Szittyakürt, 1993 (32. évfolyam, 4-5. szám)
1993-04-01 / 4-5. szám
14. oldal «ITTVÁKÖkT 1993. április—május SZIBÉRIA: a nagy temető... a pokol — Soha be nem gyógyuló sebek----------------------------------------------visegrádi HELM ÁRPÁD VILMOS: Popoft György orosz származású publicistának 1925-ben megjelent műve tüzetesen ismerteti a csekát, a III. Internaciálé végrehajtó szerve, mely a legenyhébb becslés szerint 50000 áldozatot „tüntetett el” 1923-ig. 1923 folyamán 72658 embert hurcoltatott Szibériába. A következő esztendőben eme szám háromszorosát! Enyhén kifejezve beszédes számok! Nem csupán a hadiszerencse, de a Nyugat passzivitása volt az oka, hogy Lenin és Trockij alatt megszilárdult a talaj. Ugyanis a francia és angol álláspont elvi ellentétben állt. Míg a franciák a fegyveres beavatkozás mellett kardoskodtak, az angolok nyugodtan meg akarták várni az orosz tűzkatlan kiégését. Közrejátszott, helyesebben befolyásolta az angol álláspontot egy kalandosan külföldre menekült volt cári ezredes, aki azt tanácsolta egy angol napüapban az antant hatalmaknak, hogy a fegyveres beavatkozás helyett — amellyel csak olajat öntenek a tűzre — szállítsanak inkább élelmiszert az éhező orosz tömegeknek, és csodálkozni fognak, mint omlik össze önmagától a vörös veszedelem. (Lásd a mai balkáni helyzetet.) Az angol hiszékenység eredménye az lett, hogy a vörösök élvezték az élelmet — de a kimerült orosz népet a biztos végpusztulás felé sodorta. 1921- ben két millió orosz halt éhen. Előző évben, 1920 őszén nagy parasztlázadások voltak a Szamara és Omszk közötti részen. A cseka halálcsapatjai csak nagy nehézségek árán tudták vérbe folytani a felkelést. 1922-ben a cseka forradalmi törvényszéke halálos ítéleteket hozott a szociálforradalmi párt vezetőinek fejére. Háromszáz szociálforradalmárt állítottak puskcső elé. Ilyen előzmények közepette kerültek a magyar hadifoglyok az orosz „Paradicsomba” Az örök szemfedő Belső Oroszországba.. 70000 magyar Dél-Oroszországba... 30000 magyar Turkesztánba .......... 30000 magyar Szibériába ............. 120000 magyar Szívem fájdalmának húrjai pendülnek csupán mikor rájuk gondolok; azokra akiknek sírját Szibéria jeges hópaplanja fed harmadik szemfedőként. Át kell érezzük nagyszüleink, az akkori hitvesek ezreinek sajgó szívfájdalmát, akik várták őket vissza — hiába... Harcuk és szenvedésük meddő volt! A boldog élet helyett a szenvedés lett az osztályrészük, mely szenvedéstől csak a halál könyörülete mentette meg őket. Mielőtt szemük örökre lezárult, mielőtt testüket örökre magába zárta Szibéria, szeretteikre gondoltak és látták Magyarország hajnalcsillagát. Egyetlen és utolsó vigaszuk a hon föltámadásába vetett törhetetlen hit volt, melyet szent hagyaték gyanánt vettek át tőlük a gyászoló bajtársak. Ránk, az utókorra hagyták e hallatlan örökséget: a szibériai vértanúk nyomát. Nem felejtjük az ő néma kiáltásukat az emberiességért, melyet elfújt a hideg szibériai szél... Nekik, boldogtalanoknak nem volt részük az emberiességben, de még ma sincs magyar testvéreinknek sehol a történelmi magyar határokon belül. Nincs sem az elszakított területeken élő magyarságnak, sem az óhazában élő magyarságnak sem! Idegen országhódítók kiszolgáltatottjai, rabszolgái lettünk és vagyunk! Nekik meg kellett halniuk, mert legyőzettek, mivel kötelességüket teljesítették hazájukkal szemben! Nekünk mint örökösöknek tovább kell vinni a keresztet a golgotán, mert egyegy beteges világhatalmi mámorban szenvedő nép és vallási kiválasztottságot hirdető kisebbség bibliája hetedíziglen bosszút liheg! Hazánkat bitorló ellenségeink el akarják fojtani ezen nagy szomorújátékra való emlékezést; agyonhallgatni bűneiket, hogy nyoma se maradjon. Bíztak a szibériai hóban, amely magas és néma. Ereznünk kell azt, amit ők éreztek. A nehéz fájdalmat, hogy szeretteik nélkül a messze idegenben omlani az elmúlás karmaiba. Reménykedve szenvedni annyit a visszatérésért és a viszontlátásért, a viszontlátás édes-fájó csókja nélkül szállani alá Szibéria hideg, kemény földjébe. Mi hazánkból kiüldözött jogfosztottak... Mi emlékezünk és emlékeztetünk!: az orosz föld méhében a sokezernyi jelzett, de még több jeltelen sírban pihenő hős vértanúinkra. A nikolszki,a pjervaja-rjecskai, a novonikolájevszki, krasznaja-ijecskai és egyéb hadifogolytáborban mártírhaláltakra, akik mind a cionista-kommunista és cionista-bolsevizmus áldozatai. Mi nem a hatmilliós számot emlegetjük, hanem százmilliós áldozatokat, akiket a legkegyetlenebb szadizmussal végeztek ki. tek ki a hatmilliót siratok. A krasznojárszki fogolytábor egy sírdombja... Ä sok jeltelen sír fölött ott lebeg a fiatalon elhúnyt Gyóni Géza búcsúszava: „Boldog, ki itt jársz, teérted is Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt; Véres harcok verték fel a hírét, De csak a béke katonája volt ” Tarczali Dell, Adami Géza „Megváltás Szibériából ekkép ír Gyóni Gézáról: „Zrínyi, a költő és hadvezér, így kezdte halhatatlan műremekét: „Fegyvert, vitézt éneklek” — én pedig így kezdtem mondanivalómat: Költőt s vitézt énekelek! Költő és katona, milyen távoleső fogalmak első hallásra is, hisz a régi római közmondás szerint: „inter arma silent Musae”, a harcok fergetegében hallgatnak a múzsák, nincs dal, nincs költészet. Gyóni Géza az a ritkka kivétel volt, hogy mindkettő tudott lenni, költő is katona is. Mindkettőben egész embert tudott adni, s egyiket sem a másik rovására. Mikor a béke olajága illatozott még a magyar Parnasszuson, Gyóni is ott andalgott annak árnyéka alatt. Ábrándokba merült, panaszos kitöréseket hallatott, szerelmi dalokat zengett, mint annyi más poéta, ámde az ágyúkerekek dübörgése sem nyomta el hangját, sőt ott találta meg igazán egyéniségéhez legméltóbb hangot, s lett a világháború zengő szavú lírikusa. A háború zökkenti ki teljes valójából. Addigi élete összefüggéstelen káosz volt csupán, elérhetetlen vágyak kergetése, a magyar géniusz, a nemzeti szellem áldozatos bajnoka lassan érlelődött, de hirtelen pattant ki a béke nyugtalan vérű, komolyabb életcélt maga elé alig kitűző ember-élet bábjából. Egyik kezében lant, a másikban kard; szolgált a Múzsáknak és Marsnak egyszerre. A magyar nemzeti katasztrófa legsúlyosabb válsága alatt, az ellenség kínai falával körülzárt Przemyslben az a szerepe jutott Gyóninak, hogy költészetével a csüggedt várvédők lelkét ellenállásra tüzelje, s elfeledtesse a naponta megújuló rohamok pergőtűzében letargiába merült szívekkel a poklok emésztő gyötrelmeit, bízó hitet fakasszon bátorságra, kitartásra buzdítson ott is, ahol a reménynek utolsó üszke is elhamvadt már a lélek tűzhelyén, akkor is, amidőn alig pár nap választotta el a hősöket a kényszerű feladástól. Katona volt szívvel lélekkel, „önként vállalt közlegényi sorban élte át a világhistória legfenségesebb, legborzalmasabb három hónapját, akin csizma volt, — melyben pompás seregeink véren és sáron át gázolták a lengyel mezőket, aki talpa volt annak az ágyúnak, melyek dübörgésére a magyar szív oly rettegve és oly büszkén dobbant.” (1914. X. 28-iki leveléből.) Gyóni nagy elszántsággal indult a hősi porondra, mert kiolthatatlan vágyakozást érez magában, hogy mindenütt ott legyen, „ahol csüggedést kell elverni és ahol szíveket kell megmozgatni, félreverni a harangokat és lemetszeni az elhájasodott szívek zsírját”. Hetvenhat esztendős hótakaró Június 25-én lesz a 76 éves évfordulója Gyóni Géza halálának. Hetvenhat esztendeje takarja őt a szibériai hó. Fogolytáborban hunyta le szemét örökre. A krasznojarszki pokol izzó gyehennájában megörlődött lelkű ember aki szomorú szemmel várta, várta mind hasztalan a szabadulás harangszavának kondulását. Csak lelke, hófehér nagy lelke emelkedett magasabbra az alkotás ihletett perceiben a przemysli repülőgépeknél, melyek kimentették lelkének drága gyöngyeit, csak lélekben látogatott haza az imádott földre. Az erőtlen test nem bírta el a nagy erőfeszítést, s a katakozmák forgatagában megroppant, s elszakadt benne egy finom szál, ami az öntudatot a testhez köti. Utána néhány nappal kiköltözött ő is a többi bajtársai mellé, a rajongó szeretettel körülvett Mihály testvére után, a rabtemetőbe. Egy sírdombbal gazdagabb lett Szibéria földje, s egy nagy értékkel szegényebb a csonka magyar haza. Még meddig? Mikor tartja a mai magyar kormány érdemesnek arra Gyóni Gézát, hogy hazaszállítsa. Ott pihen már immár 76. esztendeje, s meddig fog még ott nyugodni idegen rögök alatt a hazájáért mindent feláldozó poéta kihűlt porsátora? Mikor adják vissza megérdemelt pihenőhelyül számára a drága honi földet? Gyóni nemzedéke öt emléktáblával hirdette költői nagyságát, de még ma is késik az a széles horizontú irodalmi propaganda, ami az ő költészetét megillető módon általánosítaná, s az egyetemes magyarság közkincsévé tenné. Alkotásainak bevételéből bőven tellene hamvainak hazaszállítására. Pedig mindenkinek olvasnia kellene: Levél a Gránicról, Vasárnap a sáncon, Ének a Gránicon, Magyar katonák dala, Tábortűz mellett, Csak egy éjszakára, Álom a sátorban, Repülj már levelem, s Ne szomorkodj Bálint c. költeményeit, a magyar háborús költészet örök értékű alkotásait. A Rab magyar imája a legszebb magyar elégia, amely költeménye egyenlő értékű Petőfi és Arany legszebb remekeivel. Levelek a Kálváriáról a zsoltárok őszinteségével ható vezeklések és önkínzások sorozata. Jézus c. darabja pedig még töredékben is a legremekebb vallásos költemény... Hazahozni hamvait, s egyöntetű kiadásban összes költeményeit, ebben lehet összesíteni teendőinket, amelyekkel Gyóni Gézának tartozunk. Költeményeit azonban nemcsak megvenni, de el is kell olvasni. Ezzel állítunk legszebb trófeumot emlékezetének. Az a költő, akit a Balassákkal, Zrínyiekkel Csokonaiakkal egy lapon fog méltatni az irodalomtörténet, megérdemel tőlünk ennyi áldozatot, mert ő többet, mindenét adta nekünk, a magyarságnak... Az amerikai magyar exil-kormány megalakítása (Folytatás a 13. oldalról) legnagyobb nemzeti ünnepükké akarják tenni s amikor a nemzeti gondolatot az egész világ nemcsak nem tekinti lejártnak, hanem bolsevistaellenes akciójának éppen azt teszi meg tengelyévé. A Bizottmány felfogása szerint az a nemzeti szellemű magyarság, amelyet ők jelenleg kizártak a Bizottmányból, a felszabadulás után semmiféle szerephez nem juthat. “Csak a legnagyobb szerénységgel térhetnek vissza” — írják — s “meg kell majd elégedniük szerény hallgatással, életlehetőséggel.” Az egyik pap-politikus nem kis gúnnyal úgy mondja ezt, hogy a nemzeti elemeket jó mélyre „kell beépíteni a fundamentumba.” Ami pedig a középosztályt illeti, főként az abból származó hadseregrészeket, politikai és közigazgatási embereket, ezt a “fasiszta bandát” egy tömbben le kell fűrészelni a magyar társadalom testéről. Az 1945 után előállt hatalmas űrbe csak a “megtisztított” parasztságot, a marxista bizonyságot tett munkásságot és a progresszív egyházpolitikusok irányítását követő “centrumot” (?) kell beépíteni. Intézményeink “moti válója” pedig ugyanaz a szellem lenne, amit Rákosi ék kitermeltek, mert e felépítés “szovjet rendszerű felépítés” lesz. Ez a szovjet rendszerű dtnokrácia — népi demokrácia — a kisebbség jogait tiszteletben tartaná, — írják — “de csak annyiban, amennyiben a demokrácia hibáinak kiküszöbölésére, nem pedig a rendszer megdöntésére törekszik.” Másszóval csak a szélsőbal lenne patentírozva, aki pedig más bibliából merne olvasni, Andrássy-út 60-ba kerül! A bizottmányi tervgazdálkodás tehát úgy képzelte el, hogy bennünket, a nemzeti gondolat híveit majd ők likvidálnak, méltón befejezve ekként a Dunatájon zajló szabályos ízű marxista forradalmat. Nem más ez, mint a Tito és Rajk-féle regionális bolsevizmus, annak is durva kiadása. Hát csoda-e ezek után, ha a nemzeti érzésű közvélemény e felett az állítólagos exil-kormány felett, amely a “Magyar Nemzeti Bizottmány” nevet bitorolja, egyhangúan pálcát tört és úgy vélekedik felőle, hogy az összetételében hibás, külpolitikai elgondolásában katasztrofális, belpolitikai koncepciójában forradalmi, propagandájában szennyes, egyszóval hogy ott rossz kezekben van az irányítás. így az 1949. esztendő legnagyobb eredménye az volt, hogy a külföldi magyarság megbuktatta a Bizottmány neve alatt alakult exil-kormányt és történeti örökségének védelmét maga vette kezébe.
