Szittyakürt, 1997 (36. évfolyam, 2-5. szám)

1997-09-01 / 5. szám

XXXVI. ÉVFOLYAM, 5. SZÁM — 1997. SZEPTEMBER—OKTÓBER Ára: $2,25 A KÁRPÁTOKTUL LE AZ AL-DUNÁIG EGY BŐSZ ÜVÖLTÉS, EGY VAD ZIVATAR! SZÉTSZÓRT HAJÁVAL, VÉRES HOMLOKÁVAL ÁLL A VIHARBAN MAGA A MAGYAR. ÍZITTVAKdfef A HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM LAPJA Az 1956-os Magyar Szabadságharc és ami utána történt Az 1956-os csodálatos magyar sza­badságharcról könyvek százai, írások ezrei jelentek meg. Negyven esztendeje beszélnek róla elismeréssel vagy elíté­léssel, az igazságot keresve vagy a hazugságokat takargatva. Ezt a csodá­latos történelmi és emberi megmozdu­lást már kiértékelték azok, akik részt vettek benne és azok is, akik csak a másoktól hallott történeteket adták tovább. írtak róla költők, dicshimnu­szokat mondtak róla politikusok, át­­szinezték az eseményeket történetírók és szájról-szájra adták tovább azok, akik számára ez a szabadságharc re­ményt, jövendőt és életcélt adott. Egye­sek úgy gondolják, hogy már semmi újat sem lehet mondani vagy írni róla, mások szentül hiszik, hogy az igazán nagy történelmi események nemcsak önmagukat és a történelmet formálják, hanem milliók gondolkodását is<»Négy évtized távlatából már nemcsak az előzményeket látjuk világosan és az eseményeket ismerjük, de az eredmé­nyek is szemünk előtt vannak. Az 1956-os magyar szaoa'dságharc az elfojtott gondolat szabadságharca volt. Nem lehetett magyarként élni Magyarországon és nem lehetett ki­mondani az igazságot: hogy az el­nyomók felszabadulásról beszélnek, de kegyetlen elnyomást gyakorolnak. Nem lehetett más véleményen lenni, mint amit előírtak. Nem lehetett beszél­ni a nemzeti, társadalmi, családi vagy egyéni igazságtalanságokról. Hazugság­függönyt húztak Magyarország fölé és a magyar nemzet köré. Dicsérni kellett azokat,akiket mindenkiátkozott. Igaz­ságként kellett szónokolni a mindenki által ismert hazugságokról. Meg kellett tagadni a múltat és el kellett feledni a jövendőt. Csírájában fojtották el a gondolkodást, a másként akarást, a nemzeti öntudatot és az egyéni jöven­dőt. Ezért volt 1956 magyar szabadság­­harca az elfojtott gondolat szabadság­­harca. Ezért lett egységes a nemzet és ezért lett hatalmas a magyar! 1956 október végének és november elejének fegyveres szabadságharca a vérbefojtott gondolat szabadságharca lett. Amikor egy nemzet egységesen mondja ki akaratát, fejezi ki szabadság­­vágyát és hirdeti meg az igazságtalan­ságok rendezésének követelményét, ak­kor az elnyomó hatalom számára csak két út marad: vagy visszavonulni és szabad utat engedni a történéseknek, vagy vérbefojtani győzelmes gondola­tot, a fegyveres szabadságharcot. A kommunista magyar bábok segítségül hívták uraikat és azoknak a történelem során jól ismert véres Vörös Hadsere­gét, hogy vérbefojtsák a magyar sza­badságharcot. Ezekben a napokban, éppen a ki­hullott vér erejének következtében csak két vélemény, kétféle ember, két oldal volt Magyarországon: az egyik olda­lon a Nemzet, a szabadságot és függet­lenséget követelő magyarok, a másik oldalon a csőcselék, az idegen zsoldban állók és idegen érdekekért harcoló nemzetközi terroristák vagy ahogy ak­kor nevezték őket: kommunisták. Megismétlődött az 1849-es tragédia: idegen fegyverek verték le a magyar szabadságharcot. Ismét két világhata­lom vert le bennünket: az egyik, amely elküldte gyilkos tankjait; a másik amely semmit sem tett szabadságunk és függetlenségünk érdekében! A vérbefojtott szabadságharc után következett a könnybefojtott szabad­ságharc. 1957-től kezdve már nemcsak azok a magyar családok sírtak, ame­lyeknek fiai és leányai hősi halált hal­tak az ellenség elleni harcban, hanem azok is, amelyeknek fiait és leányait elhurcolták, megkínozták, meggyaláz­ták, bebörtönözték, internálótáborok­ba rakták, szibériai rabszolgatáborok­ba hurcolták, vagy magyarországi bör­tönökben végezték ki a kegyelmet nem ismerő bírók és hóhérok. Több mint egy évtizeden keresztül folyt a magyar szabadságharc könny­­befojtása. Mindenki, mindenhol, min­dig gyanús volt. Egy eltévesztett szó. egy soha meg nem bocsátott mondat, piszkos egyéni érdek, önzés, irigység, gyűlölet juttatott magyarokat akasztó­fára. A gyilkos volt az úr és az ártatlan áldozat, amikor az áruló és a talpnyaló címet, rangot, kitüntetést, pénzt és elismerést kapott, akárcsak elődei a magyar történelem folyamán. A könny­befojtott magyar szabadságharc ideje alatt újra rabszolga lett az egész ország. A félelem rabszolgasága aratta győzel­meit és az igaz magyaroknak csak a könny jutott. Elvtársak öltek meg saját elvtársakat, hogy saját hibáikat, bűnei­ket, mulasztásaikat és gyávaságukat örökre eltemessék. A magyar történelem következő fe­jezetének a jólétbe fojtott szabadság­harccímet adhatnánk. Nyugati pénzen mesterséges jólétet teremtettek a hatal­mon lévők. Kossuth apánkat Kádár apánkra váltotta a magyar kommunis­ta propaganda-gépezet (mint ahogy azelőtt az igazságos Mátyás király helyére a gazságos Rákosi Mátyást ültették be a kommunisták). Minden­kinek munkát biztosítottak, a fizetése­ket felemelték. így próbálták kielégí­teni a népet, hogy ne gondoljanak az emberek szabadságra, a függetlenségre és az egész nemzetet ért igazságtalan­ságokra. „Aki jólétben él az nem lázadozik, nem csinál forradalmat, nem okoz problémákat a Pártnak” — mondogatták a párt vezetői. Ebben a tervben a legzseniálisabb az volt, hogy programjukhoz a nyugati bankok ad­ták a kölcsönt, amely azután sohasem került visszafizetésre. Ők még nem tudták akkor, hogy Nyugat pénzurai­nak új programja lesz a Közép-Euró­­pában hatalmon levő kommunisták számára. A kölcsön adományozásával kötelet kötöttek a kommunista vad­állat nyakára és azt megszelídítették a saját számukra. (Folytatás a 2. oldalon) Romanelli Guido és a pesti srácok — A legendás olasz ezredes szabadságharcunkról — Magyarország halálra sebezte a Szov­jetuniót . Ha a két nép számaránya és fegyverzete közötti különbségre gon­dolunk, akkor tény és való, hogy a felkelők bátorsága vakmerőségnél is több volt. Izzó hazaszeretetük, halál­megvető bátorságuk, és egy szent ügyért való harci tudatuk csodát mű­velt, ideiglenesen megverték a szovjet csapatokat és kivonulásra való ígéretet kényszerítettek ki tőlük. Sajnos, ko­runk cinizmusa, materializmusa, a szám és a nyers erő nem engedték megismétlődni Dávid és Góliát legen­dáját. A Szovjetunió világosan látta a halálos veszélyt, mely a Nyugat-ellenes politikai és ideológiai vazalluslánc egy gyűrűjének a kiszakadásából rejlett, s ezért — miután a Nyugat tétlenségéről is meggyőződött — nem habozott kiadni a parancsot a felkelés véres és kegyetlen elfojtására, nehogy a ma­gyar példa követésre találjon a többi láncszemnél is.. Ennek ellenére, véleményem szerint, a pánszláv Szovjetunió halálos sebet kapott mind politikai, mind erkölcsi, mind pedig katonai és ideológiai szem­pontból. Politikai szempontból nem mond­hatja többé, hogy Magyarország füg­getlen állam, mert a nép és a „néphad­sereg” megnyilvánulása után, illetve ellenére, brutális fegyveres erőszakkal tért vissza és maradt ott. Továbbá egy ősi, magas fokon álló, művelt, civili­zált népet tart gyarmati sorsban. Erköl­csi szempontból a felkelés vérbefojtá­sának kegyetlensége az egész világon iszonyatot keltett, nemcsak a nem­kommunisták között, hanem sok kül­földi kommunista és szimpatizáns bensőjében is. Katonai szempontból a „legyőzhe­tetlen szovjet hadsereg”több, mint egy hétig a rövidebbet húzta, s ezzel a háború második felétől kezdve, az angol—amerikai anyagszállítások el­hallgatásával illetve leértékelésével ki­épített mítosz szétfoszlott. Még ennél is fontosabbaz ideológiai vereség. Miként a kelet-berlini, majd később a poznani eseményekben, a magyar felkelésben sem az arisztokra­ták és a polgári osztályokhoz tartozók vitték a vezető szerepet és a tömegha­tás erejét, hanem a parasztok és a munkások, továbbá a munkásokat és parasztokat lángra gyújtó írók, egye­temisták, akik szintén a parasztok és a munkások fiai. Mindez, továbbá a felkelés spontán módja és tömeghatása, ereje a legere­detibb válasz arra a szovjet álláspont­ra, hogy a felkelés a fasiszták és a nyugati hatalmak műve volt. Nekem úgy tűnik, hogy a dolgok természetes rendjében rejlik, hogy magasztos isteni és emberi eszményeket lábbal tipró zsarnokok eltűnnek a történelem szín­padáról, miként Kun-Kohn Béla első kísérlete, aki azzal próbálta igazolni bukását, hogy „az idő még nem volt érett” a kommunizmus számára. Vi­szont Varga Jenő közgazdász — a bukás előtt tizenöt nappal — statiszti­kai adatokkal rámutatott arra, hogy a termelés csökkenésének oka a munka csekély termelékenységében keresen­dő. Ez esetben vagy a politika hibás, vagy a politika végrehajtására kijelöl­tek képességei gyengék; valójában mind a két ok közrejátszik és a nép elégedetlen. Ennek bizonyítéka az is, hogy nap-nap után tömegesen hagyják el a megszállt területeket, nemtörődve a halálos veszedelmekkel. Ha mind­ezek mellett a pánszláv kommunizmus egzisztál és félelemben tartja Nyuga­tot, ennek hármas oka van: 1. A kommunisták egyre növekvő ellenállása a kommunista vezetés csőd­jének beismerésére. 2. Az amerikai inkoherens és ön­gyilkos politika, amely hol szovjetba­rát, hol szovjetellenes. 3. A hatalma alá került fél Európa kifosztása, és a cserekereskedelem a többi országokkal. De nemcsak a Szovjetunió, hanem Amerika és az Egyesült Nemzetek is presztizveszteséggel kerültek ki a ma­gyar tragédiából, hiszen sokan várták a NATO vagy Amerika közbelépését, a vasfüggönyön túl helytálló hősi nép védelmében. A segítésre való feltevést alátámasztotta a „Szabad Európa Rá­dió” szakadatlan ezirányú propagan­dája is. Az a tény, hogy az Egyesült Államok nem érezte a cselekvés impe­ratívuszát, illetve a férfias állásfoglalás szükségszerűségét a magyarok töme­ges lemészárlásával szemben, a leg­­(Folytatás a 2. oldalon)

Next

/
Thumbnails
Contents