Szittyakürt, 1994 (33. évfolyam, 7. szám)
1994-10-01 / 7. szám
1994. október—november «ITTVAKÖfcf 7. oldal SZEKERES LÁSZLÓ Üj Demokrata A bűnös nép megtérítése Amikor belefogtam ennek a cikknek a megírásába, meglehetősen tisztában voltam azzal — és ezt azóta még jobban érzem —, hogy több szempontból is kritikus témát kezdek feszegetni. Elsősorban azért, mert ennek teljes körű kielemzéséhez történészek, filozófusok, pszichológusok, társadalomkutatók, etnográfusok és — horribile dictu — titkosszolgálati specialisták, de talán mindenekelőtt független szellemiségű gondolkodók egész hadának igen komoly, hosszú és elfogulatlan együttes munkájára lenne szükség. Másodsorban azért, mert az a szó, hogy „magyarság”, sokakban szinte a káromkodással egyenrangú fogalomként értelmeződik — s ezek az emberek többnyire ott ülnek a tudományos, tömegkommunikációs és politikai rétegek mikrofonnal, hangerősítővel és korbáccsal ellátott vezetői bársonyszékeiben. Harmadsorban pedig ma már a tömegek — hála az előbb említetteknek — nem törődnek valójában magyarságukkal, életvitelükben, hozzáállásukban ez nem tudatos befolyásoló tényező. Példaértékűek erre a májusi választási eredmények, ahol a szerényen nemzeti érzelmű középpártok is súlyos vereséget szenvedtek. Nem utolsósorban: ha a magyarságtudat igényét, szükségességét vagy szükségszerűségét vizsgálja valaki, óhatatlanul rengeteg sanda szándékba, ki nem mondott, de az európai köztudatban még élő előítéletbe ütközik, melyekkel megbirkózni — legalábbis némelyikével — már többen próbálkoztak (hogy csak az e századiak közül említsem pl. Németh Lászlót vagy Illyés Gyulát), de a jellemző magyar sajátosság, a defenzív stratégia miatt mindeddig sikertelenül. E téma folytán elkerülhetetlen érintkezési pontok alakulnak ki a magyar eredet- és őskultúra-kutatás olyan vonulataival, melyek ugyan kellő bizonyítékokkal rendelkeznek, de amelyeket a hivatalos tudomány — azok beható ismerete nélkül (vagy éppen azért) — ex cathedra elutasít és kiátkoz. A magyar államiság ezeregyszáz év óta létezik Európában. Ez a tizenegy évszázad is kevés volt azonban ahhoz, hogy Európa megbocsássa nekünk a Kárpát-medencét elözönlő ázsiai törzsek szervezettségét, erejét, a kalandozásokat, majd pedig későbbről, hogy Magyarország évszázadokig védőbástyája volt a közben vidáman erősödő és hízó nyugati országoknak. (Régi kínai mondás: aki hálával tartozik neked, úgy kezeld, mint potenciális ellenségedet.) Igen, mi keletről jöttünk. Szinte egyedüliként ezen a kontinensen, s bár azóta ezerszer megváltottuk már a helyünket, sokan a mai napig idegenként kezelnek bennünket. Hadd utaljak — mielőtt egyesek szent felháborodásukban megtépnék a hajukat — csak az első világháború idején Angliában nyomtatott ördögszarvas Atilla-képekre vagy a közelmúltban Európa-szerte terjesztett, román szórólapokra, melyeken szerény egyszerűséggel legyilkolandó, minimum „Európából az eredeti helyükre kiseprűzendő mocskos és primitív ázsiai barbárodnak definiálják a magyar nemzetet. Valóban onnan jöttünk. Fölösleges tagadni és szégyellni. Bizonyítékok keleti származásunkra a nyelvünk, mely egyedülálló és szerkezetileg idegen a rokon nyelvek láncolatában tobzódó kontinensen. De más a gondolkodási rendszerünk, és mások a kifejezési formáink is. (Érdemes lenne egyszer tanulmányt írni arról, miért a képi beszédre oly alkalmas költészetben tudott a magyar művészet akkorát produkálni, hogy mennyiségében és legfőképp minőségében csupán az angol—skót— ír irodalom veheti fel vele a versenyt) A nem direkt gondolkodás, a fantázia megmagyarázhatatlan furcsa dimenzióira vall az is, hogy lélekszámarányait tekintve nincsen még egy olyan nép a világon, melynek az emberiség annyi meghatározó találmányt, tudományos felfedezést köszönhetne. De ide tartozik az időnként önérdekkel ellentétes lovagiasság is. Őseink büszkék voltak arra, hogy életük árán megvédik Európát. Életüket és vérüket ajánlották az egyik legnagyobb magyargyűlölő uralkodónak, Mária Teréziának. Vagy gondoljunk a jóval később (szövetségeseink ellenében) befogadott lengyel menekültekre vagy a menekített zsidók tízezreire. De jellegzetes magyar tulajdonság a hosszas pesszimista visszavonultság után lassan gerjedő és végzetesen robbanó lendület; a struccpolitika; az eredendő, szinte már ostobaságszámba menő naivitás; a valós körülmények felmérésének képtelensége; az agresszivitás hiánya; a külföld kritikátlan tisztelete és az önreklámozásra való képtelenség, ezen szükségesség meg nem értése. Az úgynevezett keleti mentalitás jellegzetessége az áltlagosnál jóval nagyobb össznépi tűrőképesség és az európai átlagnál (közvetlen szomszédaink legtöbbjét itt meg sem merem említeni) sokkal magasabb nemzeti tolarenciaküszöb. Tűrőképesség a belső ellenséggel kapcsolatosan és tolarencia a külső ellenséggel szemben. A sok évszázados külső és belső manipulációk, elnemzetietlenítési próbálkozások dacára ez a nemzet rengeteget megőrzött ősi tulajdonságaiból — bár körülállásainkat tekintve nem feltétlenül a legszerencsésebbeket. A történelem során egyes országok és egyes — önálló államisággal abban az időben nem rendelkező — népek politikai megfontolásból vagy egyszerűen csak irigységből igen gyakran hangoztatták ázsiai mivoltunkat. Nem szabad elfelejtkezni róla: Európában való megjelenésünk meglehetősen hatásos és sok félelmet, ellenszenvet kiváltó esemény volt.) Jellemző példa, hogy a magyar nemzeti viseletét még a század elején is mint „barbár keleti pompát” határozták meg, elfelejtkezve az évszázadok alatt Európában kialakult és elmúlt vagy átalakult, tényleg cicomás, egy-egy kort kifejező öltözködési módokról. A magyar nemzeti viselet — beleértve a nemesi, a paraszti, sőt, mindvégig megmaradó jellege miatt a katonai ruházatot is — tizenegy évszázadon keresztül alig változott. Mindennek erededő oka, hogy mi már európai térfoglalásunk idején rendelkeztünk egy ősi kultúrán alapuló nemzeti karakterrel — ellentétben a többi itteni nemzettel, melyek az utolsó ezer év folyamán, már végleges geopolitikai helyükön alakították ki azt. Legérdekesebbek ilyen szempontból a nemesi viseletek. Egy ország múltját, történelmét végig lehet követni velük, vizsgálva az öltözködés nemzeti jellegét, egyéni sajátságait, megmunkálását, stílusát, művészi motívumait stb. — illetve föl lehet mérni azok hiányait vagy a különféle külső hatásokat, másoktól átvett jellegzetességeket. (Erre példaként vizsgálhatunk szlovák és román viseleteket.) Sajnos, magyar sajátosság a gondolkodásmód naivitása, a nemzeti agresszivitás szinte teljes hiánya is. Ebből a közegből termelődtek ki politikusaink (politikával foglalkozó rétegeink) is, kik vagy európai méretekben gondolkodó, korukból messze kiemelkedő személyiségek voltak, vagy — többségükben — nagyon is középszerű szellemi emberek. Ezek közül kerültek ki a megvásároltak, a manipuláltak, a gazemberek, a gyengék, a karrieristák és az idealisták. Ők segítették elő azt a rengeteg tragédiát, melyet a történelem és Európa Magyarországra kimért. Nekünk soha nem voltak egyszerűen csak jó politikusaink. De a nemzetközi gondolkodásmód, az identitástudat gyengülésében legalább annyira hibás az a tudósgárda, mely — középszerűségéből következően — uralta a pozíciókat, tehát uralta a tudományt, létezése óta pedig a Magyar Tudományos Akadémiát is. Irigységből, féltékenységből, pozicióféltésből tettek tönkre náluk sokkal tehetségesebb embereket, s fosztották meg ezáltal a magyar tudományt nemcsak vüágszínvonalú eredményektől, hanem az ország számára fontos eredetkutatások bizonyítékaitól is. (Gondoljunk csak Hunfalvy és Reguly Antal esetére.) Nincsen még egy olyan nemzet a világon, melynek annyi nemzeti dokumentumát, ereklyéjét semmisítették, hamisították volna meg, tagadták volna el — ez a mai napig folyik —, mint a magyar. Mindezeket csak azért próbáltam — ha hézagosán is — felsorolni, hogy megértsük: mindannak, ami ma Magyarországon történik, megvannak a történelmi kapcsolódási pontjai. Nem szükségszerű következményről szólok, csak a lehetőség létezéséről. A második világháború után szellemi értelemben véve — is — tökéletesen új helyzet alakult ki Magyarországon. Idegen fegyverek segítségével olyan vezetőréteg vette át az uralmat, mely szellemiségében, habitusában egyáltalán nem, eredetét tekintve is csak névleg volt magyar. Tudták azt, hogy egy olyan nemzetet, melynek megvannak a belső szellemi és erkölcsi tartalékai, a legerősebb terrorral is csak ideigóráig lehet uralom alatt tartani. Ennek egyenes következménye, hogy a szellemi hátteret meg kell semmisíteni, az erkölcsi tartást pedig meg kell tömi, illetve az újabb generációkban valamivel helyettesíteni — mivel a be nem töltött hiány veszedelmes lehet. Adták tehát helyette az internacionalizmust. Azt a bolsevista eszmét, melyet két gazdag zsidó családból származó világmegváltó talált ki a nincstelenek filozófiájaként — a nincsteleneknek. Felíratták a magyar újságok fejléceire, hogy „világ proletárjai, egyesüljetek!”, és a rendelkezésükre álló, erőszakszervezetek által biztosított hatalom birtokában elkezdték mindannak a szétrombolását, amit ez a nép felépített. Legelőször is az olyan hagyományos értékeket kellett megsemmisíteni, mint a család, a hit, a becsület, a tisztesség, az emberség, a magántulajdon és így tovább. „Asszonynak szülni kötelesség, lánynak dicssőség!”, „Ne magadnak dolgozz, hanem a szocializmusért!”, „Taposd el...”, „Öld meg...”, „Áruld el...” , „Jelentsd fel...” — ezek a két vesztes világháború, az ország kétharmadának elvesztése után amúgyis demoralizált nemzet tökéletes erkölcsi megsemmisítésének kommunista jelszavai. Hozzá kell tenni az értelmiségiek, a kulákok, a bolsevizmust befogadni nem tudók vagy nem akarók elleni gyűlöletkampányt, az országos rettegést az éjszaka megjelenő halálkommandóktól és a minden szinten állandóan szuggerált bűnösnép-ideológiát. A többi néma csend. És ebből a csendből robbant ki a végsőkig megalázott, kifosztott, a teljes erkölcsi megsemmisülés előtt álló nép utolsó indulata, a forradalom. Az a forradalom, melyet külföldi titkosszolgálatok kormányainak már előre jeleztek, melyet az idehaza titokban hallgatott rádiókon keresztül bátorítottak, uszítottak, mely a magyar népnek hihetetlen véráldozatába került, melyet külföldről a hangzatos ígéretek ellenére sem segítettek és melyet a nyugati államok könnyű szívvel eladtak — mint ahogy eladták már a magyar érdekeket oly sokszor (mindig) a történelem folyamán. Érdemes lenne megvizsgálni a magyar forradalom és szabadságharc és a szuezi válság egybeesésének furcsa történetét a külföldi kormányok (a szovjettől az amerikaiig) titkos iratai alapján. Eddig mindig úgy elemezték, hogy a Szovjetuniónak pont jókor jött a szuezi válság, ezért kellett a Nyugatnak lemondania a magyar forradalom megsegítéséről. Aki egy kicsit ismeri a titkosszolgálatok munkáját, annak tisztában kell lennie vele, hogy ezek már a magyarországi és a szuezi események kirobbanása előtt hónapokkal jelezték a robbanás-veszélyes helyzetet. A politikai taktika pedig számos módszert ismer egy-egy válságesemény időzítésére. Mi van akkor, ha mindez nem véletlen, hanem az amerikaiak taktikázták szuezi ügyüket arra az időpontra, amikor a szovjet máshol érdekelt? És ad absurdum vizsgálva: mi van akkor, ha a nyugati nagyhatalmak megegyeztek előre a szovjet diplomácia szürke eminenciásaival? Mindenesetre a végeredmény: a magyar forradalom és szabadságharc elvérzett. Elvérzett, mert előre elvéreztetésre volt ítélve. Elvérzett, mert nem támogatta a Nyugat, mert — bár „a kommunista tábor belső problémája” számukra figyelem-elterelési okokból létfontosságú Volt — féltek a status quo felborulásától és az esetleg Magyarországon vesztes szovjet aggresszivitás számukra fontosabb területeken történő megerősödésétől. Elvérzett, mert a Szovjetunió nem engedhetett meg magának egy belső vereséget, belpolitikai válságot, egy esetlegesen beinduló lavinaeffektust. És vérzett, mert léteztek azok az elmúlt években kinevelt belső árulók, akik megrendelésre szolgáltatták az ürügyet (bár mindenki, így a Nyugat is tisztában volt vele, hogy ez csak látszatürügy) a „segítségadáshoz”. Tehát elvérzett, mert belül és kívül egyaránt megvoltak a szükséges árulók és elárulok. Ekkor kezdődött meg Magyarország történetének egyik legkülönösebb szakasza. Lehetne elemezni, hogy a forradalom és szabadságharc győzelme esetén mekkora esélye lehetett volna az ország legalább részletes újraegyesítésének. A forradalmi folyamatok terjedési rendszerét és a nemzetközi politikai helyzetet ismerve azt mondhatjuk, nagyobb, mint most — amikor erre nincs esély. A forradalom leverésének pillanatában, mely szabadságharc volt, hiszen előtte idegen megszállók, akkor már idegen agresszorok ellen harcolt az ország, még mindig kétesélyes volt a magyar politikai jövő. Ne felejtsük el ugyanis, hogy a forradalom
