Szittyakürt, 1997 (36. évfolyam, 2-5. szám)
1997-05-01 / 3. szám
1997. május—június ÍZITTVAKÖftT 3. oldal BAKOS GYULA: Az amerikai diplomácia kudarca 1956-ban Az elmúlt hetekben jelent meg Henry Kissinger európai származású, volt amerikai külügyminiszter könyve Diplomácia címmel, a Simon és Schuster könyvkiadó vállalat gondozásában. Az angol nyelven megírt 700 oldalas könyvet egyszerre adták ki New Yorkban, Londonban, Torontóban, Sydneyben, Tokióban és Szingapúrban. A könyv részletes betekintést nyújt a nemzetközi boszorkánykonyha függönyei mögé. Érdemes nekünk magyaroknak megismerni, hogy mi vezette az amerikai diplomáciát és miért hagyták magára 1956-ban a magyarság egyik legszentebb szabadságharcát. A könyv 550. oldalán kezdődik a 22. fejezet, amelynek címe: „Magyarország, felfordulás a birodalomban”. A fejezet cím felett az 1956-os magyar szabadságharcosok láthatók egy megsemmisített szovjet tankon, géppisztolyokkal felszerelve. Kissinger bevezetőben rámutat arra, hogy az 1956-os szuezi események és a magyarság megmozdulása ellen bevetett fegyveres szovjet alakulatok egyformán bizonyították, hogy mindkét nagyhatalom fenn akarja tartani a háború alatti egyezményekben megrajzolt érdekterületeit. Kifejti, hogy az oroszok Nagy Péter cár uralkodása óta tervszerűen törekedtek a szomszédos országok megszerzésére és nem tűrtek velük ellenséges államokat határaikon. Tulajdonképpen ez a túlterjeszkedés okozta végül is összeomlásukat. Idézi George Kennan orosz szakértőt, aki szerint „már a cárok nagyobbat haraptak a nemzetiségekből, mint amit megemészteni képesek voltak”. A második világháború alatt és után Sztálin visszaszerezte az első világháború után elvesztett orosz területeket és biztosította hatalmát Kelet- Közép Európa államai és népei felett. A Vörös Hadsereg jelenlétével és a politikai rendőrség terrorjával támogatott szovjetizálás azonban nem hozta meg a kívánt eredményeket. A szovjet csapatok által megszállt országokban mindenütt rohamosan esett az életszínvonal, részben azért, mert minden a Szovjetunióba vándorolt, amire a szovjet gazdasági rendszernek szüksége volt, résztben pedig azért, mert hozzá nem értő emberek akarták ráhúzni saját soha be nem vált rendszerüket a megszállt országok gazdasági rendszereire. Lenin írásaiban megemlítette, hogy „a szovjet hatalom nem folytathatja a cárok egyre több népet meghódítani és beolvasztani akaró politikáját”, de Sztálin megittasodva a második világháború váratlan győzelmétől és látva a nyugati hatalmak mindenbe való beleegyezését, még vadabb és kegyetlenebb módszerekkel próbálta meg a kis népek meghódítását, mint a cárok valaha is tették. Amikor Tito hátatfordított a Szovjetuniónak és nyugati segítséggel próbálta megerősíteni Jugoszlávia gazdasági rendszerét, akkor Sztálin parancsára megkezdődtek a kirakatperek a megszállt országokban és ezeken az addig megbízható kommunistákat is sorra végezték ki. Ez a terror most mór a kényszer párttagok között is hatalmas csalódást keltett és lassan mindenki úgy érezte a megszállt országokban, hogy még a pórt tagság sem jelent védelmet az őrült szovjet diktátúróval szemben. Az 1953-as berlini szovjet-ellenes felkelés idején a szovjet még nem mert orosz csapatokat küldeni a németek leverésére, részben a nyugati választól félve, részben pedig azért, mert az akkor már szigorú szovjet ideológiai vezetés alatt álló kelet-német hadsereg leverte a fegyveres lázadást. 1955-ben a szovjet politika megváltozott és Kruscsov alatt már elismerték a nemzeti kommunistákat is „megbízható kommunistáknak”. Ezt bizonyította az 1955-ös belgrádi látogatás és Tito elismerése a szovjet vezetők részéről. Ebben az időszakban a megszállt országokban csak olyan kommunisták kaphattak vezető szerepet, akiket a helybeli lakosság elismert, mint magyar, lengyel vagy cseh kommunistákat. Közben változás történt a nyugati politikai gondolkodásban is. Foster Dulles amerikai külügyminiszter meghirdette „a rabnemzetek békés felszabadításának” gondolatát. Dulles kimondottan visszautasította az esetleges fegyveres felszabadítás gondolatát, mert tisztában volt azzal, hogy a megszállt országokban a szovjet hadsereg mindenütt előnyben és fölényben lenne egy esetleges fegyveres összeütközés esetén. Megindult a Szabad Európa Rádió és a Szabadság Rádió programja, amely kimondottan a rabországok felszabadítását szolgálta — dullesi elképzelésben. Az első robbanás Lengyelországban történt. Leváltották a szovjet állampolgár Rokossovsky marsait, mint lengyel hadügyminisztert és a száműzött kommunista Gomulka visszatért a hatalom első embereként. A lengyel kommunista párt nyíltan meghirdette, hogy „lengyel úton haladunk a szocializmus felé”. Október 19-én mozgósították a megszállt országokban levő és a lengyel határ közelében levő szovjet katonai erőket egy lengyelországi beavatkozásra, de október 20-án, a szovjet vezetők Kruscsov indítványára úgy döntöttek, hogy nem avatkoznak be katonailag a lengyel eseményekbe. A szovjet hatalom meghátrált a 30 milliós Lengyelország előtt, amelynek fiai a történelmi és második világháborús események miatt halálosan gyűlölték az orosz-szovjet hatalmat és annak katonáit. Közben Magyarországon is felgyorsultak az események. A mindenki által gyűlölt Rákosi (Rosenfeld) Mátyás (Manó) terroruralma véget ért, amikor őt 1953-ban, a berlini felkelés után Moszkvába rendelték. A szovjet titkos iratokból tudjuk — írja Kissinger —, hogy Rákosi megjelent Beria előtt, ahol Beria a tudtára adta, hogy nincs rá tovább szükség. Beria szó szerint a következőket mondta: „Magyarországnak voltak már idegen királyai a történelem során, de zsidó királya még nem volt, és a szovjet vezetőség biztosítja Önt arról, hogy nem is lesz. (Rákosi-Rosenfeld kommunista létére meggyőződéses zsidó volt.) Rákosi megbukott és helyét a népszerű Nagy Imre foglalta el Magyarországon. Nagy Imre korszaka azonban Georgi Malenkov bukásával véget ért és ismét Magyarországra érkezett Rákosi, akit még a kommunisták is gyűlöltek. Amikor a XX. Párt Kongresszuson Kruscsov nyíltam kritizálta Sztálint és a sztálini terrort, akkor Rákosi újra süllyesztőbe került, de helyére a vele egy nézeten levő Gerö Ernő került. Kissinger ismerteti a magyarországi október végi eseményeket és idézi de Tocqueville híres mondását, hogy „egy gonosz kormányzat legveszélyesebb pillanata, amikor meg akarja változtatni magát”. Ismerteti Nagy Imre ideológiai változását, aki a kemény kommunistából „magyar kommunista” majd „demokratikus kommunista” lett, amiért azután életével fizetett. Ezután rátér az amerikai diplomáciai tehetetlenségére a magyar eseményekkel kapcsolatban. „Amíg a magyar diákok és munkások élethalál harcban álltak a szovjet tankokkal Budapest utcáin, addig Washington hallgatott. Egyetlen figyelmeztetés sem ment Moszkvába, hogy egy fegyveres szovjet beavatkozásnak következményei lesznek a szovjet—amerikai kapcsolatokban. Az Egyesült Államok ugyan a Biztonsági Tanács elé vitte a magyar ügyet azzal, hogy meg kell vizsgálni ,az idegen csapatoknak magyarországi beavatkozását’, de az Egyesült Államok is jól tudta, akár csak a szovjet, hogy november 4-e előtt nem fogják tárgyalni az ügyet és így időt adott a Szovjetuniónak a fegyveres beavatkozás végrehajtására. Közben az Egyesült Államok hivatalos hangjaként elismert Szabad Európa Rádió biztatta a magyarokat a további harcra és a meg nem alkuvásra. A Szabad Európa Rádió még Nagy Imre kormánya ellen is lázított azzal, hogy állandóan ismételgette, hogy ,ebbe a kormányban nem bízhatnak a magyarok’. Amikor Nagy Imre betiltotta a kommunista egypárt rendszert és meghirdette a szabad választásokat, a Szabad Európa Rádió tovább lázított: .Szabadságharcosok, ne felejtsétek el, hogy a Hadügyminisztérium és a Belügyminisztérium még mindig a kommunisták kezében van. Ne engedjétek meg a hatalom megtartását kommunista kezekben, folytassátok a harcot’.” Az egyre fokozódó tűzre Foster Dulles is olajat öntött, amikor október 27-i Dallasban elmondott beszédében megemlítette, hogy „minden rabnemzet, amely elszakad Moszkvától élvezni fogja az Egyesült Államok teljes támogatását”. Dulles kijelentette, hogy „az Egyesült Államok nem kívánja, hogy a rabnemzetek teljesen függetlenek legyenek és nem akarja a saját védelmi övezetébe áthozni ezeket az államokat katonai szövetségekkel”. Eisenhower amerikai elnök tovább fokozta a krízist október 31-én elmondott beszédével, amikor a magyar helyzetről teljesen megfeledkezett és úgy tett, mintha ez az Egyesült Államok számára nem lenne fontos. Pedig ezen a napon még nem dőlt el a szovjet katonai beavatkozás és itt még megfordítható lett volna a magyar helyzet, éppen úgy, mint az Lengyelországban történt. Végül is Eisenhower úgy nyilatkozott, hogy: „az Egyesült Államok reméli, hogy Kelet-Európa szovjet megszállása végetér, de természetesen, mi nem fogjuk ezt a politikát fegyveres erővel végrehajtani”. Egy másik beszédében kijelentette Eisenhower, hogy: „Egy fegyveres beavatkozás Kelet-Európa országainak belügyeibe nem érdeke ezeknek a népeknek és ellentétben áll az Egyesült Nemzetek alapszabályaival”. — Ezt a beszédet sem a Szabad Európa Rádió nem közvetítette, sem az amerikai diplomácia nem juttatta el a magyar szabadságharcosokhoz! Eisenhower beszédei, Dulles nyilatkozatai és beszédei, az amerikai diplomácia teljes hallgatása meggyőzte a szovjet vezetőket arról, hogy egy szovjet katonai beavatkozás esetén nem kell félniük az amerikai választól. Az Egyesült Államok utat nyitott a szovjet katonai beavatkozásnak Magyarországon! Az amerikai nyilatkozatok után október 31-én, a Pravda és az Izvestia nyilvánosságra hozta a Szovjetunió és csatlósai közös megegyezését, amely szerint „az országok területén állomásozó katonai erőket a Szövetség (varsói) minden egyes tagállamának jóvá kell hagynia”. Ez a szöveg nagy örömöt okozott amerikai körökben, de az amerikai politikusok és diplomaták vagy nem vették észre vagy nem akarták észrevenni a szovjet csapdát, amely szerint a csapatok kivonása is csak minden ország hozzájárulásával történhet meg! A szovjet hivatalos lapok kórusban kezdtek rá a katonai beavatkozás előkészítésre, amikor azt írták, hogy „a Szovjetunió nem nézheti és nem is fogja elnézni a szociális eredmények megsemmisítését Magyarországon”. Majd újabb cikkek jelentek meg arról, hogy „minden magyar állampolgárnak kötelessége a szocializmus vívmányainak megőrzése, és ha erre a magyarok képtelenek, akkor segítséget kapnak a többi szocialista országtól”. A magyarok a lengyelekkel ellentétben nemcsak a kommunista rendszer módosítását és egyenlőséget a Szovjetunióval követeltek, hanem elhatározták a kommunista rendszer teljes megsemmisítését és a Varsói Szerződésből való kilépést. Ezt Nagy Imre november elsején hivatalosan be is jelentette. A- hivatalos nyilatkozat kifejtette, hogy Magyarország békében és barátságban kíván élni a Szovjetunióval és független államként kívánja folytatni a nép javára elért eredményeket. Nagy Imre (Folytatás a 4. oldalon)
