Szittyakürt, 1998 (37. évfolyam, 1-7. szám)

1998-04-01 / 3. szám

1998. április

ÍZITTVAKÖfeT

3. oldal

Tatárdúlás, törökdúlás, felszabadulás

1945. április 4. - a harmadik

Az 1945 és ’89 között eltelt 45 év a magyar történelem súlyos, ellentmondásokkal terhelt korszaka volt. Az elmúlt évtizedek „történészei?” - akik Lenin, Sztálin, Rákosi emlőin nevelkedtek - e korszakot mint a kommunizmus felépítése felé haladó szocializmus diadalmentét igyekeztek bemutatni,' amikor hazánk „erős bástya volt a béke frontján, a vas és acél országa ” lettünk. A rendszer urai pedig, a négyévenkénti szavazások 99,9%-os eredményével hitegették magukat, hogy a nép mögöttük áll.

Eközben az egyszerű emberek között az egész országban járta a „találós kérdés”: hány dúlás volt Magyarországon? A válasz: tatárdúlás, törökdúlás, felszabadulás. Erről a harmadik dúlásról kell megemlékezni április 4-én, mivel kommunista uraink ezt a napot nevezték ki hazánk legnagyobb nemzeti ünnepének, mert ekkor foglalták el a szovjet csapatok Magyarország egész területét. Már maga a dátum is hazug volt, mert még április 12-én is harcoltak magyar területen a Szentlászló hadosztály visszavonuló alakulatai, de a szovjet katonai vezetés, Sztálintól való félelmében, már egy héttel korábban jelezte Magyarország teljes elfoglalását. A köztudatban azonban április 4. maradt meg, kinek mint felszabadulás, kinek mint megszállás.

A felszabadítás és felszabadulás „dicsőséges” lefolyásáról és következményeiről nem szándékozom írni, mivel bértollnokaink és történelemhamisítóink 45 éven keresztül mérgezték hazugságaikkal a lelkeket, és ezek a „történészek” nagy részben még napjainkban is ott vannak a Tudományos Akadémián, a Történettudományi Intézetben, az egyetemek történelmi tanszékein, az ún. 56-os Kutató Intézetben, az általuk képzett történelemtanárok pedig oktatják a fiatalokat a közép- és általános iskolákban. Ők írják a tankönyveket és az olvasókönyveket, melyek szellemiségéről bárki meggyőződhet.

Történelemtanár legyen a talpán, aki e csúsztatásokkal, hazugságokkal, elhallgatásokkal és ferdítésekkel teli szemlélettől elszakadva, a valóságot meri tanítani tanítványainak. Szerencsére vannak ilyenek is és nem is kevesen.

Azonban, hogy a harmadik dúlásról, a megszállásról tiszta képet kapjunk, mindenkinek ismernie kell néhány cáfolhatatlan tényt, mely rávilágít arra, hogy a tatárdúlás és törökdúlás összehasonlíthatatlanul

kisebb tragédia volt nemzetünk számára, mint a „felszabadulás”.

1241-42-ben a tatárok végig dúlták Magyarországot, pusztítást hagyva maguk után. Egyes történészek szerint a lakosság 50%-a elpusztult, vagy fogságba hurcolták. Mégis, 100 évvel később, Nagy Lajos korában Magyarország már Európai nagyhatalom, melynek három tenger mosta határát.

A 150 éves török megszállás alatt, folyamatos végvári harcok közepette, Mátyás király korának négymilliós magyarsága, kétmillióra csökkent. Mégis, 150 év múlva dicsőséges szabadságharcunk vérbefolytásához két akkori nagyhatalom, az osztrák császár és az orosz cár hadseregeinek kellett összefognia.

Tehát a két dúlás után - mint a hamvából újjá éledő phőnix madár - évtizedek alatt újjá éledt az ország, bizonyítva a magyarság nemzetalkotó erejét. A harmadik dúlás után azonban zsibbadt bénaság szállta meg az embereket. Újjáébredésről, nemzeti felemelkedésről szó sem lehetett, mert egy olyan uralkodó klikk kerítette kezébe az ország vezetését, amely a saját hatalma érdekében, a világkommunizmus hazug jelszavára hivatkozva, a nemzetpusztítást tűzte ki célul.

Nézzük ezután a harmadik dúlást és annak következményeit. A harci cselekményekkel együtt járó pusztítást és veszteségeket nem említem, mert ez minden háború sajnálatos velejárója. Az igazi nemzetpusztítás a háború befejezése után kezdődött.

Nagy veszteség volt, hogy a háború végén közel félmillió menekült magyar rekedt Németországban. Mivel ezek nagy része az ország vezető rétegéből tevődött össze, a kommunizmustól való félelem miatt nem mert hazatérni. Akik mégis hazajöttek, azok előbb-utóbb áldozatául estek a kommunista osztályharcnak. Rövidesen megkezdődtek az ún. háborús bűnösök perei. Internálások, bebörtönzések, kivégzések, fogságba hurcolások jellemezték a dúlás első éveit. Ezreket állítottak „népbíróság” elé, százakat végeztek ki és kapartak el jeltelen gödrökbe. Tízezrek kerültek intemálótáborokba, és százezrek a szovjet lágerekbe. A svábokat embertelen körülmények között, százezres nagyságrendben üldözték el az országból.

A totális kommunista hatalomátvétel a „fordulat éve” után indult meg az ország teljes alávetettsége. Megkezdődött a „kulák üldözés”, ami az ország legszorgalmasabb földművelőrétegének felszámolását jelentette. A jugoszláv és osztrák határövezetből, a nagyvárosokból és főleg Budapestről kitelepítették az ún. osztályidegen és megbízhatatlan elemeket, akiknek lakásaiba a vezető elvtársak költöztek be. (Még ma is ott vannak.) Ezt követték az ún. koncepciós perek, ahol „kémek, összeesküvők, szabotálok, szervezkedők stb.” tízezrei kerültek börtönbe. Lassan elkezdődtek az elvtársak közötti leszámolások és most már senki nem volt biztonságban. Ez volt a „csengőfrász" korszaka, mert senki nem tudta, hogy melyik nap jön érte az ÁVH. 1952 és 55 között eltelt négy év alatt 1.134.400 ember ellen indult eljárás, akik közül 516.700 főt el is ítéltek.

A mérhetetlen terror titokban gyűlöletet és ellenállást váltott ki az emberekből, ami az 1956-os forradalom kirobbanásához vezetett. Miután a szovjet hadsereg vérbe fojtotta a szabadságharcot, a szovjet zsoldba szegődött kollaboránsok, a magyar történelem eddig ismeretlen méretű bosszúhadjáratába kezdtek. Több mint négyszáz embert végeztek ki, húszezer embert zártak börtönbe, és kétszázezer ember hagyta el a rettegés országát. Mondani sem kell, elsősorban azok, akik a megtorlás elől menekültek, valamint azok a főleg értelmiségiek, kiknek nemzeti meggyőződése ellenkezett a kommunista internacionalizmussal.

Tehát az elmúlt fél évszázad alatt volt a legnagyobb a szellemi nemzetpusztítás mivel azokat a rétegeket likvidálták, vagy üldözték el az országból, amelyek évszázadokon keresztül valóban nemzetfenntartó elemként működtek. Ezután a hazátlan, kozmopolita és internacionalista álelit uralma következett, amely erkölcstelen, nemzettudattól megfosztott tömeggé züllesztette az ország lakosságának nagyrészét.

Az ország lélektani lezüllesztésével egy időben megkezdődött a gazdasági élet szovjet mintára történő átszervezése. Ez egyet jelentett vidéken a hagyományos mezőgazdaság évszázados tapasztalatainak félredobásával, az erőszakos kolhozosítással, ami együtt járt a beszolgáltatásnak nevezett padláslesöpréssel. A falvakban pedig kialakultak a párttitkárok, TSZ elnökök és tanácselnökök diktatórikus kiskirály ságai.

Az ipar is hasonló sorsra jutott. Olyan iparágakat szüntettek meg, vagy sorvasztottak el, melyek évtizedeken keresztül valóságos nemzeti iparnak számítottak (traktor, gépkocsi, élelmiszer, rádió, stb.), mert a „szocialista munkamegosztás” keretében, mint ún. szocialista országra más-más profiüt szabott a Szovjetunió. Ugyanakkor olyan nehézipari ágakat kellett fejleszteni, melyhez természeti adottságaink nem voltak.

Az erkölcsileg és ideológiailag agyonmérgezett és megfélemlített emberek valóságos börtönben érezték magukat, mert a

határok drótakadályokkal és aknamezőkkel hermetikusan elzárták a külvilágot, és alig volt remény a kiszabadulásra. A kilátástalanság és a szegénység lelohasztotta a családalapítási és gyermekszületési kedvet, amihez hozzájárult a nemi szabadosság fennhangon való hirdetése, a terhesség-megszakítás korlátlan engedélyezése. Az elmúlt 35 évben ötmillió magzatot gyilkoltak meg, ami az egyes országok népességi mutatóihoz viszonyítva, negatív „világcsúcsnak” számít.

Ennek lett a következménye, hogy az ország népessége évente 40-50 ezer fővel csökken, a lakosság elöregszik, és az előrejelzések 2050-re 7-8-milliós magyarsággal számolnak. Tehát míg a tatár és törökdúlás után 100-150 évvel az elpusztított ország lélekszámban megszaporodva, európai hatalommá emelkedett, a harmadik dúlás után nem tudott talpra állni, és az elmúlt 50 év, valamint az elkövetkező 50 év előrejelzése szerint a tragikus népességfogyás folytatódik, aminek következtében Magyarország a harmadrendű nemzetek sorába süllyed, és ha a folyamatot nem sikerül megállítani, megnyílik „a sír hol nemzet süllyed el. ”

1990-ben felcsillant a remény, hogy egy sikeres rendszerváltoztatás eredményeként megáll az ország romlása. Azonban az elmúlt évek bebizonyították, hogy a különböző paktumok és manipulációk révén az ország vezetése döntően azok kezében maradt, akik az előző évtizedek kollaboránsai voltak.

Súlyosbította a helyzetet, hogy az elvtelen liberalizmus kaput nyitott a rablókapitalizmus nyugatról beözönlő szerencselovagjainak, akik megkeresték magyar partnereiket, s ez utóbbiak közül bizony sokan a régi vezető elvtársak közül kerültek ki, és a Nemzetközi Valutaalap, valamint a Világbank segítségével néhány év alatt tönkretették és kirabolták az országot. Munkanélküliség, elnyomás, kilátástalanság, félelem, a közbiztonság teljes lezüllése az egyik oldalon, erősödő maffiauralom és néhány ezer milliomos erkölcstelen meggazdagodása a másik oldalon. Ez ma Magyarország!

A háborút követően hazánkhoz hasonló szintről induló országok, mint például Finnország, Ausztria, ma 8-10-szer magasabb életszínvonalat biztosítanak a lakosságuknak mint Magyarország. Ez az elmaradás elsősorban annak a félévszázadnak köszönhető, amit a „felszabadulás” hozott magával 1945 áprilisában.

Erre emlékezzünk április 4-én! Ez hazánk legszomorúbb gyásznapjai közé tartozik, mert a nemzet szánalmas elmaradásához vezetett, és kísérje minden becsületes magyar ember megvetése azokat, akik e napot mint legnagyobb nemzeti ünnepünket ünnepeltették évtizedeken át.

Szalay Róbert

Budapest, Bajvívó utca 1. 1945. február

Már második hónapja éltünk a pincében -1945. február elejét Irtuk mert az ostrommal járó állandó belövések miatt az emeleti lakásokban a tartózkodás életveszélyes volt. Házunk a Vár tövében, a Bajvívó utca 1. sz alatt állt, és a pincéjében mintegy55-60ember zsúfolódott össze, részben a ház lakói, azok vidékről menekült rokonai és néhány odaszorult ismerős.

Január 18-án Pestet elfoglalták az oroszok, és innen kezdve Buda ostroma még nagyobb erővel folyt. Az élelmezés szűkös volt, a közszolgáltatások (áram, gáz, víz) szüneteltek. Az ivóvízért a távolabbi közkúthoz kellett járni, ami a folyamatos belövések miatt életveszélyes volt. A házunkból is meghalt két asszony, amikor a vízért sorban állók közelében becsapott egy akna.

Február első napjaira a magyar és német védőcsapatok egyre kisebb területre szorultak vissza. Az Iskolákból átalakított hadikórházak, illetve azok pincéi megteltek sebesültekkel. Többet már nem tudtak befogadni, így arra kényszerültek, hogy a környező házak pincéiben helyezzék el a súlyos sebesültjeiket. így a mi pincékbe is hoztak öt sebesült német katonát, akikhez naponta járt az orvos és a felcser, ellátni sebeiket, és ennivalót hozni nekik. Természetesen a pince lakói is igyekeztek a sebesültek ellátásában, hiszen - bár németek voltak - mégis a magyar főváros védelmében sebesültek meg.

Február 10-én ismét megjelent a katonaorvos és segítője. Ellátták a sebesülteket. Közölték hogy a védősereg minden utánpótlása elfogyott és másnap, a megmaradt harcképes csapatok kitörnek a Várból. Megkísérlik elérni a Bicskéig előretört, de ott megrekedt felmentő csapatokat. Természetesen a súlyos sebesülteket nem tudják magukkal vinni, azok fogságba esnek, de a szovjetek minden sebesültnek orvosi ellátást Ígértek, és így idővel, felépülve, egyszer hazajutnak. Némi gyógyszerrel, kötszerrel és néhány konzervvel látták el az öt sebesültet, és megható bajtársi búcsúzkodás után eltávoztak.

Másnap nagy harci zaj hallatszott kintről, és megtudtuk, hogy megtörtént a kitörés.

Egy napig csend volt. A ház, illetve a pince lakói aggódva várták, hogy mi fog történni. Ekkor toppantak be az első szovjet katonák, hatan, vagy heten lehettek Mosdatlan, ápolatlan külsejük, durva, agresszív fellépésük nem keltett nagy bizalmat. „iGermánski szó Idát, pusku-puski" kiáltások közepette keresni kezdtek. Rövidesen felfedezték a pince sarkában az öt sebesült német katonát. Nagy fenyegetőzés, fegyverrel való hadonászás közepette, káromkodva, jobb tvoje máty" (akkor hallottam előszűr), kivonszolták a magatehetetlen sebesülteket az utcára, és ott a helyszínen agyonlőtték őket. A lakók dermedten nézték az eseményeket. Miután agyonlőtték a sebesülteket, visszajöttek a pincébe és hozzáláttak a pusku-pusku utáni kutatáshoz, aminek során a pince lakói rövid idő alatt megkönnyebbültek óráiktól, gyűrűiktől, minden ékszerüktől.

A jól végzett munka után a felszabadítók’eltávoztak és a ház lakói fellélegeztek. Végre túl vagyunk! Az öröm azonban korai volt. Ezután szinte óránként tűntek fel újabb és újabb szovjet katonák. Volt, hogy ketten jöttek, de volt, hogy egyszerre 10-12 katona lepte el a pincét. Mivel német katonát már nem találtak, mindenki jrusku" után kutatott. A szemmel látható értékeket (óra, gyűrű, karkötő, nyaklánc stb.) már az előttük járók űsszezabrálták, megkezdődtek a módszeres kutatások. Az értékesebb holmiját mindenki igyekezett az ostrom kezdetén a pincében biztonságba helyezni, most ezek a bőröndök csomagok lettek a fő pusku keresés áldozatai, de sokszor a személyes motozás sem maradt el a fegyverek utáni kutatásból, és a ruhák zsebeiben lévő értékek is a felszabadítók zsákjaiba kerültek.

A „leiszabadulás" után két nappal egyes lakók már elhagyták a pincét és próbálták a harcok során megrongálódott lakásaikat rendbe tenni. Ekkor jelent meg néhány katona kíséretében egy Jityinánt", aki tűrt németséggel, főleg kézzel-lábbal felszólította a munkaképes férfiakat, hogy a halottak eltemetésére és a romok eltakarítására jnálenkij

robotra" kövessék őket. Rövidesen az utcára terelték a házban található 8-9 lóriit, így csak a gyermekek, az öregek és a nők maradtak a pincében. (Az elhurcolt férfiak között volt a Pécsről Budán rekedt Szabó Péter, az ő történetét a következő számunkban közöljük).

A fegyverek utáni kutatás ezután sem szűnt meg, és ennek során egyre gyakrabban ütötte meg fülünket a ,barisnya-barisnya" szó. Rövidesen kiderült, hogy ez kisasszonyt jelent. Tehát a németek, a fegyverek keresése és a férfiak elhurcolása után, sorra kerültek a nők Előbb csak munkára, takarításra, krumplipucolásra akartak néhány fiatalabb nőt elvinni, ami azonban a ház lakóinak egységes fellépése és tiltakozása nyomán meghiúsult, mert sejtettük, hogy ez mivel jár. Egyedül, egy a pincében rekedt Erdélyből menekül nő jelentkezett, hogy a kilátásba helyezett élelemért hajlandó elmenni segíteni a közelben működő táborba. Egy hétig semmit sem hallottunk róla, majd megjelent, összecsomagolta szerény holmiját és elbúcsúzott. Csak annyit mondott jki élni akar, soha ne menjen el az oroszokkal”, többé nem láttuk.

Időközben a puskakeresés nyílt fosztogatásba csapott át és szemérmetlenül rabolták el az emberek édékesebb tárgyait és mára lakások sem voltak biztonságban, mert megkezdődött azok átkutatása is. A .harisnya ’ is állandóan napirenden lévő téma volt. Sorra érkeztek a hírek a szomszéd házakból, hogy hol itt, hol ott erőszakoltak meg nőket az oroszok. Most jöttünk rá arra, hogy az előző hónapokban a .leiszabadított" Alföldről jövő hírek nem jiyilas propaganda", hanem maga a keserves valóság volt. De más a híreket hallani, és más azt saját bőrünkön tapasztalni. Sajnos erre is sor került.

Már 8-9 napja véget ért az ostrom, amikor újabb hét katona jelent meg és kutatni kezdtek A pincében már nem sok zabrálni való volt, így elindullak, hogy az emeleten lévő még romos lakásokban is lel lelhető értékeket keressenek Mint már említettem, egyes lakók már felmentek a pincéből és próbálták a lakásokat lakhatóvá tenni. így az egyik II. emeleti lakásba is, ahol előzőleg egy Pesten kibombázott család lakott, már felmentek a lakók A lérj, aki hadirokkant volt - fél lábát az orosz fronton vesztette el a felesége és ötéves kisfiúk.

Mikor az egyik katona benyitott a lakásba és ott embereket talált, hívta társait, hogy együtt kutassanak. A romos lakásban nem sok értéket találtak, de szemet vetettek a csinos fiatalasszonyra és viselkedésük egyre tolakodóbb lett. Végül mind a heten a lakásban tolongtak, és amikor a fiatalasszony ki akart szaladni a lakásból, hogy a pincébe meneküljön, elállták az útját. A kétségbeesett lérj ekkor mankójával támadt az ajtót elálló katonákra, hogy feleségét kimenekítse a lakásból, de az egyik katona géppisztolya tusával leütötte, majd a léiig eszméletlen férfit egy székre lökték. Két géppisztolyos katona felváltva tartotta sakkban, míg a kezdetben tiltakozó, sikoltozó, majd sorsának magát megadó nőt a katonák a lérj és a halálra rémült gyermek szemeláttára sorra meggyalázták, miközben az asszony csak azért könyörgött férjének, hogy meg ne mozduljon, nehogy a megvadult, fél részeg katonák lelőjék. Miután a hetedik katonai is végzett a „fegyverek utáni kutatással", nagy káromkodások és fenyegetőzések mellett elvonultak

A pincébe letámolygó családot a ház lakói vették gondozásba. Előkerült a szomszédból egy orvos is, de megnyugtató szavak, vigasztalás és alapos fürdőre tett javaslaton kívül 6 sem tudott más tenni.

A család nem tudta elviselni a szégyent", másnap összecsomagoltak Életjelet azóta sem adtak magukról.

A történeteket Grega József, az idős házfelügyelő mondta el és Kovács Árpád jegyezte le.

A szerkesztő megjegyzése: A budapesti Bajvívó u. 1. sz. alatt lejátszódott események a „felszabadítás’' mindennapos velejárói voltak. Az egyéni tragédiákat, a borzalmakat csak azok érzik át, akikkel ez megtörtént. Azonban soha, senki ne felejtse el, hogy hány százezer anya, feleség és leány lett meggyalázva, hány száz férj, apa, testvér lett agyonlőve, mert védeni próbálta az övéit, hány százezer férfi lett elhurcolva „kicsi robotra", ahonnan sokan soha nem tértek vissza. Ne felejtse el soha senki ezt a felszabadítást, és azokat sem, akik e borzalmas megszállást évtizedeken át felszabadításként ünnepeltették a rettegésben tartott néppel. És e felszabadítók kiszolgálói, a bolsevizmus hazai szálláscsinálói, a „létező szocializmus" építői és azok utódai ma is közöttünk élnek. És ők vezetik ma is az országot. Hogy hova, azt a jövő fogja megmutatni.

Besztercey Rudolf