Szittyakürt, 1997 (36. évfolyam, 2-5. szám)
1997-09-01 / 5. szám
1997. szeptember—október «ITTVAKÖfcT 9. oldal MÉREGPOHÁR E nyílt levél formájában fordulok úgy az Amerikai Egyesült Államokban, mint Európában és bárhol másutt a világban tevékenykedő katolikus egyházi személyekhez, hogy hassanak oda: nemzetünk hovatartozandóságának, eredetünknek, ősiségünknek ma, a harmadik évezred első lépcsőfokainak előterében a kereszténység elméleteivel oly büszkén és fennkölten előhozakodómagyar katolikus egyházunk vezető főpapjai és alárendeltjeik szüntessék be a templomok szószékjeiről, társadalmi és magánrendezvények pódiumairól még ma is hirdetett, vallott, a Vatikán és az elvetélt erkölcsű, példamutató Nyugat-Európa által agyonhallgatott, reánk magyarokra a sárbataposás tényével felérő kritériumok szégyenteljes terjesztését. Jó lenne talán, ha a legutóbbi ezeregynéhány év történelméből merítenének, amennyiben nem szándékoznak legalábbis egyelőre — további milleneumok távlatába visszatekinteni, mint például a bibliai Teremtés Könyve — nemzetek eredete fejezethez, amelynek sorai a mai kor emberének minden ellenkező erőlködése ellenére is, ahogy mondani szokás: Maguktól beszélnek, felfedve az ősi titkot. Márpedig ugyebár, azt nem az ősmagyarok elei, az akkádok, ősbabiloniak, még előbbre: a sumírok írták, hanem az őket évezredes településeik helyéről fokozatosan kiszorító zsidó nép egykori bölcsei, toliforgatói, prófétái jegyezték, hogy aztán manapság az akkor még senkinek, egyetlen gondolkodó emberfiának semmit sem mondó sorok, tévedésmentes fényözön kíséretében feltáruljanak... Noé, Nimród, Hunor, Magor, Ninive, Jerikó, Úr mindmegannyi ősnév a távol ködéből... De maradjunk csak a mezopotámiai térség szivárványövétől kísérve az ázsiai őshaza turáni népeinek léptékvonalában, kirajzóban az Eufrátes és Tigris forrásvidékétől kelet és nyugat felé. Korunkban már kompjuteren fogják tanítani szerte a földtekén, hogy egyes népek milyen régi és értékes, vagy értéktelen alkotóélettel bírtak és aszerint ítélik meg helyüket a Nap alatt, mert az úgynevezett demokrácia sohasem létezett; görögből átvett szellemi szófogalma sohasem fog gyökeret verni a gyakorlati áttételben, egyszerű oknál fogva. Ez az ok pedig: emberi — és mint ilyen önzésen alapul, amely az egyéni létérdekek megvalósítását csoportokon, nemzeteken belül, könyörtelen következetességgel alkalmazza! Ezt követték és követik a hódító népek az emberiség hajnalhasadásától napjainkig, s ennek tudatában, ha kell meghamisítják a legtöbbször lélekszám arányában náluk gyengébb népek történelmét, sőt azt saját céljaik érdekeinek megerősítésére szemrebbenés nélkül fel is használják. Ez történt a mezopotámiai kirajzás után nyugat felé vándorló — a Kárpát-medencét elérni igyekvő - turáni gyökerű sumér, akkád, babiloni, később törökös beütéssel gazdagított népeinkkel szemben is, az ugyancsak törökös ágú kazár birodalom keretein belül, amelynek vezére áttérve a zsidó vallásra, akkori birodalma egészét is akarata alá igyekezett kényszeríteni. Őseink ekkor határozták el a kitörést és indultak el és értek a nagy nehézségek árán, de tervszerű menetelésben, várandós asszonyokat, gyermekeket állandó fegyveres védelemben részesítve, állatállományukat, társzekérállományukat állandóan felfrissítve, mai hazánk, a Kárpátmedence határai közé, amely nem volt ellenségeink mai felfogása és rólunk terjesztett rémlátomásai szerint nomád életmód, nem volt a besenyőktől (űzőktől) megzavart kelekótya néptömeg, amely fejvesztetten menekült a reá leselkedő és örökösen őket követő ellenség elől, amely reájuk ragadt, mint a pióca; — és nem volt Álmos-Árpádéknak hova rohanni csupán nyugat felé, mert délről ott tanyáztak az ugyancsak turánitörökös bolgárok, északról a normanok, valamint nagytömegű szláv népelemek. E rémlátással ellentétben: a székelység, a csángók, a brassói, gyimesi, háromszéki, udvarhelyi Kárpáthatárokon őseik, az avarok és előzőleg hunok évszázadokkal előttük e részeken Nyugat-Európa parjai felé történő zsákmányszerző útjaikon — a Nagy Károly és fia Pippin által Bizáncból elrabolt magyar kincseket visszaszerzendő — ősmagyar nyelven köszöntötték második (de talán harmadik) honfoglaló eleinket. Nagy Károly frank császár történészek és embertani kutatók véleménye szerint avar származású; anyja feljegyzései, a Karoling és bizánci források Attila királyunk és Baján nagyfejedelem Nyugat- Európa akkori népeit átformáló hadjáratairól és szervezési készségeikről beszéltek. Sajnos, mindezek az értékes irományok az azóta eltelt ezerhatszázegynéhány év forgatagjaiban — köszönet ismét Nyugat- Európának — elvesztek a süllyesztőben, ahová már akkor is tudatosan szánták azok, akik népünket történelmi hivatásuk megőrzése tárházából kisemmizni igyekeztek. És ma sok európai kis nép, de a hatalmas németek is Attilát maguknak követelnék - ha tudnák... Ugyanakkor a Magyar Tudományos Akadémia még a mai napig sem foglalt állást hun és magyar mivoltunkat illetően; nem említi meg a ma felnövő ifjúságunknak Árpád vezért honalapítónak; népünk lényegével összefüggő nevét kilenc hosszú évszázadon át nem volt szabad, sőt tilos volt bármilyen vonatkozásban feltüntetni az ezeréves hazában, és csak az ezernyolcszáznegyvennyolcas szabadságharc után engedélyezték azt a „magyarhű” vezetés magyar illetékesei. Máig is titok, hogy miért kellett kiölni emlékét, hiszen még a finnugornak sem lehetett volna érdeke, ha a törzsekkel együtt ők is egyidőben jöttek volna át a Kárpátok vonulatain. Az okot tehát máshol kell keresnünk. Vissza kell térnünk pár évszázadot. Róma. A történetet ma már minden elemista gyerek, szerte a nagyvilágban, úgy ismeri, mint a mennydörgést, a kárhozatra ítélt bűnöző megszemélyesítőjét, az emberi alakjából kibújt szörnyeteget, aki úgy személyében, mint hadai minden katonájában, a rettegett hunokban Isten és a római kereszténység ellen vonult, felkoncolva élőket és holtakat... Nincs egyetlen ország a földtekén, ahol a hunivadékot, a magyart szívesen fogadják, ha megvallja és bátran hirdeti származását. Főleg Nyugat-Európában ítélik szellemi fővesztésre, de elfelejtkeznek arról, hogy az a frank birodalom, az a német—római császárság, az a velencei kalmárokból alakult Habsburg totemállam, amely hosszú évszázadokon keresztül rátelepedett a Nyugat népeire, a Krisztusánál meghirdetett és emberek által hamis tézisekre alapított jelszavaival és gyakorlati megvalósításaival közel sem gyakorolta a papi hivatás dogmáiba foglalt keresztényi magatartás formáit, mint azok akik az őskeresztény időszak első idejében, felébredve a reájuk erőszakolt vallásgyakorlati zűrzavarból, megkíséreltek azokon változtatni — magyarul: szembeszálltak a Vatikánnal. Bizánciak, óperzsa első keresztények, örmények, vallási hithirdetőik, reformátoraik, mint Mani-óperzsa, konstantinápolyi pátriárkák és a többiek, akik mártírhalállal fizettek kezdeményezésükért. Az oknyomozó történelem — főleg a tárgyilagos vallástörténelem — mai álláspontja szerint az ősmagyarok, maga Attila, nem voltak, nem lehettek pogányok! Ugyanúgy, mint évezredekkel előttük járó őseik, a galileaiak, az előttük járó sumerok sem lehettek pogányok, mert pogány csak az lehet, aki semmi néven nevezett természetfeletti erőben, illetve annak reá gyakorolt irányító, lelkét formáló erejében nem hisz, nem teszi magáévá; értéktelenül, terméketlenül éli le a földi napokat, ami számára e létben kiszabatott, holott csak fel kell tekintenie a csillagos égre és magától adódik számára a válasz: Lehetetlen, hogy a világegyetem csak úgy magától létezik. Elnevezte tehát az őskorokban a maga módján: Egésznek; imádta a Nap, a Hold, a Vizek, egyebek formájában, de hitt! — és a hitben megtalálta Istenét, amely aztán, különböző korok egymást követő gyakorlatában népek felfogása szerint változott, mígnem kétezer év óta, a Föld népeinek egyes csoportjai a kereszténység vallásjegye alatt csoportosulnak. Tudatos emberi következtetéssel megítélve: ez lehetett az egyedüli oka annak, hogy Attila, aki úgynevezett „pogány” volt, megkegyelmezett az „Örök Városnak” és az eléje járuló pápának, nem pedig a történelmileg lejegyzett tény: Aetius, gyermekkori barátja kedvéért, akivel jó ideig Rómában nevelkedett, apródoskodott. Említésre érdemes még egy nagyon fontos tény. Az hogy talán senkinek sem jutott eszébe mostanáig. Miként is keletkezett, került köztudatba a szó: pogány. Ha figyelmesen áttanulmányozzuk a történelem őskorától a turáni fajta népek, valamint szíriaiak, asszírok, föníciaiak, egyiptomiak, perzsák, hinduk, kínaiak, baliloniak vallási szokásait, szertartásait, az azokról alkotott fogalmaikat, sehol sem találkozunk e megjelöléssel, meghatározással, csak a zsidó nép közép- és közel-keleti térhódításait követő időktől, amikor is Izrael háza — amely egyáltalán nem volt zsidó szellemű, hitű és felfogású — és Juda egyesüléséből megszületett a zsidó faj és hit összessége, akik aztán megalapozott egységük első követelményeként minden más néppel, azok szokásaival, beleértve vallási kultuszaikat a Thóra és a Talmud szabályai szerint, puszta megkülönböztetésül megalkották a szót: pogány. Vagyis az ő elképzelésük szerint nem az Izrael istenében hívő embercsoportok, népek számára teremtett világközösségben élnek, amelyet aztán a kereszténység megalakulásával — sajnálatosan — nemcsak a zsidók alkalmaznak más népekkel szemben a mai napig is, de a keresztény papság is elköveti azt a hibát, hogy „pogány” megjelöléssel illetnek olyan egyéneket, csoportokat, népeket, akik semmiféle: úgynevezett judeó-keresztény egységhez, sem a zsidókhoz nem tartoznak, vagy nem az izlám, buddhista stb. közösségnben imádják istenüket. Tiszta lelkiismerettel állíthatjuk tehát: elődeink, mint sok más népeké is, akik a kétezer éves pápai enciklikák szerint úgynevezett fétiseket imádtak, egyszerűen nem lehettek pogányok, mert a maguk módján hittek az Örökkévalóban, és vannak még fel nem fedezett területei a földnek, ahol ma is teszik ugyanazt! Ugyanúgy, mint évezredekkel, esetleg évtizezredekkel ezelőtt! — mert számunkra az alkotó Úristen felhők mögé rejtett, csak sejtett látomása, vagy a tűzhányók szikrázó, vöröslő lelke a mértékadó, nem pedig a nagy sinhedrium vagy a Vatikán határozatai. Éppen ezért sokat kárhoztatott eleinket, akik az évezredeket történelmi futárként gyalogszerrel, lóháton, esetleg tengermelléki sajkák bizonytalan biztonságú fenekén lapulva barangolták végig, barlangok mélyére rejtett pergamentek írásbeli bizonyítékait; sziklák oldalaira vésett és festett ábrázolásaikat hagyták hátra a nagy többségében ma idegen toliakkal ékeskedő utókorra, mint például az évezredekkel később Nyugat-Európát elözönlő mediteráni népek, amelyeknek édeskevés köze sem volt és ma sem lehetne e történelmi leletanyaghoz a lekenyerezés nélkül, tárgyilagosan ítélő történészek, embertani tudósok, művészettörténészek, földtani szakértők, nyelvészek egyetemes állítása szerint és a feltétel nélküli elismerés, valamint az azzal járó dicséret: az ezredévek föld alá temetett, az idők permetével bevont, ma egyedül minket magyarokat igazoló testamentum örököseiként a reimsi székesegyházba, rueni katedrálisba, a szent-pölteni apátságba, a fultoni kolostorba, és sok más nyugateurópai ország templomaiba átalakított formában díszelgő, elhurcolt műkincseink elbitorlása dacára és legutóbb szégyenszemre, az ősi föld, a mai Irak homokszőnyegei alatt megbúvó, az amerikai bombázók acélbombáival a béke jegyében játszadozó erők évtizezredes kultúránk bizonyítékainak megsemmisítése után is — kizárólag a mi őseinket illeti! Ebben az örökségben sehol sem szerepelhet az euróázsiai földrész északon élt finnugorja, sehol sem mutatható ki az őshaza tájain valamikor létező magyarokkal együttélő, de sem nyelvében, sem fajtatulajdonságaiban velünk nem azonosítható finnugor népek semminemű rokonsága, mint ahogy azt nekünk, mai hetven-nyolcvanéveseknekés elődeinknek tanították a magyarországi iskolák Budencz— Hunfalvi vezetésű kultúr és ősiségi karjain, amit aztán a „reformkorszakot” jelentő, második világháborút megelőző korszak nevelői is hűen lekopí-
