Szittyakürt, 1998 (37. évfolyam, 1-7. szám)

1998-04-01 / 3. szám

4. oldal ÍZITTVAKÖfcT 1998. április A magyarüldözés nem Trianon után kezdődött „...és ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk. Meisel József apátplébános 1916-os naplójából Aztán eljött az október 5-e. Este már telve volt a börtön: szegény brassói polgárok, öregek és gyermekek! Ott látom Szent-Andrássy Antal pénzügyi tanácsost. Sírtunk mind a ketten, amikor szemeink találkoztak. „Hát te jó öreg, miért kerültél ide?” A választ elnyelte az öreg fuldokló zoko­gása. Mellette sírt Gábor Vilma kis­asszony és keserűen zokog az otohányi Kiss család három gyermekével (12, 8 és 2 évesek). Aztán ott áll a többi aggastyán, magyar és szász polgárok. A cellámból kihúztak és az emeletre vittek. Mellettem Szent-Andrássy, Gá­bor Vilma és Altstadter állanak. A tiszt harsány hangon kiadja az irányt: Olá­hország! Aki szökési kísérletet, vagy hátramaradást próbál az a golyó áldo­zata. Előre gaz-nép! Mentünk, aztán szaladtunk is... könnyeztünk, meg sírtunk is... ki-ki úgy, ahogy éppen szokta. Olvasót mondtam az úton, melyre a jó Szent- Andrássy bácsi felelgetett. Amikor már nem bírtuk, meg-megállítottak bennün­ket pár percre, hogy aztán még jobban hajtsanak tovább. Alsótömösön át Pre­­deálnak. Gúnykacaj, leköpdösés, csú­­folkodás napirenden volt, hiszen ve­lünk tartott már a hadtápcsapat is, ame­ly eszeveszetten velünk futott. így kö­zeledtünk Predeálhoz. Pakkomat (45 kg. súlyú) alig bírtam már és mikor elesni akartam, a 68 éves Szent-András­sy vette vállára és cipelte, amíg bírta. Öt óra felé értük el Predeált. A belső állomáson várt a hadiszállás egyik osz­taga: Presség tábornok és 40 tiszt „Ho­zsánna” helyett korbáccsal, ütlegekkel fogadtak. Igazán szégyenletes egy eljá­rás az, ha komoly háborút viselni akaró vezérférfiak szegény polgári elemeken töltik ki bosszújukat. - Ez pedig meg­történt Predeálon, az Úrnak 1916-ik évében, október 6-án. Kék és zöld bőrrel ugyan, de élve kikerülhettünk innen is, és szép holdvi­lágos éjszakán elértük Azugát, ahol va­lami nyitott csűrbe, vagy raktárba zár­tak be. Földre zuhantunk és pár percre rá a fáradtságtól kimerülve lecsukódtak szempilláink, de az álom lassan jött, mert a messze távolból jövő ágyúdör­renések felriasztottak bennünket, míg a hideg szél és havas eső be-becsapott börtönünkbe és megdermesztette tagja­inkat... Félig megfagyva ébredez­tünk... és egymáshoz lapulva vártuk a parancsot, a rendeletet. Nyolc óra felé elvégeztem hangosan a reggeli imát, mely után fél tíz óra felé újból négyes sorokba sorakozva útra indultunk, de már nemcsak a hadtáp tartott velünk, hanem hozzánk szegődött a tüzérség.is. A korbácsütések csattogtak, hol fejünk felett, hol arcra, hátra. Déli 12 óra volt, mikor Busteni piacára értünk. Kezem­ben az olvasó... „akit érettünk megos­toroztak... asszonyunk szűz Mária, Is­tennek anyja... imátkozzál érettünk.” Szállt ajkaimról az ima, amikor elénk toppant a kilencedik oláh tüzérezred egyik vad kinézésű katonatisztje. Azt mondták, hogy az erődítések parancs­noka volt ez a katona, akinek kezében bikacsök volt. „Kik ezek?” - kérdi. És jelenti parancsnokunk a jóra való zsan­­dár: „Makávé néven polgárok. ” És mintha a villám csapott volna, kidüllött szemekkel rámtör a „hős”: nesze kutya * * Szent-Andrássy Antal született 1848-ban pap, te árultál el! - és fejemre, arcom­ra, hátamra csapott a bikacsök, úgy, hogy a bőröm szétrepedt és félájultan tántorogtam, és a vér elöntött. És ütött, vert addig, amíg az a jóravaló zsandár nem figyelmeztette: „Uram, ne üsd ezt az embert, mit sem vétett, ez a bosszú áldozata. ” Aztán megszüntette a ve­rést, de folyton üldözött. Busteni határában az út szélére ül­tünk. Egy szegény, irgalmas szívű ass­zony vizet hoz... Zsebkendőt is ad, hogy letöröljem arcomat... Oh, de jól esett e jó irgalmas Veronika szánakozó cselekedete. Aztán megkérdi, hogy kik vagyunk? És mikor megtudja, hogy er­délyiek vagyunk, sírni kezd és elmond­ja, hogy valamikor régen, mint gyer­mek ő is Háromszéken lakott - magyar, de már csak oláhul tud. Délután öt óra felé négyes sorba ál­lítottak. Hátrakötött kezekkel futólé­pésben három és fél kilométernyire, Bustenibe az állomásra vittek vissza bennünket. Reggel 8 órára, végre valahára elér­jük Szitilát, Bukarest egyik erődítmé­nyét. Később az erődítményből 12 órát jelez az ágyú és mintha megnyíltak volna az egek, egyszerre csak egymás­után jelennek meg repülőgépeink. Mi lesz velünk? Fejünk felett szállingóz­nak... eleinte csendben, majd fergeteg­­gé válnak és öntik a lövegeket, bombá­kat... Szegény öreg Szent-Andrássy bá­tyánk háromszor is kért feloldozást, a ,,Jézusom Neked élek” imát mondogat­ta. Azután három órakor lecsendesedett a háborgó égi tenger és mi gyalog: „Te deumot” zengve ballagtunk Bukarest­nek. Betértünk a Grivicei útra. Éppen korzó idő volt, hemzsegett a vasárnapi csőcseléktől az úttest, amikor kis csa­patunk feltűnt. A lóvasutak, kocsik megálltak és csakúgy repültek a kövek és botok felénk. Spionok, rablók, ma­gyarok, pezeventyek (gazemberek) és tudom is én még milyen mű-megszólí­tásokkal illettek? Annyit éreztem, hogy kemény kalapomat egy kő áttörte és a fejemet találta. Egy társamat leköpték, szegény öreg bajtársamat, Szent-An­­drássyt pofon ütötték, de haladtunk to­vább, mint gonosztevők. Az első zsákmányt, „minket”, a fő­utcákon cipelve este 7 órakor beszállí­tottak a zsiguranta (oláh államrendőr­ség) épületébe. Itt felvették személy­­azonosságunkat, és mert magyarnak mertem vallani magamat, két hatalmas pofonütést kaptam. Kis szobába zsúfoltak. Százhúszan voltunk. A fáradság mély álomba me­rített mindnyájunkat, hisz október 3.-a óta nem aludtunk már. Aztán ott fet­­rengtünk a piszokban október 14-ig, amikor meglepetéssel megállapíthat­tam, hogy megférgesedtem és álmatlan éjszakáim oka ez idő szerint nem az idegesség, hanem az apró jószágok, amelyek kínoztak. Déli 2 óráig mentünk, amíg Cotro­­cenit, Ferdinánd király palotáját elér­tük. Itt az állomás előtt tanyáztunk 4-5 óra hosszáig. Aztán beraktak bennün­ket kocsikba és össze-vissza húzogatva, estefelé valahol megálltunk. Azt mondták Domnestre értünk. Szemben az állomással a katonai börtön várt reánk. így is volt. Kiszállítottak. Poggyászunkat ott hagyva, betértünk a börtönbe, amely régi erődítmény. Szent-Andrássy bátyám „mulató kert­nek” nézte és csak akkor eszmélt fel, mikor 3000 szurony sorfala között volt kénytelen az udvarba lépni. Délben sorba állítva kivisznek. A kapu előtt hevernek csomagjaink. Sok mindenünk hiányzik. De sebaj! Össze­szedjük a holminkat és beszállunk a foglyokat szállító különvonatba. Megindul és cammog hosszú vona­tunk. Ezer embert vitt a mozdony. Meg-megálltunk egy-egy állomáson és várakoztunk sokáig... ezalatt repülnek az orosz katonaságot szállító oláh vona­tok. Az éj is beáll. Jön a reggel, majd a dél is, és mi még mindig megyünk. Hová? Sokan Dorohoit, mások Oro­szországot említik... biztosat nem tu­dunk. Aztán késő este megáll a vona­tunk. Husiba értünk. Hogy a térképen hol és merre fekszik, nem tudjuk. So­hasem hallottunk róla, nem olvastunk felőle, Falciw megye székhelye... szól a zsandár, csinos városka, lakossága oláh és zsidó... bortermelőhely... ma okt. 16.-a van, tehát van szőlő... és „lesz lágy kenyér is” egészítjük ki. Iskolánk, legújabb börtönünkúj épü­let, tágas termekkel rendelkezik. Négy tanterem van az épületben és egy kis udvar, amelyről szép a kilátás. Husi város alattunk terül el. Sege­svárhoz hasonló a fekvése. Mi magas dombon lakunk. Amerre a szem ellát, szőlők terülnek el. Aztán beköltözködik közénk a nyo­mor, az éhínség, majd nemsokára a fertőző betegségek. Ételt akkor ad az igazgató, ha neki tetszik. Egy héten három nap böjt van, a többi napokon nincs étel... Szerencse, hogy kenyér­hez jutunk. Betegen fekszem én is, mellhártya­­gyulladással kínlódom, már Pojána-Az elmúlt kongresszusok hagyományaihoz híven a HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM és a KÖRÖSI CSOMA SÁNDOR TÖRTÉNELMI TÁRSASÁG rendezésében számos magyar egyesület támogatásával és közreműködésével kerül megrendezésre a VI. NAGY SZITTYA TÖRTÉNELMI VILÁGKONGRESSZUS 1998 SZEPTEMBER 25-26-27-én KANADÁBAN, A TORONTÓI MAGYARHÁZBAN. Ez a kongresszus egy újabb mérföldkő lesz a magyarságismeret, az öntudat és nemzetmentő mozgalmunk életében. Az előadások az alábbi tárgyköröket foglalják magukba Szittya, Hun, Avar, Magyar eredetünk Őshonosságunk a Kárpát-medencében A Magyar Nyelv ősisége Az 1998-as választások kiértékelése A Nemzeti Sajtó a Haza szolgálatában Újabb őstörténeti kutatások Az előadók, kutatók Magyarországról és a világon szétszóródott magyar szakemberek soraiból kerülnek ki. A közeljövőben körlevélben ismertetjük a kongresszus programját, a meghívott előadók névsorát és részletes is­mertetést adunk a részvételi tudnivalókról. Addig is felhívjuk minden támogatónk figyelmét, hogy védnökségük­kel segítsék elő a kongresszus sikerét. A Nagy Szittya Történelmi Világkongresszus elnöksége nevében Molnár Lajos Forray Zoltán Elnök Társelnök Capuluitól. Mellettem jajgat a jó Szent- Andrássy bácsi és sokan mások. Beütött a vérhas. Orvos nem jön, ápolás, táp­lálék nincs... és kezdődik a pusztulás. Október vége felé már egymás után halnak fogolytársaink. Greising kézdi­­vásárhelyi polgár kezdi, aztán jön Ko­vács, stb.... De mielőtt meghalnak, ki­viszik őket az udvarra és ott jéghideg északi szélben hideg vízzel leöntik őket. És egy óra múlva karjaimban meghalnak... És november 1-én 13 szuronyos őr­rel halad a temetés kifelé... Magyart visznek, oláh temetőbe, hogy ott várja be a többieket. Sokakat... százat-ezret, agyonkínzott magyar szíveket. Szép őszi napon tértél be hozzánk Szent-Andrássy Antal, édes jó öregem. Akkor még otthon voltunk Brassóban. Aggódtál miattam, féltettél nagyon. - Te féltettél, én bíztattalak. Te aggódtál és én vigasztaltalak. Aztán már csak templomban láttalak és ott azon a folyo­són, mikor október 5-én elfogtak. Ok­tóber 6-ától hűséges társam lettél jó öreg fecskemadár, akit elkergettek fészkedből, fiaid és hitvesed köréből. Mennyit aggódtál Te harctéren levői­dért. .. Hányszor és hányszor sóhajtot­tál fel esténként: szegény feleségem. Aztán még sírtál is, mikor láttad, hogy én se bírom a keresztet és vigasztalni próbáltál: „Apát úr - legyen erős, mi lesz velem és velünk, ha elhagy?”... Lám, jó öreg, én nem hagytalak el, Te igen. Ügy érzem, hogy árvaságra jutot­tam és benned apámat vesztettem, hisz megosztottad velem a keserűség poha­rát. Október 20-án már nem szóltál, csak bágyadt szemed mondta el nékem, hogy beteg vagy. A napot kerested, hogy melegítse meg még egyszer meg­fagyasztott szívedet. Visszamentéi szobánkba. Ott jó ágy­at vetettem neked- Kabátaim, ruháim, mindenem ott voltak, csakhogy puha legyen ágyad... Este félrebeszéltél már: fiaiddal, feleségeddel beszéltél. Aztán magad előtt láttad azt, akiről sokszor mondtad, hogy szégyenled, hogy tisztségviselőtársad volt. Félve, reszketve mondtad most is: „Bújjunk el, mert ez az oláh újból elárul és börtönbe hurcol. ” - Vártam a reggelt - és 10 órakor kértelek, gyónjál és vedd fel a szent kenetet. És Te, mint a jó gyermek, engedelmeskedtél... szavad estére elállóit... Pár nap múlva, októ­ber 24-én kórházba küldtelek, hátha jobb sors vár reád. De 26-án visszajöt­tél és azt mondtad: „Maga mellett aka­rok meghalni... nem bírom ott ki... szívtelen ott.” De 30-án újra vissza kellett menned... megáldottalak, és Te lelkemre kötötted, mondjam el otthon, hogy az árulásnak, a nemtelen vádnak vagy az áldozatja, és hogy sokat gondol­tál övéidre. Elcsigázott lelked november 2-án este fél 10 órakor elköltözött. November 4-én délután szép kopor­sóba tettünk. Tizennégy brassói öreg polgár kísért ki az Örökkévalóság te­metőjébe. Szuronyos őrök vették körül a szomorú temetési menetet és tudja Isten, ez, vagy talán a mi könnyeink, de könnyeket csalt ki sokak szeméből, kik látták a temetési menetet. Az egyház imájával bocsátottunk a sír ölébe - könnyes szemmel hántol­tunk el. Aztán keresztet tettem fejed fölé és három tulipángyökeret... Ha más nem hirdeti ittlétedet, leg­alább magyar virág hirdesse: „itt egy elhurcolt magyar szív porladozik. ” Nyugodjál csendesen, jó Anti bácsi! Az eredeti naplóból válogatták az ük­unokák: Szent-Andrássy Beatrix (született 1975-ben) és Szent-Andrássy Mónika (született: 1964-ben)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents