Szittyakürt, 1997 (36. évfolyam, 2-5. szám)
1997-09-01 / 5. szám
10. oldal «ITTVAKÖfcT 1997. szeptember—október roztak, az 1848-at követő átkos Bach-korszak minden évszázad begyűjtött származási anyagát, népemlékeinket az enyészet martalékává sorvasztó kalodarendszerek töretlen folytatásában — végig a negyvenötös, majd ötvenes, aztán még harmincvalahány év — és nemrég 1989-ben a végső döfés magyarságtudatunk amúgyis letarolt sírkövén: ismét és talán örökre — ha áruló vezetőink nem térnek jobb belátásra —, ország-világ előtt nyilvánosan meghirdették a magyar nép összessége nevében, hogy a finnugoroktól származunk, velük együtt élünk és halunk ezen a sárgolyón... És mindezt egy magát magyarnak nevező történész kiálltotta világgá, aki még el is látogatott a valamikori finn-osztyák-zürjén őshaza, ma a hatalmas orosz terület északi kapuja területén fekvő részekre, a rokonainkat keresni... és állítása szerint: meg is talált sokat, sőt el is beszélgetett velük... Nem csoda hát, ha ezeréves történelmi létünk örökös árulója a Vatikán, királyunkat IV. Bélát rútul cserbenhagyta, lepaktálva a mongol, tatár seregek kánjával, Batuval, kiszikkadt pusztasággá változtatta hazánkat, pedig a tatárok a már akkoriban Európára hihetetlenül veszélyes német térhódítási törekvések ellen törtek, a Duna-Tisza-Maros-Kőrösök vonalát csupán átvonulási területekként megjelölve. A pápa kiközösítéssel fenyegette meg királyunkat. Meg is lett az eredmény. A lakosság is megtizelődött a kérlelhetetlen harcban, a Nyugat pedig, élén a Vatikánnal szövetséges Német—Római Birodalommal lakmározott a kisemmizett magyar haza szellemi koncain... Aztán jött — ugyancsak a finnugor szellemben országunkra erőszakolt vatikáni kikövezettségben a mohácsi vész, majd a Habsburgok, a felsőbbrendű faj négyszáz év elsöprő bitangolása a magyar rónákon. Aztán a kiegyezés, még a Monarchia összeomlása előtt, majd 1917—19, az őszirózsás kommunizmus, a páncélvonatok, az akasztófák, a lámpaoszlopok, ahol magyarok százai lógtak holtan országhatártól országhatárig, majd a Horthy-korszak, aholis minden maradt a régiben és csak a finnugorságot verklizték a fiatalság fülébe, hogy még véletlenül se találjon magára, pedig 1848 előtt már ott volt a Tudományos Akadémia programjában a sumér tanszék, de mint minden mást, azt is elmosta az idő... Csoda-e hát, ha ez a baljós, már kezdeti szervezeti alakjában az őshaza nevelési elveitől, szervezeti felépítésétől merőben eltérő ezeréves alkotmány már első éveiben megingott? Gondolkodó ember nem képes elképzelni, hogy egy valóban rendkívüli képességekkel megáldott férfiú, a keresztségben István nevet felvett Vajk a saját bölcs és józal megfontolását úgynevezett államérdekből máról holnapra megváltoztatta volna. Hogy Vászolyt, a saját közvetlen rokonságából kivégezteti, előzőleg megvakíttatja; fiát Imrét, aki kedvence volt, a vadkan megöli, előzőleg figyelmezteti a hozzá intézett „Intelmekben”, leikébe vésve: bánjon barátságosan, megértőén a hazánkba telepedett idegenekkel, mert úgymond: az egynyelvű nemzet gyenge és erőtlen, akkor, és amikor már előzőleg elődeitől, főleg apjától és rokonságától határozottan értesült a környező népek, főleg németek és olaszok szervezeti felépítettségéről, idegenutálatukról, akik még az uralkodása óta eltelt évszázadok során sem fogadtak be idegeneket, beleértve a franciákat és főleg az angolokat... Az őstörzsek vezetői, akik ellenszegültek a bajorok és németek által a királyra nehezedő terror nyomásának, vagy elmenekültek, vagy harcok árán végezték életüket, feldaraboltattak, mint Koppány és társai, a velencei kalmár származású Orseolo Péter és „keresztény” klikké végtelen örömére. Imre, Béla, Levente Bizáncba menekültek a biztos kivégzés elől. A tájak elárvultak, Istvánról a királyról az egykori krónikák nem merték megörökíteni az igazságot! Nem merték az utódok tudomására hozni, hogy ő maga is egy végtelen erőszak áldozata lett, aki idősebb korában úgyszólván meghasonlott önmagával, elszigetelten, egyedül maradva az őt körülvevő ellenséges rengetegben. Dolgozott a bajor, velencei, longobárd, vatikáni gépezet... Magyarország vagy keresztény országgá válik, vagy megsemmisül a körülötte élők viharainak következtében. Ezért aztán a behozott idegen papok az úgynevezett nyugati keresztény „kultúrát” a fegyveres csapatok védelme alatt hirdették határoktól határokig, megsemmisítve minden egyes írott emléket, kínpadra hurcolva az ellenkezőket... a végrehajtók pediglen pápai áldásban részesültek feladatuk maradéktalan elismeréseként. Nyugat-Európa légtere az Enns folyótól az Atlanti Óceánig az „Isten ostora” bosszújának meséjétől harsogott, akinek Árpád vezérünk korában rég elporlott teste a legenda szerint már vagy hatszázvalahány éve a Tisza felső folyásának eddig is ismeretlen medrében nyugodott... de emléke a római városfalakról a megbolygatott biztonság rémképe alakjában évszázadokra vissza-visszatér a csizmaszár országából kiindulva végig a tengerválaszfallal körülvett szigetországig. Csoda-e hát, hogy a bennünket már akkor körülvevő ellenséges néptengerben első királyunk, István hitvesének eredeti származását nem tudjuk, csupán annyit, hogy Arnulf bajor herceg közvetlen rokonságába tartozott és István király ezerharmincnyolcban bekövetkezett halála után visszatért elődei földjére — dehogy azok az elődök, rengeteg más alsó- és felső-ausztriai, valamint bajor alattvalókkal egyetemben valóban germán-származásuak-e, hiszen Attilától és Bajántól István országlásáig— mint már jeleztük — hatszáz, illetve négyszázegynéhány évet faragott le a föld felületéről a napmutató; ezalatt pedig, akkori életviszonyok között harminc-harmincöt évet számítva alapul, könnyen kideríthető, hogy tizennégy—tizennyolc emberöltőt származásiig visszakísérni a múlt ködébe, a lehetetlenséggel egyenlő. Egyet viszont határozottan tud az európai történelem tudomány: Sem Attila, sem az avar Baján hátramaradt, házasságok és egyéb kötelékek miatt Nyugat-Európában letelepült véreiről semmiképpen nem akar hallani, illetve számot adni a germán származásszemlélet. Lehetséges, hogy főrangú létére visszakövetkeztetve Gizella királynő is hun vagy késői hun, azaz avar géneket hordozott, bárcsak Nagy Károly, a Pannóniát kifosztó frank hódító, aki a konstantinápolyi udvarból hazaszállított magyar kincsek — főleg ötvös-művészeti remekek javarészét elrabolta és Franciaországba szállította. Csoda-e hát, hogy az ősmagyarokat ennyi csalódás után nemigen érdekelhette a római keresztény vallás, hogy azt tűzzel-vassal kellett terjeszteni, mindamellett a századok folyamán azt hallgatni és lenyelni, hogy tagadja meg ősei hitével együtt a származását is, mert mint magyar: nem turáni, hanem az észak-oroszországi Ob—Jeniszej—Jéna folyók ősködeiben felnőtt halászó, vadászó, félvad, nomád népség egyenes leszármazottja... Csoda-e hát akkor, ha ma, a harmadik évezred fordulóján a New York-i St. Patrick székesegyház szószékéről O'Conor kardinális hazánk ezeregyszázéves fennállásának évfordulóján — az ország katolicizálásának kihangsúlyozása mellett — nyilvánvalóan a kezébe adott adatszolgáltatási brossúrák szerint — a finnugor származási dicshimnuszt olvasta be a katedrálist szinültig megtöltő magyar és amerikai hívő, érdeklődő tömegnek, nyilván parancsuralmi felettesei a Vatikán köreiből, valamint ha a következtetés helytálló: a magyar püspöki kar egyértelmű magyarázatát Paskai bíboros szentesítésével... * * * Végül, csoda-e hát, ha ezek után az 1956-os év karácsonyi ünnepkörében a New York-i Szent István Katolikus Plébánia lelkésze, Csorba Domokos öt magyar vasárnapi rádióadásban „A magyarországi kereszténység kialakulása és működése napjainkig” címmel előadássorozatot tartott, amelynek fő pontja és lényege az őspogány, vad és rendezetlen körülmények között tengődő, halászó és vadászló nomád pásztornép élete volt, akiknek Istentől elrendelt szent utasításként szakítaniuk kellett addigi szokásaikkal, életvitelükkel, hogy jobb sorsot érdemeljenek ki a Teremtőtől. Ezért kellett nekik Nyugat felé vándorolniuk, hogy ott újabb kettő-, háromezer év múltán majd megtalálják a Krisztus utáni kereszténységben azt az erőt, amely őket ki fogja emelni a hitetlenség posványából... Ha Csorba Domokos atya a biblián és az újszövetségi szentirás könyvein kívül őstörténelmi műveket is olvasgatott volna, ráébredhetett: a turániak egy része ősbabilóniából Krisztus születése előtt körülbelül négyezerhatszázban a sumér birodalom megszűnte utáni akkád, részben már szemitákkal keveredett kultúrkörből kiszakadt India, Kína, délen a tengeri szigetvilág, Ceylon, a dél-kLiai tenger és annak dél felé húzódó nyulványdarabkái felé orientálódott, később felmorzsoldódva, beolvadt az óceáni szigetvilág népeinek ma ismert tömbjeibe, le egészen a mai Új-Zélandig és Ausztráliáig. A másik része a mongóliából a kínai és indiai ősnépek nyomására települési helyeiket elhagyó nagyszámú hun és részben avar népek pedig a Káspitenger északnyugati nyúlványait érintve nyugat felé húzódott és vagy ezeregynéhány év vándorlása után jutott el a nemzetközi élet történészeinek egybehangzó kutatásait elfogadott ténynek tudva be, az úgynevezett Dentu Magyaria területére, ott többszázéves pihenőt tartva pedig végleges hazánk, Magyarország felé; de egyik ágnak sem volt soha köze a finnugor eredethez, mert a finnugorok nem turáni származásúak és ha akadt is vándorlásaik során olyan részlegük, amelyik a turáni népek útjába került, azok nyelvét, kultúráját, műveltségét vették át és nem fordítva. Őszintén ajánlom Csorba Domokos atyának és minden más katolikus papnak, nemzetközi tekintélyű tudósok származástani munkáit, különös tekintettel a turáni népek eredetére. Nincs messze a nyolcvankettes utcától a nyugati oldalon fekvő Columbia Egyetem könyvtára sem. Szeretetteljes üdvözlettel, DR.KÁRPÁTHY HORVÁTH ERNŐ Este van, este van, szomorú este van. Házakban lámpák gyúlnak, az égen kis csillagok. OKTÓBER VAN... Ezerszázéves Hazánkban ünnepel az ország sok szemete... de a kifosztott magyar nép gyászol, ökölbe szorul a keze. V. V. Rájuk! Akik fegyvert fogtak, akik ma kis felejtett halottak. Akikről „nem illik” beszélni, mert a „hősök” tovább hazudnak. Lopják, hazudják a népfelkelést, ők akartak „emberibb kommunizmust”, s Nyugat hangos ócsárlói, ma hirdetik a kapitalizmust. Lehalkult a zaj, ásít az álmos este, nézem a Holdat, harmat hull szememre. Október van Budapesten s én Amerikában gyászolok... negyven év messzeségében, volt bajtársaimra gondolok. Mi voltunk a harcosok, ők gyáván pincékbe bújtak... s a véres harc után, dicsőséget magukról, ők fújtak! Ellopták a szabadságharcot, Október fénye „nem a diákoké”... a reformált Magyarország most az elvet cserélt bitangoké! Sötét nagypénteke van hazánknak, keresztre feszítették, mint Jézust! Üldözik a magyart hazájában, s nincs ország, aki mellé állna — most! De igazság sincs ma sehol! A bűnözők jogát védik... E nagy profit-hajszában a jókat már nem mérik. U.S.A. — 1996. október 23. Viharos Viktor r
