Szittyakürt, 1994 (33. évfolyam, 7. szám)

1994-10-01 / 7. szám

8. oldal «ITTVAkÖkT 1994. október—november

vezetői, a Nagy Imre-kormány tagjai (köztük a még október 27-én is „elvtársakat” mondó miniszterelnök) jórészt szocialista gondolkodású emberek voltak. Nem úri Magyarországot vagy nemzetállamot vezettek volna ezek az emberek, hanem — a szocializmus történetében egyedülálló — nemzeti gondolkodású szocializmust (nem nemzeti szocializmust). Ők — sajnálatos nemzeti betegségünktől fertőzötten — hittek a szocializmusban, és ugyanakkor meg tudtak maradni magyarnak — mint ahogy később hittek a nyugati segítségben is, és még később meg tudtak halni elveikért. Tehát Magyarország vezetésükkel megindulhatott volna azon az úton 1957-ben, amelynek lehetősége csak huszonhárom évvel később jött el újra — sokkal rosszabb nemzetközi körülmények között.

Ezt az esélyt semmisítette meg a Kádár-féle gyűlölethullám, a félelem iszonyatos bosszú-utóhad-Az 1956 utáni nagy terrorhullám lefutása idején kezdtek el gondolkodni egyesek a vezetők közül: hogyan tovább? Természetes volt számukra, hogy az 1956-os forradalmat lényegében indukáló nemzeti eszmerendszert tökéletesen ki kell irtani — a bosszú és a hatalomféltés mellett ez volt az egyik oka annak, hogy olyan véres és törvénytelen kegyetlenséggel számoltak le Kádárék azon elvtársaikkal, akikben a kommunista-szocialista hit keveredett a nemzeti érzésekkel — de emellett valami mást is kellett adni helyette. Látták, hogy a proletár internacionalizmust nem tudja igazán magáévá tenni az a nép, melynek

A szabadság elengedhetetlen feltétele az emberi tehetségek és nemes törekvések érvényesülésének. A szabadság elve azonban nem döntheti halomra a társadalmi rend, az erkölcs, a közjó, a kultúra, a vallás éppoly nagy és éppoly abszolút elveknek értékeit. A szabadság — így fejti ki Chamberlain — értékes kincs, de a bújaság, az antikrisztianizmus szabadsága, a tisztességtudat ledöntésének szabadsága, maró méreg, melytől a népeknek tönkre kell menniük. Politikai újjászületésről addig szó sem lehet, amíg megtűrjük, hogy az aljasság is szabadon és hivalkodva terpeszkedhessék a nyilvános életben.

A szabadság hatalmas érték, amelyben érvényesülnek az erők és tehetségek, az egyéni leleményesség, a kezdeményező kedv és a vállalkozási készség. A szabadsággal szemben azonban érvényesülni kell más, éppoly fontos szempontoknak is. Ha egy társadalmat egészséges alapokon akarunk megépíteni a romokból, a liberális szabadrablók és országfosztók áldozatává vált magyarok Magyarországában, akkor nem lehet a szeszélyek, a szenvedélyek és korlátoltságok káoszában révedező egyén féktelen szabadsága a főszempont, hanem az össztársadalom java. A nemzeti eszmék, ideálok és adottságok alapján. Kötelesség nélkül nincs emberhez méltó élet, nincs kölcsönösség, nincs kölcsönös szabadságtisztelet, márpedig minden kötelesség szükségképpen megszorítása a szabadságnak.

Csonkahazánk társadalmi, politikai és kultúrális életére a kozmopolita országhódítás nyomja rá az uralkodás bélyegét. Ez a hódítás veszedelmesen alkalmas a belső elvérzés és nemzetpusztulás meggyorsítására, amely szinte korlátlan és ellenmondás nélküli úrként ránehezedett már az ország kereskedelmére, iparára és mezőgazdaságára. Uralkodik a sajtóban, TV-ben, rádióban, nevelésben, a törvényhozásban. A meghódított nép a liberális-kozmopolita szemüvegen keresztül szemléli az ország politikai, gazdasági és társadalmi életét.

Magyarország szellemi ábrázatát kicserélték, a társadalom gondolkodását és érzésvilágát a speciális kozmopolita és szemita ízű logika és morál felé terelték. Példa erre most Konrád György: Kérés a parlamenthez (Népszabadság, 1994. aug. 1.) című cikke. Plátó mondja Protagoraszról és a hamis, megtévesztő okoskodókról, hogy szabadságot hangoztattak és szép csendben egész Hellaszt megrontották. Kendervirágos konrádgyörgyök meg a magyarok Magyarországát. Szabadságot hangoztattak s ezzel elvakították és mérgezték az ifjúságot. Vakok voltak, úgymond, az ifjak, kik tanítókra hallgattak;

járata, a hatalom megszerzésének, megőrzésének és megtartásának, a külső támogatók kiszolgálásának tökéletes szándéka.

így megmaradt a most már szocializmusnak átkeresztelt kommunizmus egyetlen, nem választott lehetőségként. Ugyanakkor a kádári vezetésben megmaradt az egyszer már átélt példa mint figyelmeztetés, ezért a terrorhullám lefutása után valami mást kellett elkezdeni. Valami olyat, mely segít megőrizni a hatalmat, de amely kiküszöböli egy újabb esetleges robbanás veszélyét is. Bár ez a lágerországokon belül különleges és egyedi eset volt, a szovjet vezetése is rájött, hogy ezt hagyni kell. Engedni kell egyrészt, mert ezt a népet különlegesen kell kezelni, másrészt kirakatnak lehet használni Nyugat felé, harmadrészt pedig ez irányban betöltheti a politikai és gazdasági csatorna szerepét is.

így kezdődött a gulyáskommunizmus.

amúgy sem volt soha erős proletárrétege, a kommunizmus pedig magában hordta az ’56-ra gondolást, tehát szép lassan felváltotta ezt a szocializmus hirdetése, melynek a társadalmat saját kultúrájától, hagyományaitól, erkölcsi értékeitől elidegenítő értékrendszere amúgy is alkalmasnak bizonyult a szükségszerűen végrehajtandó totális társadalmi agymosás egyik eszközének szerepére.

Kitalálták a legvidámabb barakk elméletét, mely ugyan nem volt vidám, de legalább némi megnyugvást adott annak tudata, hogy jobb, mint a többi — ezt természetesen igyekeztek tudatosítani is a barakk

még vakabbak a szülők, kik őket ilyen tanítókra bízták, de a legelvakultabb az állam, mely ily tanítóknak szabad teret engedett, s őket el nem kergette. Mi azt mondjuk: El a kezekkel a magyar ifjúságról!

Mint valami dogmát hirdetik nekünk magyaroknak szinte ezernyi változatban az országhódítás krédóját. Ez a krédó minden kiemelt, kiszínezett —konrádgyörgyi stílusban — ami a magyar önérzet és gondolkodás letompítására alkalmasnak látszott, hozzászoktatott bennünket, hogy az ősi magyar hitvilágot, mint maradiságot és nevetséges babonát lenézően és megvetően kezeljük. Ez a kozmopolitizmus belekapaszkodott a mi széthúzó természetünkbe és csinált köztünk végeszakadatlan nemzettestvérharcot.

Yeshayahu Leibowitz századunk egyik legnagyobb zsidó filizófusa és tudósa a „hatnapos háború” után az arab—izraeli konfliktus ügyében az izraeli megszállást ,judeo-nácizmusnak”bélyegezte. Minek hívjuk mi azt az országhódítást, amely belekapaszkodott a magyarok nemzeti érzelmeibe, valós őstörténelmi múltjába és éretlen, céltalan, káros sovinizmussá nyilvánította azokat. Ifjúságunkat pedig a fékevesztett szexualizmusnak — ideálokat elhomályosító, tetterőt bénító, erkölcsiséget sorvasztó — ingoványaiba vitte.

Minden társadalom és minden nemzet életének legfőbb irányítói nemcsak gazdasági és politikai érdekek, hanem elsősorban eszmék, elvek és ideálok voltak. Eszmék állnak minden világtörténelmi alakulás, fejlődés és fordulat hátterében. Gondoljunk az 1956-os magyar szabadságeszmére, amely a kommunizmus bukásához vezetett. Egy nemzet naggyá nem lehet irányító eszméinek és ideáljainak nagysága és tisztasága nélkül

A nemzeti gondolatot, korunknak ezt a néha eltemetettként kezelt, de valójában kimagaslóan jelentékeny mozgató erejét, a nemzetfenntartó erkölcsi értékek védelmét, a nemzet kultúráját, gondolkodását, erkölcsi és társadalmi életét, csak erős, versenyképes nemzethű sajtóval lehet szolgálni. Ehhez a nemzetvédő törekvéshez és szolgálathoz kérjük a Szittyakürt erkölcsi és anyagi támogatását minden magyar testvérünktől, mint a nemzeti talpraállás utolsó lehetőségeit... Major Tibor

II. JÁNOS PÁL pápa újra leszögezte, hogy a papi hivatást továbbra is férfiaknak tartja fenn. A nők részt vehetnek az egyházi igazgatásban, de nem szentelhetők pappá.

lakóiban. Erre szolgáltak a manipulált társadalomban megjelenő, ehhez szükséges eszközök is, mint például a tömegkommunikációs médiumok, bértollnokok, fizetett bérhumoristák és domesztikált családokból származó látszatellenzékiek.

Minden eszköz rendelkezésre állt. A vaskézzel fogott államhatalmi és erőszakszervezetektől kezdve — melyek, ha kellett sebészként emelték ki a „társadalomra nézve veszélyes elemeket” — a nyomtatott és szórt tömegtájékoztatási eszközök tökéletesen birtokolt keretein belül működő kinevelt, kinevezett és megfizetett hazugságjain keresztül a támogató Nyugattól felvett, irraális kamatú kölcsönökig.

Tudták azonban az elvtársak, hogy — bár a lehúzott vasfüggönyön átlátni csak a kivételezettek kiváltsága volt — ez még nem elég. Az igazi győzelmet akkor tudják learatni, ha megtörik a nemzet önérzetét, elveszik hitét önmagában, kimossák az agyát, és helyette valami olyat ültetnek be, ami a közvetlen szükségleteinél tovább nem engedi látni. Ezért kellett a kultúrát tökéletesen kordában tartani, ezért kellett az aczéli három T (tiltott, tűrt, támogatott), és ezért írtak olyan tankönyveket, amilyeneket írtak. Ezért szövetkeztek össze az egyházakkal, melyeknek egyik történelmi bűne, hogy az Istenben, hazában, önmagunkban való hit oktatásának miszsziós feladatát egy tál lencséért adták el.

És mindez még így sem volt elég. Mária Terézia hungarus-elméletének méltó folytatói (a különbség csak annyi, hogy a királynő osztrák volt, ők meg a magyar állampolgárok) nem elégedtek meg azzal, hogy bűntudatot és alacsonyabbrendűséget tápláljanak belénk azokkal szemben, akiknek a Nyugat — mint cselédnek a borravalót — odadobta az ország kétharmadát. Fasiszta népnek bélyegezték a magyart, totálisan ránk szabva az egyetemleges bűn kategóriáját. így sikerült egy alapvetően toleráns nemzetbe (arisztokratáink jelentős része is zsidó volt) beleépíteni az antiszemitizmus fogalmát — melyet később aztán egyesek olyan jól kihasználni véltek.

A kommunista (szocialista) vezetésben lassan látni kezdték, hogy a tervnek hibái vannak. Komoly gazdaságpolitikai hiányosságai. A nyugati segítség dollármilliárdjait részben elpocsékolta a vezető szakértőgárda, kisebb része elment internacionalista célokra, legnagyobb részét pedig kényszerűen életszínvonal-javító — vagy csak szinten tartó — programokra, mesterséges és mesterkélt gazdasági injekciókra kellett fordítani. Azok az emberek, akik nem voltak buták, csak elvi korlátáik, több évtizedes beidegződéseik voltak, kezdtek pánikba esni. Érezték, hogy egyszer fejükre omlik majd a ház, csak éppen nem látták a menekülés útját. Mivel véleményüket — eleinte halkan, később egyre hangosabban — a legfelsőbb politikai szinteken is elmondták, lassan még a legelfajultabb politikusok közül is néhányan gondolkozni kezdtek.

Egészen addig azonban mindez csak tétova tapogatózás volt, amíg a konzervált tekintélyű, egyre inkább látszatokra és egy jól kialakított politikusimázsra felépült Kádár-rendszer életben volt. Az önmagának elképesztő valós és pszeudo-hatalmi bázist kiépítő, a végén egyre szenilisebb Kádár János párttársai által is régen várt és megkönnyebbüléssel fogadott halála előtt már komoly belső hatalmi harcok dúltak az MSZMP legfelsőbb köreiben. A tét nagy volt: a hatalom megőrzése. A kérdés pedig: kinek a módszere a célravezetőbb?

Két főbb csoport harcolt: az ortodox hatalmi teoretikusok és a fiatalabb pragmatikus közgazdászok. Mivel azonban a második társaság nem tudott valójában célravezető módszerrel előállni, most még a hatalmi politika vonala győzedelmeskedett. így következett be a Grósz-kormány nem túl hosszú közjátéka a legújabbkori magyar történelem színpadán.

Közben azonban, még a kádári rendszerben, új hangok is hallattszottak. Ezek leegyszerűsítve lényegében két fő — egymástól nagyon különböző és egymástól mindvégig nagyon elkülönülő — területről származtak. Az egyik az úgynevezett népinemzeti vonal, amely magába olvasztotta az enyhén szocialista és a konzervatív vonulatokat egyaránt. A másik terület már sokkal heterogénebb volt. Ide tartoztak azok, akik kommunistaként indulva eljutottak a maoizmus baloldali szélsőségeihez, majd —családi és egyéb kapcsolataiknak köszönhető — nyugati utazásaik során megtapasztalták az ottani szabad, sokszor szabados világot is. Másrészt a magyar értelmiségnek az a rétege áramlott ide, mely nem kötődött a hagyományos értékrendhez, ezért kere-A fogalmat (gulyáskommunizmus) csak később találták ki. így nevezték el a szociális látszatelosztásnak és belső látszatbékének azt az állapotát, melynek kialakulása a hatvanas évek elején kezdődött el. A folyamat egészen a nyolcvanas évek végéig tartott, amikor is bebizonyosodott az elképzelés szélhámossága, s ennek végeredményeként mindenki előtt nyilvánvlóvá vált az ország gazdasági csődje. Bár az elnevezés szellemes, az egész állapotra sokkal inkább jellemző lett volna a „se hal, se hús” meghatározás, ugyanis se nemzeti jólét, se valós társadalmi béke, se gulyás, de még csak kommunizmus sem volt.

El a kezekkel a magyar iijúságról!