Szittyakürt, 1994 (33. évfolyam, 7. szám)

1994-10-01 / 7. szám

1994. október—november

^IttVAKÖkt

9. oldal

sett magának valami mást, s ezt a nyugati liberalizmusban vélte feltalálni. Ezért áll fenn az a furcsa helyzet Magyarországon, hogy amit itt ma liberalizmusnak neveznek, az sehol a világon nem állná meg a helyét ezen címszó alatt.

A két fő vonulat közül ez a második, a posztkommunista-posztmaoista-álliberális volt a kedvezményezett. Belső és külső kapcsolatrendszerének köszönhetően többet megengedhetett magának itthon, és jobb volt a külföldi anyagi-technikai háttere is. Ez a társaság nem beszélt magyarságról, azt valami idióta anakronizmusnak tartotta, a nemzettudat csak gátolta volna a nyugati (főleg amerikai) liberális orientációban.

A megalapozott ideológiai ellentét már ekkor adott volt.

Nem szabad ugyanakkor megfeledkeznünk a nyolcvanas évek vége politikai helyzetének egy sajátos mozzanatáról sem. Ez a környezetvédő mozgalom volt, amely alkalmas volt arra, hogy megnyissa az utat a többi mozgalom nyílt társadalmi megjelenése előtt, s amelynek zászlója alatt egy ideig együtt masíroztak a megalakult nemzeti és liberális pártok, kihasználva annak népszerűségét, s egyben erősítve saját bázisukat. Bős—Nagymaros problémája nemcsak jó ügy, hanem jó ürügy is volt arra, hogy felhorgadjanak a nemzeti érzések, és a politikailag semleges környezetvédelem ürügyén tiltakozni lehessen az ország akkori vezetése ellen. Nem mindenki gondolta ezt akkor így a Duna-ügy élvonalában sem.

Míg a környezetvédelem zászlaja alá odasereglett az egész akkori ellenzék s annak akkori támogatói (az MDF és a Hálózat — később az SZDSZ —, a Fidesz és a kisgazdák, a Munkáscsoportok és a többi, több mint kéttucatnyi szervezet), addig a nagyErdély-tüntetés egyértelműen a nemzeti gondolkodásúak elképesztő méretű demonstrációjává vált. Ez volt az a megnyilatkozás, mely világossá tette mindenki előtt, hogy sem a terror, sem az állandó megalázás, sem a totális agymosás, sem a gulyáskommunizmus viszonylagos jóléte nem tudta tökéletesen kiirtani azt, amit a nemzet mélyen legbelül magában hurcol. Nem akarom túldimenzionálni az ügyet, ezért sietek kijelenteni: egyrészt nem valós nemzettudatról volt itt szó a résztvevők többségénél, hanem inkább az ősi reflexek feléledéséről, megnyilvánulásáról, az akkori honi hatalom elleni demonstrációról. Másrészt pedig, bár sem mi, szervezők, sem a hatalom nem számítottunk ennyi résztvevőre, mégis ki kell mondani: az a 150—200 ezer ember az ország, sőt, Budapest lakosságának is csak kis

A játszma előkészítéséhez minden rendelkezésre állt. A karhatalmi szervek csökkent szerepe mellett ideiglenesen megnőtt a titkosszolgálatok, a belső ellenőrző szervek, az állambiztonsági csoportok jelentősége, hiszen a hosszú távú túlélési manőverre felkészülő párt- és kormányzati szerveknek nemcsak az ország pillanatnyi hangulatairól volt szüksége naprakész elemzésekre, hanem a különféle mozgalmakban feltűnő új személyiségekről is. Felismerve a politikai hatalom háttérbázisaként elengedhetetlen gazdasági erő szükségességét, az egyszemélyes kft.kel megszervezték a még meglévő állami vagyon átmentését az óhatatlanul elkövetkező magántulajdon-rendszerű társadalomba. így egyrészt biztosították, hogy a megerősödő vállalkozói rétegben saját kádereik adják a tőke-erős vezető réteget, másrészt jelentősen szűkíteni tudták az eljövendő kormány gazdasági lehetőségeit, harmadrészt pedig előre programozták a tömegek eljövendő elégedetlenségét.

Németh Miklósék tisztában voltak azzal, hogy ha biztosítani akarják a régi-új párt ideológiai túlélését, akkor nem várhatják meg az ország összeomlását. Felmérte azt is az MSZP vezérkara, hogy az ideológiai váltást a Nyugat szívesen fogadná, ha erre időben sor kerül, a külföldi tőke újra megindul az országba; ők pedig nem mint a bukott rendszer vesztesei, hanem mint az új Magyarország előkészítői vonulhatnak be a hazai és nemzetközi köztudatba.

Mindezzel sikeresen megakadályozták azt, hogy az összeomlás katarzisa felszínre vesse az össznépi, -nemzeti indulatokat. Erre szolgált az is hogy a nemzeti indulatokat a hazai bűnösökről átterelték a megszálló Szovjetunió elleni gyűlöletre, holott hazai

töredéke volt. A nagy többség szimpátiával nézte a televíziós beszámolót; a vidék pedig (ahol szinte egyáltalán nem volt szervezés, tájékoztatás) inkább némileg meglepődve.

A Grósz-kormány nem tudott a helyzet urává lenni. Egyrészt lejárt módszereit nem támogatta az MSZP-n belüli reformszámy, másrészt a fennálló helyzetre még csak részleges megoldóképlettel sem rendelkezett. Külön érdekes jelenségként kell itt megemlíteni az egyetlen párton belüli — igaz, hogy kis létszámú — népi szárnyat, melynek legjellegzetesebb alakja Pozsgay Imre volt, akinek egyéni gondolkodásmódja később még a megreformált, újjáalakult, de csökevényeit tovább cipelő utódpártba sem tudott beilleszkedni. Pozsgay volt az, aki a Grósz távolléte alatt végrehajtott, a forradalom és szabadságharc minősítésével kapcsolatos ideológiai puccsával lényegében a kommunista ortodoxia szellemi sírásójává lett.

Az első vonalas erőpolitika csődöt mondott. Logikus, hogy utolsó esélyként a reformközgazdászok csoportjának kellett átvenni az egyre bizonytalanabb hatalmat, megpróbálni menteni a menthetőt. Sem szakmailag, sem politikailag nem voltak ezek képzetlen emberek, de nem tudtak kibújni a bőrükből. Nemhogy végrehajtani, még elképzelni sem tudtak egy totális irányváltást, mert annak — szükségszerű összetartozásuknál fogva — nemzetgazdaságinak és politikainak kellett volna lennie egyszerre. Erényük, hogy rájöttek: karnyújtásnyira van a rendszerváltás ideje. Pártjuk szempontjából elévülhetetlen érdemük, a nemzet szempontjából elévülhetetlen bűnük, ahogyan ezt előkészítették. Egyrészt látták az egyre erősödő ellenzéki politikai mozgalmakat, másrészt látták, hogy az országot csak hajszál választja el a totális gazdasági csődtől. Nem szabad elfelejteni, hogy ez a gárda már nem az ortodoxia talaján állt, számukra a legfontosabb nem az ideológiához való hűség volt, hanem hatalmi bázisuk átmentése. Ez volt a kormányra került Németh Miklós és köre. A másik ideológiájához hűebb, de a helyzetet és a változtatás szükségességét felismerő vonal Horn Gyula és társasága volt. Mindkettő tudta, hogy a másik nélkül nem tudja megvalósítani a nagy átmentést, ezért szövetséget kötöttek egyrészt a maradiak ellen, másrészt a hosszú távú saját és pártcélok érdekében. Jellemző, hogy volt olyan, aki később az akkor politikával kapcsolatba kerülő személyekre vonatkozó III/ III-as — hamisított — listát adott át saját jövendő karrierje biztosítása ellenében a megválasztott, de még fel nem esküdött új miniszterelnöknek.

kiszolgálók nélkül ez a hadsereg nem lehetett volna Magyarországon. Az emberek a kommunizmust — mert akkor megint arról volt szó, nem az addig sokat hangoztatott szocializmusról — elkezdték az oroszokkal és az MSZMP-vel azonosítani, míg az MSZP kicsúszott ebből a kategóriából. A rendszerváltás mindenképpen bekövetkezett volna, csak valamivel később, jóval nagyobb indulatokkal erősítve. Ez növelte volna a népi-nemzeti alapon álló pártok esélyeit, csökkentette volna a liberálisok bázisát, és lehet, hogy semmivé tette volna a kommunista-szocialista utódpártét. A nemzeti pártok győzelme a választásokon mutatja, hogy volt lehetősége a nemzeti tudat feltámadásának, a másik oldal — mert ekkor már kétpólusú volt a magyar belpolitika — önkormányzati győzelme pedig jelzi, hogy mindez csak egy szikra volt. A hosszú távra tervező pártok, az MSZP és az SZDSZ tudták, hogy Magyarországon csak akkor van esélyük a politikai életben jelentős részt vállalni, ha mindenáron megakadályozzák a nemzeti jellegű gondolkodásmód visszatérését. Az 1990-es — számukra vesztes — választások utáni taktikájuk ennek megfelelően alakult. Célja a nemzeti gondolat újjáéledésének megakadályozása volt. Azért nem lehet elfogadni az antalli meghatározást a kamikaze-kormányról, mert ezt a csatát csak gazdasági téren lett volna szabad elveszíteni. Ott viszont nem veszítettek: az ország nemcsak elkerülte az elkerülhetetlennek látszó csődöt, hanem elkezdett kifelé mászni a gödörből, nemcsak az előző rendszer adósságait fizette maradéktalanul, hanem komoly tartalékot is képzett, nemcsak gyárakat nem zárt be, hanem kiépítette a magángazdaságot, és jórészt pótolta az infrastrukturális elmaradásokat, nemcsak adóztatott, hanem létrehozta Európa második legmagasabb szintű ellátási rendszerét. Tehát dacára azoknak az állításoknak, melyekkel most a koalíciós pártok érvelnek, az MDF-kormány gazdaságilag nem mondott csődöt.

Az MDF-kormány azért bukott meg, mert rövidlátó volt, mert mindenáron meg akart felelni a külföldnek, mert nem számolt a tömegpszichózissal, mert mindenáron demokratikus akart lenni, és mert nem mérte fel ellenfelei tevékenységét. Nem tanultak elődeiktől, akiknek ezer fülük volt, annak ismeretében alakították kommunikációs stratégiájukat, akik időnként demonstráltak, hogy (látszólag) hallgatnak az emberekre. Az Antall-kormány törődött az emberekkel, csak éppen nem figyelt rájuk. És ennek legnagyobb oka a kommunikáció hiánya volt.

Eljutottunk a harmadik, kialakulófélben lévő hatalmi bázishoz, a médiához. Ennek alapjait a Rákosi-rendszer rakta le, amely gátlástalan erőszakkal alakította az őt szolgáló médiumokat, saját belső köreiből válogatva ki a legszolgalelkűbb, a nemzetet legjobban gyűlölő kiszolgálóit, akik tökéletesen alkalmasak voltak a célra: a vezetés gátlástalan tömjénezésére, a tömegek butítására és újraprogramozására. Ekkor a sajtó és a rádió napi pártegyeztetéses rendszerben működött. Ebből a gárdából kerültek ki aztán azok, akik később, a kádári korszakban már önállóbban dolgozhattak, a nem napi, de központi ellenőrzésű aczéli büntetés-jutalmazás lehetőségeit kihasználva. Ez alatt a harminc év alatt nevelődtek ki a magyar média meghatározó egyéniségei, akik egyrészt elkötelezett kommunisták (később szocialisták voltak, másrészt származásuknál és környezetüknél fogva olyan identitástudat nélküli kozmopoliták, akiknek segítségével tökéletesíteni lehetett a nemzet manipulálását. Ezek közül sokan — már az ez irányú nyugati tapasztalatok ismeretében — megtanulták azt, hogy a média nemcsak a politika kiszolgálója lehet, hanem politikacsinálóvá is válhat. Azok a rétegek, melyekhez ezek az emberek tartoztak — a szocialista reformszárny és a baloldali indíttatású, liberális beütésű úgynevezett belső ellenzék — felismerték ugyan ezt a törekvést, de hallgatólagosan támogatták, sőt — főleg a baloldali liberálisok, a későbbi SZDSZ — magukba is integrálták. Ezt nem vette észre a nemzeti vonal, és bár ’90-ben egyetlen húzással megsemmisíthette volna a jövendő bukását megszervező bázist, nemcsak létezni hagyta, hanem a tévesen értelmezett demokrácia jegyében még támogatta is.

A végeredmény: a kormány elvesztette azt, amit csak cinikus gúnnyal lehetne médiaháborúnak nevezni, mert ugyan milyen háború az, ahol az egyik fél csak a birtokolni vélt hatalom vaktöltényeivel pufogtat a komoly hátországgal rendelkező másik oldal nehéztüzérségére? A négyéves offenzíva végeredménye, az MSZP—SZDSZ választási győzelme megteremtette Magyarországon a média valódi hatalmát, amely még tökéletlen, hiszen erősödnie kell ahhoz, hogy elérje kiteljesedett állapotát, a pártok médiafüggőségét. A győztes pártok most teljes erőbedobással próbálják visszafizetni a szolgáltatásokat (új médiatörvény, tisztogatások, a TV2 magánkézbe adása, az eddig független és nemzetérdekű Duna TV kézbevétele, stb.) és ezzel további elkötelezettségre kívánják sarkallni a médiát. Mindez főleg az SZDSZ érdeke. Az MSZP könnyebben tudja kezelni központilag, hatalmi úton kontrollált médiumokat, az SZDSZ viszont gazdasági és ideológiai alapokon építi ki helyét a médiában. így a jóval merevebb gondolkodású utódpárt rövidesen csak azt veszi észre majd, hogy lenyelte őt a überális irányzat.

De elveszett a nemzettudat feltámadásának lehetősége is. Elég hazudni, csalni, manipulálni, álkultúrális álértékeket csempészni a hiányzó valódi értékek helyébe, időnként egy kis szélsőséggel ijesztgetni, antiszemitizmussal manipulálni, és máris be lehet terelni a népet a kiherélt középszerűség rózsaszínűre festett liberális karámjába.

Az első eredmények máris megmutatkoznak. A médiumok belopták a köztudatba Horn kijelentését a tízmillió magyarról; a polgármesterség és a képviselőség alkotmányellenes összeférhetőséget; a nem visszamenőleges nyugdíjemelést; az ezt is háromszázalékossá tévő pénzleértékelést; a kampányígéret ellenére tett áremeléseket; a totális tisztogatásokat; a nemzetellenes alapszerződés-ügyeket; a hatalmi arroganciával elrendezett médiaügyet; az EXPO lemondását; a Bős—Nagymarossal kapcsolatos álláspont felülvizsgálását; stb.

A jelzések megtörténtek — a társadalom hallgat. Megtörtént volna a bűnös nép végleges megtérítése?

A reformisták felismerték, hogy az MSZMP nem élheti túl a többpártrendszer kialakulását. Ekkor és ezért jött létre az utódpárt, az MSZP, mely politikailag naiv tömegnek az őspárttal szembenállók iránti szimpátiából próbált lecsípni egy darabot, s egyben hosszú távra alakította ki a saját reformimázsát. Hogy mindez mennyiben volt őszinte, azt lakmuszpapírként jelzi a politikailag tisztességes Pozsgay Imre kiszakadása az utódpártból és szellemi köreiből.