Szittyakürt, 1991 (30. évfolyam, 5-12. szám)

1991-05-01 / 5-6. szám

1989. augusztus—szeptember hó JXItTVAKÖfcT 13. oldal IFJ. BIHARI LÁSZLÓ * MIÉRT TŰNT EL RAOUL WALLENBERG? Beszélgetés Hertelendy Lászlóval A Magyar Királyi Miniszter 26 658/1943 számú bizonyítványa: „A rendelkezésemre álló hiteles adatok alapján ezennel megállapítom, hogy a Szeged városban 1914. évi március hó 27. napján született Hertelendy László Andor György, valamint Hefkó Anna Mária Ve­ronikával kötött házasságából származó fia, a Budapest székesfővá­rosban 1942. évi június 23. napján született Hertelendy László Péter Imre Ignác régi magyar nemességüket, úgyszintén a Hertelendy és Vindornyalaki előnevek használatához való jogukat igazolták. 1944. évi június hó 3-án a miniszter rendeletéből dr vitéz Szilágyi László miniszteri osztálytanácsos.” Idézet Nagy Iván Magyarország családai czimerekkel és nem­zetségrendi táblákkal című kézikönyvéből: Hertelendy család: .......A család címere: a vért kék mezejében, zöld téren hátulsó lába­ikon két szemközt álló oroszlán, kinyújtott első lábával arany koro­nát tart, a korona alatt, a két oroszlán között egy nyíl látszik lefelé fordítva, és egy könyökben meghajlított karon átütve, a vért fölött ötgombos korona és azon ismét a koronás sisak látszik, amely fölött fészkén ülő és fiait vérével tápláló pellikán kiterjesztett szárnyakkal szemlélhető. A vértet szokásos foszladék veszi körül...” [A címer jelenleg a Mátyás templomban tekinthető meg.] — Orvosi Igazolás: Országos Ideg- és Elmegyógyászati Inté­zet, Budapest, 1975. március 22. „Hertelendy László, Budapest bal­eseti járadékos: 1961-óta időszakosan kezeljük. 1955-ben a földalatti építkezésen caisson-betegséget kapott, 10 órán át eszméletlen volt. Utána finom remegés kezdődött a felső végtagjaiban és a fejében, ez nem fokozódott...” HERTELENDY LÁSZLÓ: A családnak történelmi múltja van, ma is minden dokumentumot őrzök, többek között a teljes család­fát. Például Deák Ferenc is a család rokona: az én dédnagyapám édestestvére az ő nagyanyja volt. Édesapám szegedi csendőrkerület és a Kenderesi Különítmény parancsnoka volt, Horthy Miklós bi­zalmasa. 1942-ben megvált tisztségétől, mert nem értett egyet a fo­kozódó német befolyással. Jómagam papírkereskedő voltam, a Bö­szörményi út 43/45 számú házban nyitottam üzletet. B. L.: Hogyan került a földalatti-építkezésre? HERTELENDY LÁSZLÓ: A felszabadulás után őrizetbe vet­tek a Böszörményi úti rendőrlaktanyában, mint csendőrparancsno­kot, ugyanis összetévesztettek az apámmal. Körülbelül egy évig az ÁVO különböző intézményeiben tartottak fogva, aztán a Buda— Dél internálótáborba kerültem. Jelentkeztem munkára: először sze­net raktam ki vagonokból, később oltatlan meszet. Ez rendkívül kellemetlen munka, mivel a nagy melegben félmeztelenül kell vé­gezni: az ember izzadt testére rátapad a mész és elkezdi csípni-mar­­ni. Aztán átvezényeltek a kazántisztítókhoz, ahol is be kellett mász­ni a kazánba és a belső faláról leverni az égéstermékeket: ként, kormot stb. Ez azért nehéz, mert sokszor a kazán még nem volt egé­szen hideg. Sokakra emlékezem a táborból: például itt volt a Meinl cég magyarországi képviseletének a vezérigazgatója, Weiss, aki egyébként nem volt zsidó. Egy alkalommal Sólyom László altábor­nagy szemlét tartott a táborban és meglátott. Ő Horthy idején kato­natiszt volt és jól ismerte apámat: tudta, hogy nekem semmi közöm nem volt a politikához, sem a csendőrséghez. így aztán szabadon bocsátottak, és mivel két kiskorú gyermekről és feleségemről gon­doskodnom kellett, olyan munkát kerestem, ahol magas jövedelem jár. így kerültem a metró építkezésére. Sajnos az akkori viszonyok nem éppen a legmegfelelőbbek voltak az egészségvédelem szem­pontjából sem. Rendkívüli túlnyomást hoztak létre a föld alatt, hogy a talajvíz ne tudjon betömi az alagútba. Nők itt nem is dolgoz­hattak, mert ebben a túlnyomásban azonnal megjött a menstruáci­ós vérzésük. Sokan meghaltak a munkások közül, én még viszony­lag szerencsésen megúsztam a dolgot: így is 1955-óta munkaképte­len vagyok, Parkinson kórom van. B. L.: Ki volt Raoul Wallenberg? HERTELENDY LÁSZLÓ: Diplomata volt. Svéd követségi tit­kár. 10 000 zsidó köszönhette neki az életét, az én becsléseim sze­rint. 1944 nyarán jött Magyarországra, a deportálások idején, és mentőakciót szervezett. B. L: Milyen kapcsolata volt Raoul Wallenberggel? HERTELENDY LÁSZLÓ: Barátok voltunk. Bizalmas, jó ba­rátok. Wallenberg egészen kivételes ember volt. Pontosan emlék­szem rá még mindig. Az a szobor, ami róla készült, és a Szilágyi Er­zsébet fasorban áll, nem ő. Ha ma Magyarországon valaki elmond­hatja, hogy ismerte Raoul Wallenberget, akkor az én vagyok. Le­nyűgöző hatást tudott tenni mindenkire. Ami a leginkább megkü­lönböztette a többi embertől, az a rendkívüli humánuma, ami meg­határozta egész egyéniségét. Az is igaz, hogy Wallenberg igazi aranyifjú volt, gavallér, szerette a nagyvilági életet, a nőket, szórta a pénzt, mindenben maximalista volt, de ez semmit sem vont le az ér­tékéből. Édesapám hivatására és családomra való tekintettel senki nem tudott arról, hogy együttműködöm Wallenberggel. Az akció eszkö­zei teljesen összeegyeztethetetlenek voltak származásommal és ne­veltetésemmel. Édesapám és közöttem örökre megromlott volna a viszony, ha erre fény derül. 1944. július 12-én a Krisztina téri plébánián mutatott be Wal­­lenbergnek Sík Sándor professzor és dr. Szabó Imre plébános. Wal­lenberg keresett egy személyt, aki minden néven nevezhető dolog­ban információt tud szolgáltatni. Engem szemeltek ki. Megállapod­tunk abban, hogy ettől a perctől kezdve minden lépésünkről tájéko­­tatni fogjuk egymást, semmit sem teszünk a másik tudta nélkül. B. L.: Milyen információkról volt szó? HERTELENDY LÁSZLÓ: Egyes emberekről kért pontos tájé­koztatást családi és anyagi körülményeikre vonatkozólag. Gazdag zsidókról. Ez az igazság. Wallenbergnek pénzre volt szüksége. Bár kapott nyugatról, de az önmagában nem fedezte az akció költségeit. Ő mindig mérlegelt: igyekezett egyensúlyban tartani a bevételeket és a kiadásokat. Szóval, a gazdag zsidókat, nem akarok rossz szót használni, tulajdonképpen megvámolta. B. L.: Honnan voltak önnek ilyen irányú ismeretei? HERTELENDY LÁSZLÓ: Tájékozott voltam az akkori előkelő társaságokban. Ez az, amivel Wallenberg Magyarországon nem rendelkezett. B. L.: Ennyiből állt az együttműködésük? HERTELENDY LÁSZLÓ: Nem. Többről volt szó. Nem való­színű, hogy Wallenberg megúszta volna szárazon ezt az akciót az én közreműködésem nélkül. Talán még a háború végét sem élte volna meg. Kénytelen voltam bizonyos lépéseket megtenni a cél érdeké­ben. Édesapám révén bejáratos voltam a csendőrségre. Az ő tudta nélkül én mindig pontosan tájékozódtam, hogy például hol készül­nek razziára, kiket tartanak megfigyelés alatt stb. Wallenberg min­dig csak ennek ismeretében indult útnak. Sohasem ott volt, ahol az ellenőrzés. Említettem az előbb apám és Horthy jó viszonyát. Ezt ki­használva bejártam a kormányzói kabinetirodába, és kitöltetlen kormányzói menleveleket szereztem pecséttel ellátva. Mondtam azt is, hogy papírüzletem volt. 1944-ben már édesapám is betársult. Nos, az ő tudta nélkül, abban a nyomdában, ami az üzletnek is dol­gozott nyomtattuk ki a Schutz-Passokat, amelyeket zsidóknak ad­tunk. Azokat a védőútleveleket, amelyek birtokosait svéd állampol­gárnak kellett tekinteni és így nem deportálhatták őket. így mentet­tünk meg körülbelül tízezer zsidót. Ez a szám persze csak hozzáve­tőleges. Aztán a háborút követően nagyon nehéz helyzetbe kerül­tem emiatt. Sajnos. Megemlítek egy nevet: Ferenczy alezredesét. A csendőrségen ennek az úrnak a feladata volt a zsidótanács fel­ügyelete. Igen jó viszonyt alakított ki a tanáccsal. Stem Samutól Scheiber professzor úrig mindenki a legnagyobb elismeréssel nyi­latkozott róla. Vele minden vonatkozásban megállapodásra tudtak jutni. Ferenczyt ’45 után a Népbíróság halálraítélté és kivégezték. El lehet képzelni, hogy mi minden rosszat rákentek azok az urak, akik előzőleg dicsérték. Ez az, ami számomra kérdésessé tett mindent. Mindent, amit addig tettem és gondoltam. Az a zsidóság, amelyért 1944-ben és ’45-ben mindent megtettünk, és amelyért Wallenberg végül is az életét áldozta: nem úgy viselkedett a háború után, ahogy az elvárható lett volna. Igaz, hogy körülbelül hatszázezer ember meghalt. Az is igaz, hogy sokan elveszítették a családjukat. Ez rette­netes. De bármi történt, nem jogosíthat fel arra, hogy olyanokon ve­gyenek bosszút, akik a zsidóságnak nem ártottak. Ugyanis tagadni lehet, de cáfolni nem, hogy a későbbi politikai vezetés, a politikai rendőrség és azok a pribékek, akik az ÁVH szörnytetteit véghezvit­­ték, zömében zsidók voltak. Sok szemrehányást kaptam. Amit tettem a háború előtt, az most valahogy osztályárulásnak minősült. Ezzel kellett szembenéz­nem: azokat árultam el, akiket most tönkretett az új rendszer. Tehát méltatlanul viselkedtem a származásomhoz mérten. Az emberek el­­lenszewel fordultak felém. Beszélgettem erről Sík Sándor profesz­­szor úrral, akinek az volt a véleménye, hogy amit tettem, azt vallás­erkölcsi alapon tettem. Lelkiismereti okból. Igyekezett megnyugtat­ni, hogy idővel elmúlik ez a velem szemben megnyilvánuló hátrá­nyos megkülönböztetés. Számomra sajnos csak egy dolog jelentett igazi feldolgozást: az én szótáram borzasztóan szegényes ahhoz, hogy el tudjam monda­ni, micsoda embertelenségben, állati kegyetlenségben, szadista ke­gyetlenségben volt részem az ÁVH börtöneiben. Azt a kérdést tették föl nekem, hogy hány zsidót öltem meg. Igen: valljam be, hogy hány zsidó halálát idéztem elő a rangomnál fogva. Nem is szívesen beszélek erről. Nem érdemes. Akkor azt mondtam magamban — ennek a szörnyű vádnak a hatása alatt —, hogy nincs értelme az életnek. Valóban. Később azt feleltem nekik, hogy az összes zsidógyilkosságot én követtem el, amelyeket eddig nem vallott be más. Erre nekem estek és aztán ... Most is a hideg ráz, mert eszembe jutott. Kérem, csak egy pár dolgot említek meg önnek: Hogy tűket szúrtak a körmök alá... Hogy cigarettával éget­ték a szám a szélét... Hogy gúzsba kötöttek és addig verték a mez­telen talpamat, amíg egy söprűnyél-vastagságú rúd az ütés követ­keztében el nem törött... Hogy addig verték a kezemet, amíg a vérhólyagoktól nem tudtam már behajlítani... Hogy deszkára szö­geztek engem és úgy vertek. Vagy például az embert belerakták egy vízmedecébe és addig eresztették rá a vizet, amíg az el nem lepte, és csak akkor rántották ki az embert, amikor már egy hajszálon múlott az élete. Ha hozzáte­szem, hogy mindezeket a szórakozásokat elviseltem többek között egy olyan embertől, akinek később az egész ország tapsolt, akkor megérhet engem, és azt, hogy miért nem szeretek erről beszélni. B. L.: Ki volt az illető? HERTELENDY LÁSZLÓ: Komlós János. B. L.: Találkozott Komlóssal később is? HERTELENDY LÁSZLÓ: Hogyne. Legelőször egy villamos­­megállóban pillantottam meg. Üdvözöltem, erre ő kérdően nézett rám. — Nem ismer meg, Komlós úr? Pedig találkoztunk már — mondtam. — Igaz, ez a találkozás meglehetősen egyoldalú volt, de i számomra igen emlékezetes. — Mire ő: Hol történt ez? — Erre én: Szegeden. Egész pontosan a Tisza Szállóban. [Akkoriban az az ÁVH épülete volt.] — Azt felelte: Mit keresett ön ott? — Mire én: Hát én nem sokat. De, mindenesetre onnan ismerjük egymást. Re­mélem, nem veszi rossz néven, hogy bátorkodtam megszólítani, de szeretem az ismeretségeimet fenntartani. Én mindenkit üdvözlök, akit ismerek. Nagy csodálója vagyok Komlós úrnak a műsorait ille­tőleg. Megelégedéssel tölt el, hogy ön ilyen nagy változáson ment át találkozásunk óta. t). L».: monuott erre valamit? HERTELENDY LÁSZLÓ: Semmi különöset. Azt, hogy nagyon örül a találkozásunknak. Egyébként, meg kell mondanom, civil élet­ben ő abszolút gentleman volt. Jó viszony alakult ki köztünk. Több­ször is meghívott a színházba. B. L: Mi volt Wallenberg véleménye a zsidóságról? HERTELENDY LÁSZLÓ: Erről alkotott nézeteit legjobban fe­jezi ki, hogy közölte, semmi esetre sem kívánja elhagyni az országot az orosz bevonulás után. (Annak ellenére, hogy meg kell mondjam, tartott az oroszoktól.) — Lehetséges — mondotta —, hogy a tevé­kenységemet tovább kell folytatnom, csak most már más irányban. — Erre megkérdeztem: mit ért más irányon? Azt felelte, hogy ő itt nagyon sok barátot szerzett, akiknek lehetséges, hogy szükségük lesz az ő segítségére. B. L.: Miért tűnt el Raoul Wallenberg? HERTELENDY LÁSZLÓ: Én is fel szoktam tenni manapság: miért tűnt el Wallenberg? Miért figyelmeztettek engem egyszer így: „Hertelendy! Ha magának elég volt, amit kapott, akkor fogja be a száját, és tagadja le még azt is, hogy valaha ezt a nevet hallotta: Ra­oul Wallenberg!” És aztán miért kezelték harminc-egynéhány éven át tabutémaként Wallenberget? Miért? Mi az oka annak, hogy köz­adakozásból fölállítottak egy köztéri szobrot, meghirdették a szobor leleplezésének időpontját, és akkor a szobor előző éjszaka eltűnt? Miért kellett ennek történnie? És miért kellett most, nemrég egy másik szobrot készíttetni Varga Imrével? Különben az a szobor nem is emlékeztet Wallenbergre. Ön tud erre felelni? Nos... Páger Antal miért kapta vissza a villáját a Mártonhegyi úton? Én ismertem őt gyerekkora óta. Azt is tudom, hogy a háború alatt mit csinált. Mégis: mikor hazajött, ötvenhat után, megkapta a villáját. Én pedig itt ülök a szoba-konyhás lakásban, és hogy úgy mondjam, alig élek. Miért van ez? Beszélnem kell valamiről. Amit most mondok, nem hiszem, hogy jó szolgálatot fog nekem tenni, de én már elég öreg vagyok ahhoz, hogy ez ne érdekeljen. (40 éven át hallgattam. Nincs már ér­telme folytatnom.) Wallenberg nagyon jól ismerte az oroszokat. Na­gyon jól. Komoly fenntartásai voltak a Szovjetunióval szemben. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért. Azt felelte, hogy ő a Szov­jetunióban is járt, de mint mondta, „vannak az embernek tulajdon­ságai, amelyeket nem bír levetkőzni”. Ő találkozott ott olyanokkal, akik szabad levegőre vágytak, és Wallenberg ehhez hozzásegítette ezeket az embereket. Ő különben félt az oroszoktól, aminek az is le­hetett az oka, hogy szoros kapcsolatban állt az amerikai hírszerzés­sel. A svéd mentőakció költségeit nem kis részben az amerikai tit­kosszolgálat fedezte. Wallenberg például nagyon jól szót tudott ér­teni Eichmann-nal, Magyarország hitleri helytartójával, akivel, hogy úgy mondjam, anyagi természetű kapcsolatban is állt, bizo­nyos kölcsönösségi alapon. Különböző természetű információkat és engedményeket kapott cserébe. Persze — mondanom sem kell — a mentőakció sikere nem lehetett volna ekkora, Wallenberg ilyen irá­nyú tevékenysége nélkül. Ő a nyilasokkal is hasonlóképpen szót ér­tett. Nem volt más választása. Nem nehéz rájönni, hogy az amerika­iak álltak hozzá közelebb: ő az utolsó pillanatig rendületlenül hitte, hogy az amerikaiak nem engedik át teljesen az országot. Ebben bí­zott. Wallenberg arra hivatkozott, hogy ő jól ismeri a Szovjetuniót, és ott semmivel sem különb a helyzet, mint a németeknél. Úgy állí­totta be a dolgot, hogy az orosz bevonulás esetén Magyarország cse­berből vederbe kerülne. Sőt. Németország bizonyos vonatkozásai miatt kedvezőbb is: földrajzi fekvésénél, a világban betöltött szere­pénél fogva, valamint a német kulturáltságot illetően. Sajnos, való igaz, amiket nekem Wallenberg a szovjetekkel kapcsolatban elmon­dott, azokat én mind-mind a saját bőrömön tapasztaltam, illetve közvetlen szemtanúként láttam. Fantasztikus embertelenségeket és kegyetlenkedéseket vittek véghez. Soha nem fogom elfelejteni, amit február 12-én, Budapest felszabadításának napján láttunk Wallen­berggel a budai Vár kazamatáiban. (Vöröskeresztes karszalaggal jutottunk oda.) Haldokló katonákat, nem egy-kettőt, hanem száza­kat, csontig lesoványodottakat, akiknak a szemük kiállt a üregé­ből ... embereket, akik könyörögtek a halálért; érti? a halálért: ilyen sebesülteket a szovjetek gondolkozás nélkül egyszerűen agyonlőttek. Mindet, aki német volt. Az oroszoknál ugyanis megbo­csáthatatlan, halálos bűnnek számított, ha valaki SS volt. Ezek a szerencsétlenek pedig többségükben németek voltak. Ismertem például a Lékai téri kistemplom kántorát, Jurassát, akinek a feleségét és a tizenöt éves leányát a szovjetek elhurcolták és megerőszakolták, a kántort pedig szörnyen megverték. Itt a Kék­golyó úton egy orvos a családjának, a feleségének a védelmére kelt: agyonlőtték. Hasonlóképpen halt meg Győrben báró Apor püspök, aki az óvóhelyén a nőket próbálta védelmezni. Hogy úgy mondjam, a szovjetek egyáltalán nem úgy viselkedtek, mint akikre rá lehetett mondani: íme a felszabadító hadsereg, akik a németeket megszé­gyenítő humanizmussal lépnek fel. Emellett az orosz parancsnok­ság szabad rablást engedélyezett nekik — itt nem volt mese. Min­dent, amit el lehet képzelni: órát („csaszi”), ékszert stb. elvettek az emberektől, és aki ellenállt, avval végeztek. Wallenberg itt akart maradni. Talán sok minden másképp tör­ténik, ha ő nem tűnik el. Például el lehet képzelni, hogy a népbíró­ságok ítéletei is másképp alakultak volna, ha nem érvényesülhet­nek korlátlanul azok az emberek, akiknek Wallenberg útban volt. Ő ugyanis rengeteg embert ismert jól, rengeteggel állt kapcsolatban, mint diplomata, egyszóval sokat tudott. Azt is mondtam, hogy szá­molt vele: idehaza megfordulhat az üldözés iránya, és akkor neki tennie kell. Emiatt nekem meggyőződésem, hogy Wallenberget a magyar politikai rendőrség adta az oroszok kezére. Az ugyanis ta­gadhatatlan, hogy a szovjetek vitték el, ezt később be is ismerték. Másképp nem történhetett, hiszen én Budapest teljes felszabadítá­sáig számtalanszor találkoztam vele. Az utolsó alkalommal, február 12-én mondta: „Lehet, hogy nemsokára nekem lesz szükségem má­sok segítségére...” Aztán, nagy nemzetközi nyomásra, 1957-ben az oroszok bevallották a vüágnak, hogy Wallenberg egy szovjet bör­tönben halt meg, 1947-ben, szívroham következtében. (35 éves volt akkor, és tudomásom szerint makkegészséges.) Talán életben maradt volna, ha a magyar kormány fellép az ér­dekében. Nem így történt. Engem is elvittek volna, ha nem tévesztenek össze az apámmal és nem leszek egy itteni intemálótábor fogja. Végül is az öcsémet vitték el, aki semmiről sem tehetett. Nemrég egy funkcionárius azt mondta nekem a tanácsnál, hogy jobban teszem, ha nem elégedetlenkedek a helyzetemmel, mert még mindig jobb élni a Török utcában, mint szobornak lenni a Szüágyi Erzsébet fasorban. Nézze, kérem: bár nekem sose voltak ellenségeim, mégis úgy érzem, hogy egy egész világgal állok szemben. A Horthy-rendszer­­rel sosem szimpatizáltam, sőt roppant előkelő származásom ellené­re vallottam, hogy az emberek egyenlőnek születnek, és az íratlan társadalmi törvényeket mindig felrúgtam és lábbal tiportam. A je­lenlegi állapotokat illetően is meglehetősen pesszimista vagyok. Nem tudnak befolyásolni a mostani szépen hangzó megnyilatkozá­sok sem. Határozottan ki merem jelenteni, hogy soha az életben nem voltam antiszemita és nem vagyok reakciós. A szocialista tábor sikerében egy percig sem bíztam. Láthatjuk, hogy 44 év alatt hová jutott a Szovjetunióval az élen. Az orosz népet őszintén sajnálom. Mindig csak a rossz jutott neki, pedig sokkal jobbra lenne érdemes. Hogy az emberek olyanok, amilyenek, arról nem tehetnek, de az igazságérzet felteszi bennem a kérdést: Hogy merészelt az a Szov­jetunió Nürnbergben ítélkezni, amelyik legalább akkora, ha nem nagyobb bűnökkel terhelt, mint a hitlerizmus. Ahol kiirtják az értel­miséget, ahol történelmi családokat tesznek tönkre és semmisítenek meg, ott nem csoda, ha az ország csődbe jut. 75 éves vagyok. Gyógyíthatatlan beteg. Az élettel leszámoltam. Szeretem az életet, de egy csöppet sem ragaszkodom hozzá. Mit mondjak? Elmondhatom, hogy éltem.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents