Szittyakürt, 1993 (32. évfolyam, 4-5. szám)
1993-04-01 / 4-5. szám
1993. április—május «ITTVAKÖfcT 13. oldal BARÁTH TIBOR: „A KÜLFÖLDI MAGYARSÁG IDEOLÓGIÁJA —Történelmitanulmányok” c. könyvéből Az amerikai magyar exil-kormány megalakítása Amikor az országból kiszorult magyarság a németországi zónákban érintkezésbe lépett a nyugati hatalmak képviselőivel, megdöbbenve tapasztalta, mennyire nem ismerik a győztesek a dunai népek magatartását megszabó lelki rugókat, mennyire általánosítottak rovásunkra és milyen helytelen értékmérővel ítélkeztek fölöttünk. A szövetséges hatalmak e tájékozatlan magatartása következtében a bolsevizmus karmai közül kiszabadult magyar katonai és polgári elemek jelentős részét visszakényszerítették a Szovjet által megszállt országba, köztük egész első politikai garnitúránkat, hogy az a nemzet számára örökre elvesszen. Az ittmaradtak számára pedig sokáig lehetetlenné tették, hogy az önsegély eszközéhez nyúlva, a reáháramlott kötelességének megfelelően élőlépjen és hazánk felszabadítására, fajtestvéreink ügyének istápolására exil-szervezeteket létesítsen. Ugyanez a magatartás a világpolitikai hírszolgálattól is elzárt bennünket, minek következtében a ránk kényszerített békaperspektívában pillanatnyilag lelki válság keletkezett sorainkban és többen felvetették a kérdést, vajon nem zárult-e le a nemzeti gondolat századokkal ezelőtt indult hatalmas pályája? A zónák magyarsága azonban, meggyászolva és megsiratva a nemzet szolgálatában elesett baj társait, hitében és lelkiismeretében hamarosan helyreállította hagyományos történetfilozófiáját. Nem kételkedett többé abban, hogy a nemzet a trianoni békében (1920) rákényszeritett helyzetében, német és szláv veszély közé préselve, helyesen cselekedett, amikor utóbbit nagyobb veszélynek tekintette és — a nyugati hatalmaktól való élhagyatottságában — a német külpolitikai vonallal párhuzamosan foglalt állást. Azt is megállapította és a jövőre nézve is irányadónak tartotta, hogy a fenniorrgó nagy veszélyben a védekezésnek legjobb eszmei alapja a korszerűsített nemzeti gondolat. Ez a felfogás baráti beszélgetések során, zsúfolt táborokban, vagy éppen a börtönök falai között alakult ki először és helyességét az újabb világpolitikai események nem késtek igazolni. Felfogásunk csakhamar tudomására jutott a zónahatóságoknak — kihallgatási jegyzőkönyvek, emlékiratok és személyes beszélgetések során — s onnan tovább eljutott az illetékes központi kormányhatóságok szerveihez: Párisba, Washingtonba és Londonba. Így 1947/48 fordulóján elvileg már megszületett a lehetőség a “nyugatos magyarság” erkölcsi rehabilitálására, ügyének a szabad országokban való propagálására és egyúttal átfogó politikai szervezet, amolyan exil-kormány féle szervezet felállítására. Éppen egy ilyen emigrációs csúcsszerv felállítását vitattuk, amikor hírét vettük, hogy Amerika földjén Magyar Nemzeti Bizottmány néven ilyen szerv máris létrejött. 1948 őszén, majd 1949 tavaszán jártunk, amikor az új alakulatról részletesebb értesítést kaptunk mi is, az Egyesült Államokon kívül élő magyarság. Az első hírek szerint ez a Bizottmány: 1. a magyar nép, a magyar ország és a magyar állam örök ideáljaiért, azaz nemzetünk történeti örökségéért fog síkra szállni; 2. pártvagy osztálypolitikával nem foglalkozik, hanem ezeken felül állva, koalíciós á^apon vezeti a harcot a cél eléréséig, a hazába való szerencsés visszatérésig; 3. összetétele ideiglenes s amíg újabb tagokkal ki nem bővíthető, az alapítók között egyelőre azok foglalnak helyet, akikkel a nyugati hatalmak vezetői “szóbaállnak”. A külföldi magyar közvélemény általában helyeselte a Bizottmány életrehívását, csupán néhány igen lejáratott személlyel szemben emelte fel tiltakozó szavát. Az a meggyőződés kerekedett ugyanis felül, hogy programja a mienk, ha egyelőre nincs is ott szavunk és örömmel könyveltük el, hogy akik a közelmúltban a nemzet önvédelmi harcát még szabotálták, a hivatalos ellenséget közvetve vagy közvetlenül támogatták, most ime belátták tévedésüket s visszatérnek a magyar történeti örökség védelmezőinek táborába. A nemzeti emigráció soraiban tehát sokan örvendtek, hogy túljutottunk a holtponton, mások várakozó álláspontra helyezkedtek vagy magukba szorították elégedetlenségüket annak ellenére, hogy a felajánlott koktélbe bőségesen keveredtek ürömcsöppek. Szilveszter éjszakáján, amikor az ó- és az új esztendő egymásnak kezet ad, kiteregettük előttünk a szabad magyar sajtó egy év leforgása alatt hozzánk eljutott, Bizottmánnyal foglalkozó temérdek cikkét és türelmesen végigolvastuk az egyre nagyobb hangzavarba torkoló elmefuttatásokat. Az a benyomásunk alakult ki, hogy a Bizottmánynak adott türelmi idő eltelt és a magyar nemzeti közvélemény immár úgy látja, hogy az a bizonyos koktél fenékig megkeseredett, ihatatlanná vált, amit legjobb mihamarabb elönteni, legalább is itt Európában. Mi az oka, hogy a külföldi magyarság rezervált üdvözlése vagy fenntartásos elismerése ily gyökeresen megváltozott? Hogyan történt, hogy 1950 elejére az öt világrész politikailag gondolkodó magyarsága hatalmas többségében a Bizottmány ellen hangolódott? A szabad világ magyarsága bármennyire hitt az “Amerika szabad földjéről” hozzáküldött nyomtatott betűknek, mégis felvetette a kérdést, vajon a Nemzeti Bizottmány szóhasználatában a “nemzeti” jelző valóban azokat a fogalmakat fedi-e, amelyeket a magyar nyelv szótára hagyományosan neki tulajdonít, azaz képviseli-e a Bizottmány összetételében az emigrált magyarság egészét. Ez az érdeklődés kellemetlenül érintette a Bizottmányt, amelynek sajtószervei igyekeztek az ügyet jelentéktelennek feltüntetni, sőt a kérdést illetlennek tartották, amit szerintük nem is lett volna szabad felvetnünk. A közvélemény mégis szükségesnek tartotta ezt a demokratikus vizsgálatot s nem tágított. Mindenekelőtt megállapította, hogy a külföldre menekült magyarok közül mindazokat kirekesztették a Bizottmányból és oda utólag sem vették be, akik a nemzeti gondolat jegyében s a körülmények által adott formában harcoltak a bolsevisták ellen, akik tehát ez utóbbiakkal sohasem kollaboráltak. Ez a vétó kikapcsolta a magyar felszabadító bizottságból egykori törvényhozóinkat, a fegyvertelen haderő képviselőit, diplomatáinkat, tudósainkat és legértékesebb közigazgatási csúcsembereinket, szóval a egész nemzeti ívású magyar társadalmat. Továbbkutatva, a közvélemény azt is megállapította, hogy a magyar Szent Korona területe sincs átfogóan képviselve a Bizottmányban, mert az elszakított területeknek sem jutott abban hely és mindazokat kizárták, akik a “szerencsétlen” (így!) bécsi döntések és az azokat követő felszabadító háborúk nyomán visszaszerzett ősi magyar területek szavát hallathatnák. Röviden szólva, a Bizottmány kizárta kebeléből a menekült magyarság óriási többségét, mely az országot a bolsevizmussal szemben politikailag, közigazgatásilag és katonailag harcba vezette, vagyis amely sohasem kollaborált a tényleges és törvényes ellenséggel. így aztán kiderült, hogy az újonnan alakult csúcsszerv, az exil-kormány szerepét betöltő Bizottmány csak egy egészen kis csoport csúcsszerve, amely a “nemzeti” jelzőre igényt nem tarthat. A Bizottmány másik jelzője az, hogy magyar. Ebből logikusan elvárhattuk volna, hogy ezt a szót nem marxista megcsonkításban értelmezi, hanem hogy a magyar nép, ország és állam védelmezésére fog síkra szállni. Am a Bizottmány a nemzeti tábor újabb megrökönyödésére mindezt mellőzte és az ún. reálpolitika útjára lépett: pillanatnyi és konjunkturális előnyökért lemondott az elveszett területek visszaszerzéséről, a Szent Korona területeinek újraegyesítéséről, a magyar becsület megvédelmezéséről és a Horthy Miklós fellépésével kezdődő egész nemzeti korszakot, rágalmazóinkkal és vádlóinkkal egyetértőleg bűnös és tévelygő korszaknak bélyegezte és — amerikai tanácsadói sugalmazására — mint felesleges terhet kilökte „magyar” hajójából. Egy ilyen Bizottmánynak nincs joga magát magyarnak nevezni , — állapította meg a közvélemény. Ami végül a harmadik jelzőt illeti, hogy ti. itt egy bizottmánnyal állunk szemben, ez megbízókat tételez fel. Am itt is hamar kiderült a valóság: a csúcsszerv megalkotói nemcsak senkitől nem kaptak megbízást, hanem ilyent nem is kértek, sőt még az emigráció vezetőit és régóta működő szerveit sem kérdezték meg fellépésük előtt, összegezve a dolgokat, sok szidalmazás, mázsás gorombaságok zsebretevésével ugyan, de a külföldön élő nemzeti magyarság mégis egységesen megállapította, hogy az Amerika földjén megalakult “Magyar Nemzeti Bizottmány” nem vette be programjába a nemzet szellemi örökségét, kizárta összetételéből a nemzetbe tartozók többségét s létrejöttében a demokráciától idegen mozzanatok vitték a döntő szerepet. Miután a nemzeti sajtó megállapította, hogy a Bizottmány mi nem, megvizsgálta az érem másik oldalát is, hogy lássa, milyen szellem mozgatja ezt a testületet. Megdöbbenve észlelte, hogy az egy közönséges marxista klikk. A Bizottmányban helyetfoglalók túlnyomó többségbeiLolyanok, akik az ország háborús küzdelmét valamilyen formában szabotálták s utóbb felelősséget vállaltak az ellenséges megszállás alá jutott ország politikai irányításában, azaz akik “kollaboráltak”. Ök voltak a bolsevizmus száHáscsinálói, akiket azonban munkájuk elvégzése után kifacsart citromként elhajítottak. Utóbb már egészen vörös emigránsok is csatlakoztak hozzájuk. így a bizottmányi tömörülés a nemzeti érzésű magyarság szemében a lejárt és kompromittált politikusok érdekszövetsége volt, valóban “klikk”, mellőzve egyes sajtóorgánumok sokkal szenvedélyesebb kitételeit. A Bizottmány vagyis exil-kormány filozófiája szerint Magyarország felszabadítása a nagyhatalmak, elsősorban az Amerikai Egyesült Államok beavatkozásával fog megtörténni, tehát az amerikai elképzelésekbe a magyar emigrációnak teljesen bele kell illeszkednie. Ügy értendő ez, hogy minden vonatkozásban el kell ejteni a különleges magyar érdekeket és szempontokat, valahányszor azok Amerika érdekeivel és szempontjaival ellenkeznek, vagy amennyiben Amerika érdektelenséget mutat irántuk és nem nyújt hozzá támogatást. Más szavakkal kifejezve, ez a csírájában lévő exil-kormány azt ajánlotta, rostáljuk meg a magyar örökséget és dobjuk abból félre mindazt, amire az amerikai yankee orrot fintorít. Ez volna a reálpolitika. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos, Eötvös József, Teleki László, Andrássy Gyula, hogy csak a legismertebb 18/19. századi magyar emigránsokat idézzük, hasonló szerencsétlen körülmények között politikai cselekedeteikben és elhatározásaikban sohasem azt keresték, hogy “belesimuljanak” az adott keretekbe és minden áron nyeregbe kerüljenek. Ezt az önző hatalomra törtetést e jeles magyar férfiak — s nyomukban az egész szívében sértett magyar emigráció — nem kultiválták. ök számot vetettek a nemzet fennmaradásának tényezőivel, azokat jogi és erkölcsi érvekkel alátámasztották és maguknak nemzeti politikát alkottak. S amíg a nemzet megmentésére nélkülözhetetlen feltételeket nem látták biztosítva, teljes elvi fenntartással forgatták tollúkat, ellenfeleiket és a külföldet vaskos tanulmányokkal igyekeztek meggyőzni a maguk igazáról, távol még a gondolatától is annak, hogy valamiről lemondjanak. Szerintünk a magyar emigráció kötelessége ma is az, ami nehéz helyzetben leiedzett elődeinké volt: az egész magyar igazságot képviseljük és védjük s ha nincs visszhang, várunk és az utat készítjük elő a holnapi cselekvésre. A nemzeti emigráció a Bizottmány filozófiai alapállását súlyosan elítéli s elutasítja annak belpolitikai vetületeit is. Ostobaságnak tartja olyan vádakat elfogadni, hogy Magyarország háborús bűnös volt, vezetői gyilkosok és az emberi jogok lábbal tapodói, vagy hogy revízióról beszélni illetlenség, az elszakított magyarságot földjével együtt visszakövetelni barátságtalan cselekedet, a magyar birodalmi gondolatot hirdetni reakció és így tovább. Nagyon téved a Bizottmány, ha azt hiszi, hogy a “nemzeti gondolat lejárt” és a fenti engedményekkel szerzünk magunknak jóbarátokat... Mindezt a hazaáruló gondolat-köteget akkor hirdeti a magyar Bizottmány, amikor az egész világ elismeréssel cikkezik arról, hogy a finnek milyen büszkén megvallják a bolsevistákkal szemben folytatott harcukat, amikor annak függetlenséggel végződött évfordulóját (Folytatás a 14. oldalon)
