Szittyakürt, 1994 (33. évfolyam, 7. szám)
1994-10-01 / 7. szám
4. oldal «ItTVAKÖkT 1994. október—november SZEMENYEI KISS TAMÁS: Hogyan alakult meg a judeo-bolsevik Szabad Demokraták Szövetsége? Részlet „A kaméleonok forradalma” cikksorozatból Szerkesztő kollégáim és a Tisztelt Olvasók nézzék el nekem, ha olykor csak igen kacifántos körmondatok formájában írom le mondanivalómat; ám egyrészt rá kell hangolnom az akkori politikai közállapotokra, másrészt ügyelnem kell a jelenlegi, egyre aktívabb fejvadászokra is, akiknek (s ezt mindnyájan megtapasztalhattuk) nincs ínyére az élénk emlékezet. Az ördög nem alszik... — hogy nekem vagy Magyarország legújabbkori történetét megíró zsurnaliszta kollégámnak melyik lesz az utolsó leírt leleplező mondata, még rejtély... hiszen itt a frontvonalban az emberi élet értéke egyre kevesebb. Az tehát, hogy melyik lesz az utolsó megismert részlet a Nagy összeesküvés, a kaméleonok forradalma forgatókönyvéből, nem csupán az újságírón múlik — ez a harc, ahol nagy esélye van az elbukásnak. Meglehet, sőt valószínű, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége a demokrácia hátralévő idejében (romjain) új mesét, új legendát eszel ki — bizonyítva ezzel is tisztességes szándékát — ám megalakulásának körülményeit, melyről az SZDSZ mélyen hallgat, már ők sem tudják meg nem történtté tenni... Igen, tízmillió magyar és a téma iránt egyébként nemigen érdeklődő fél Európa előtt ismeretes a mítosz, egy valamikor létezett „Demokratikus Ellenzék”-ről, azok hőstetteiről — azonban napjainkra már sem Európa, sem az összmagyarság számára nem titok: hova vezetett az eredetileg Baloldali Ellenzéknek nevezett politikai organizáció tevékenysége. Baloldali Ellenzék... ? Igen. Ők voltak a nyolcvanas évek elején Kádár elvtárs reformkommunistái, viszonylagos szabadságot élvezhettek, szó sem volt arról, hogy rendszerváltozástakarnának — ők csak a kommunizmust akarták megreformálni, túlélését biztosítani. — Ismerkedjünk meg hát a valósággal, a „Beszélő” gárdájával, a „demokratákkal”, a puccsal (melyet még kádári segédlettel a budapesti Hági Sörözőben hajtottak végre) — célom csak és csupán az SZDSZ születésének vizsgálata, bemutatása. Napjainkban hol kisebb, hol nagyobb terjedelemben teszik közzé, hogy drágább lesz a villanyáram és a gáz, sőt az „áremelés-előkészítők” már dolgoznak a részleteken. Árat emelni muszáj! Lényegében: szoktatnak bennünket. A szöveg a régi, mint Kupa Mihály idejében: kompenzálni fogják a legjobban rászorultakat. S ez „kifelé” szépen is hangzik. Valóban, a nagyon rászorultak kaptak is támogatást, ha pedig nem, egyszerűen nem fizettek. Kész. Ennyi volt az egyenleg. A rádióban hallottam, hogy egyes városokban a díjat nem fizetők tábora meghaladta az ötven százalékot. S ezek után, ha gonosz akarok lenni, azt mondom: emeljetek csak nyugodtan, legfeljebb hetven százalék nem fizet, mert nem tud. Akkor viszont mi az értelme az áremelésnek? Ám ennél még nehezebb kérdés is van: mi lesz azokkal, akik most a létminimum határán vannak, s ezért nem kaphatnak kompenzációt? Múlhatatlanul lejjebb süllyednek. S ez a fokoza-Akkor... úgy a nyolcvanas évek legelején adva volt Kőszeg Ferenc, Demszky Gábor, Rajk László, Pető Iván, Magyar Bálint, Somogyi László és Somogyi Erzsiké és még néhány, de összességében egy tucatot sem kitevő személy, akik írták, szerkesztették a „Beszélőt”. Ha egyáltalán szervezetről szólhatnánk, ez volt az egyetlen tényleges csoport, az emlegetett Baloldali Ellenzék elnevezés tulajdonképpen őket takarta. Kőszeg Ferenc két lakása egyikében vagy valamelyik belvárosi presszóban jöttek össze olykor (leginkább a „homo”-hírű Egyetemi Presszóban) — azonban e találkozások esetlegesek voltak, szó sem esett semmiféle konspirációról. E fiatalok az országos átlaghoz képest jómódban éltek, találkozásaikról, ellenzékieskedő magatartásukról a politikai rendőrség mindvégig tudott. Hogy miért nem csaptak le rájuk vagy például a rikkancs szerepét betöltő Gadó Györgyre — annak súlyos oka volt. E fiatalok és idősebbek nagy többségét „a mi kutyánk kölyke” címszó alatt jegyezték be a BM III/Ill-as csoportfőnökség aktáiba. Igazán kínos lett volna például az ifjabb Rajk Lászlót nyíltan a bíróság elé állítani... — hiszen csupán az ő esete nyilvánvalóvá tehette az esetben, hogy a kádári Magyarországon létezik egy valamiféle ellenzék. Őket a pártállam nem tartotta igazán veszélyesnek, megelégedett állandó figyelésükkel. Ha a Tisztelt Olvasó veszi magának a fáradságot és belekotorászik az- SZDSZjelenlegi vezetőinek előéletébe, pláne ha családi vonatkozások után kutat, azt hiszem több mint megdöbbentő dolgokat fedezhet fel. E szó szerint asztaltársaság tagjai sohasem voltak üldözöttek, elnyomottak, ők polgári jómódban éltek, — mindössze három-négy alkalommal fordult elő „zaklatásuk” (útleveleik bevonása, beszélgetések a Tolnai vagy a Szalay utcai állambiztonsági tisztekkel) ebben azután ki is merült „politikai üldözöttségük fogalma. Röviden szólva: a „Detosan a szegénység soraiba kerülő réteg nem más, mint a polgár. Az a polgári réteg, amelynek felemelése az elmúlt négy év urainak is céljuk volt, de igazában nem történt értük semmi érdemleges. Sorsának javítása a mostani kormány programjában is szerepel. Ám ha az energiaárakkal együtt emelkednek az élelmiszer, stb. árak — hiszen a drágulás elve alapján emelkedniük kell —, akkor ez a réteg végleg elveszett. Mert azt már nem lehet elvárni tőle, hogy ne egyék, este ne gyújtson villanyt. A tömeges kilakoltatás pedig — legalábbis úgy hiszem — nem válna egy szociálliberális kormány dicsőségére. Tudjuk, nagy úr a muszály. De nem lehetne mindezt úgy csinálni, hogy ne minden ostor az elszegényedett népen csattanjon? Avagy, mi volna, ha azt mondanánk: fizessenek az újgazdagok, a korrupció bajnokai, a jogtalanul milliókhoz jutottak... Őket miért nem szoktatják ehhez hozzá? Kovács B. Gábor mokratikus Ellenzék” kiagyalói soha, egyetlen napot sem töltöttek Kádár börtöneiben, Grósz Károly fogdáiban sem — tőlük teljesen függetlenül alakult meg a nyolcvanas évek második felének tiszavirág-életű politikai mozgalma a Szabad Kezdeményezések Hálózata (általánosan ismert nevén a „Hálózat”) — Rajk, Pető és társaik e csoportosulásokhoz csapódtak 1988. március 17-én, amikoris az SZKH kimondta megalakulását. A „Hálózat”többezer aláírója 1988 tavaszán olyan felhívást terjesztett röplapok formájában, amely különböző független politikai-társadalmi szervezetek tevékenységének összehangolását helyezte kilátásba— de nem irányította volna azokat. E tény rendkívül fontos — ne felejtsük el a későbbiekben sem! A már akkor nagyratörő célokat valló (nem kizárt, hogy irányított) „Beszélő” szamizdat körüli csoportnak természetesen nem tetszett — és irányítóinak mégúgy sem!— a Felhívás eme pontja, a „különleges anyagból gyúrt emberszabásúak” pártjának a decentralizált vezetés sohasem volt módszere... A Beszélő szerkesztői — nevezzük így a puccsistákat — 1988. május 1-én néhány ellenzéki magatartású, ámde szintén kétes múltú személlyel kiegészülve titkos megbeszélést tartottak a Budapest VII. kerületi Hági Sörözőben: e dicstelen és rosszemlékű összejövetelen a Belvárosi Fiúk — Pető Iván és Társaik — keresztül erőszakolták egy jóelőre megírt lista Tanács rangjára emelését, Pető Ivánék ezt követően lapjukban a Tanácsot, mint a Szabad Kezdeményezések Hálózatának legfőbb irányítószerveként említették, létrehozását tényként ismertették az Ellenzék világában. S bár közleményükben úgy tüntették fel, hogy a Tanács ülései nyilvánosak lesznek — az akkor még magától értetődő volt az Ellenzék köreiben — később (ismét csak maguk között) megváltoztották döntésüket: az összejöveteleket nem tették ismertté, azokról csak szóbeszéd, politikai pletyka alapján lehetett tudomást szerezni. E fondorlatosán létrehozott „Tanács” tagjai között viszont már felfedezhettük mindazokat, akik később „befutók” lettek (Tamás Gáspár Miklós, Béki Gabriella, Hódosán Róza—, hogy csak néhány nevet említsek), nagy részük írószobából, igazgatói székből üzente meg: hogyan kell csinálni a vértelen forradalmat. — Magyar Bálint, Kenedi János, Szabó Miklós és még vagy kéttucat kommunista ekkor csak a háttérből irányították az ellenzék mozgását, nyugtázva mesterük, Horn Gyula későbbi 1990-ben tett kijelentését, miszerint „Ezt a változást nem amatőrök készítették elő...!” (Ha a tárgyalt politikai szervezet kapcsán a másik pirospettyes csapat, a piros tulipános MDF jutna eszébe néhány Olvasómnak, nos az nem a véletlen műve: köztudott, 1988. március 15-én többek között az MDF is elhatárolta magát a sajtószabadságot, többpártrendszert, demokráciát követelő budapestiek tízezreitől!) Ennyi kitérő után pedig folytassuk: a magyar környezetvédők, az Erdélyértaggódók tíz-, sőt, százezreinek köszönhetően a pártállam irányítói 1988 nyarára már egyetlen percre sem érezhették nyugalomban magukat — a háborgó tengert (jobb híján) meg kellett lovagolniuk. A Szabad Kezdeményezések Hálózatának tagszervezeteit így 1988. november 13-ára egybehívták a Jurta Színházba, a meghívókat postán (!) küldték ki a budapesti sokszáz, országosan többezer ellenzékinek. A szervezők —Kőszeg Ferenc, Magyar Bálint, Szilágyi Sándor — jól tudták, hogy a népligeti fellegvár befogadó képessége kicsi, ott legfeljebb 320 fő fér el, de egyrészt nem állt szándékukban a tömeges résztvétel, másrészt addigra irántuk az érdeklődés is megcsappant. A valódi ellenzéket ugyanis egészen más problémák kötötték le addigra... taktikai átcsoportosítás, hatalmi vetélkedések akkor sem voltak túl népszerűek. — Nos hát, a „Hági-beli sörpuccs” résztvevői a jelzett napot szemlélték ki a párt, a Szabad Demokraták Szövetsége megalapítására — a meghívó címzettjei meglepetéssel olvasták: a Szabad Kezdeményezések Hálózata átalakul politikai párttá... A meglepődés onnan adódott, hogy az SZKH vezetői úgy tudták: közeleg a tanácsválasztó közgyűlés, melynek feladata éppen a hálózati munka javítása, megújítása, éppen ezért hatott a meglepetés erejével a Tanács, a szóvivők testületének bejelentése. (Senkinek sem tűnt fel: Mécs Imre már 1988 szeptemberében kiszivárogtatta előzetes döntésük lényegét, hogy tudniillik a Hálózat — politikai párt..., de akkor arra a bejelentésre senki sen figyelt oda!). A Jurta Színházban 1988. november- 13-án összegyűlt mintegy 250 ember — a küldöttek — többsége ugyan soha nem írta alá a március 17-i felhívást, így szavazni a Hálózat jövőjéről sem lett volna joguk, de a kutyakomédia ilyen apróságon ekkor már nem múlhatott. A demokrácia történetében először, s nem biztos, hogy utoljára fordulhatott elő: miszerint egy-egy jelenlevő küldött voksa 10-20-30 szavazatot ér, a távollevők helyett is szavazhatnak... az organizátorok számára semmi sem lehetetlen jelszóval. 250 félig alvó, félig álmos küldött heverészett tehát a Jurtában —, alig történt valami, de ebből „logikusan” következtetve kikiáltották a Szabad Demokraták Szövetségét: nyolc nagy koszos-szürke kartont állítottak fel a színpadon, azokon mindenféle demokratikus jellegű párt-elnevezéssel (ebből lehetett választani) — végül, amint azt a mindent túlélők jól tudják, maradt a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) elnevezés, ezzel a „Szadesz”elindult a nagypolitika, s a leplezetlen nemzetárulás útján. A Szabad Kezdeményezés Hálózata, felocsúdva a varázslatból, közleményt tett közzé az összes akkori szamizdat újságban: „A z SZDSZ létrejöttét kísérő körülmények számunkra egyértelművé teszik, hogy a Szövetség jóhiszemű tagságát önnön kisded politikai játszmáik fedőszerveként kívánják felhasználni Ezért minden őszinte demokratát figyelmeztetünk, fontolja meg, hogy ezek tudatában csatlakozik-e a Szövetséghez. Egyúttal felkérünk mindenkit arra, hogy támogassa független csoportokban végzett munkájával a Szabad Kezdeményezés Hálózatát. ” A reformkommunisták válasza sem késett sokáig: Szabó Miklós „történész” 1988 decemberében a Magyar Nemzet hasábjain is helyet kapva (!) interjú keretei között közölte: a „Hálózat” megszűnt, senkinek sincs joga ezt a nevet használni a jövőben... így végződött 1988 végén a Demokratikus Ellenzék első felvonása — helyesebben : a Baloldali Ellenzék modernizálása — a Titkos Világkormány utasításainak megfelelően. Szoktatnak bennünket
