Szittyakürt, 1991 (30. évfolyam, 5-12. szám)
1991-05-01 / 5-6. szám
8. oldal ttlTTVAKÖkt 1989. augusztus—szeptember hó Mikor már bizonyossá vált, hogy lesz egy hatodik koporsó is, úgy döntöttem, elfogadom a megtisztelő megbízatást. Engem ért a Hungária Szabadságharcos Mozgalom és a Szittyakürt részéről az a megtisztelő bizalom, hogy június 16-i temetésen résztvegyek, mely részünkre örömünnep „TE DEUM-ot” jelent, igénytelen soraimmal méltatója legyek. Könnyelműen jártam el, amikor nem tértem ki e bizalom elől, mert nagyobbra vállalkoztam, mint amire képesnek érzem magam. Az olyan szép és ragyogóan induló ifjúság után, mint amilyen a miénk volt 15 és fél évesen, elkövetkező küzdelmes és szenvedésekben gazdag 33 esztendő mozzanatait átölelő emlékezés már magába véve is annyira lenyűgöz, hogy szinte keresve kell keresnem azokat a támpontokat, amelyekre írásomat méltóan felépíthetem. A megilletődöttség vesz erőt rajtam! Alig bírja az agyam, alig bírja a lelkem! Mi volt 33 év előtt; mi van ma? Hová indultunk? Meddig és hová értünk? Mi az a nagy összetartó erő, amely nem feledtette velünk a múltat s amely ilyen szép számban (250 000) és olyan vágyakozóan hozott össze bennünket 1989. június 16-án, a régi Budapest megfélemlített és nekünk mégis annyira drága és felejthetetlen Hősök Terén? Elmélkedésem a hatodik koporsónál... Szinte álomnak tűnik a hosszú harminchárom év és alig valóságnak, hogy mi — a piros, lányosarcú, villogó szemű, derült lelkületű, ideálokért élő, ideálokért harcoló, lelkesedő és rajongó — ifjú jampecek — mint meglettkorú, meghiggadt, kopaszodó, deresfejű, gondbarázdás s börtön és megkínzás után — száműzve, egy munkáséletet átharcolt férfiak és nők — lám egybegyűltünk, ismét együtt voltunk, felvettük a harminchárom év előtti fonalat, a rongylabdát, a horgolótűt, homlokunkra tűztük újra a számháborús cédulákat és kívülhagyva az életaréna gondjait, leleplezetlenül, gyermekmódra sírtunk és kacagtunk, lelkendeztünk egymásnak! Szinte álomként tűnik elénk, hogy tegnap és ma — éppen harminchárom éve — ugyanazon házak falai között és utcáin, terein járunk együtt, ahol tegnap újdonsülten önkéntesen fegyvert fogtunk a szabadságért. Kíváncsiskodó tekintettel jártattuk szemünket a régi épületeken mintha ez nekünk új világot jelentene. Ott nekünk és csakis nekünk állott a világ! Azért építették Pestet és Budát, azon a várat, hogy bennünk gyönyörködjék! Azért éltek a lányok, hogy egyedül csak ránk mosolyogjanak! Azért nyíllak a virágok, hogy nekünk illatozzanak! A fegyvert nekünk gyártották, hogy kivívjuk hazánk szabadságát! Igen, igen így volt és ez igaz volt! Akkor, a mi naív képzeletünkben. Amin ma mosolygunk, az akkor kézzel fogható, ajakkal kitapintható valóság volt. És egy évvel később — ma harminckét éve — mint rabok voltunk. Agyonverve, testileg és lelkileg megkínozva, gyermekkorban félig őszen, Budapest börtöneiben emelt fejjel, horpadó mellel, a kötélre várva, de büszkén, egy fejjel magasabbra éreztük kiemelkedni magunkat az emberek közül... így, emelt fővel, szárnyaló érzésekkel, telve fiatalos nemes becsvággyal és nagy-nagy tervekkel tértünk minden este nyugovóra. És emelt fővel jelenthetem ki ez ünnepélyes megemlékezésemben, szép és nemes harcot harcoltunk végig. Nem volt hiábavaló! Úgy tudom, megdicsőült Erzsébet királynénk jelmondata volt: „Perpetua fide”. Igen, „örök hűséggel”. „Perpetua fide” ahhoz, amit az édes anyatejjel szívtunk magunkba; „Perpetua fide” ahhoz, amit plébánosainktól és amit a szülői ház falai között a tiltott hittanórákon tanultunk meg; „Perpetua fide” az emberi ideálok, a tradíciók és a Magyar föld iránt. Örök hűséggel, becsületes magyar szívvel élt mindegyikünk választott hivatásának és azon a helyen ahová az élet, a kötelesség s a lelkiismeret szava állította. Otthon úgy, mint sokan száműzötten. A családi élet békés keretei között úgy, mint a közélet küzdelmes porondján. Választott nemzedék az 56-os nemzedék! Választott nemzedéknek jut annyi megpróbáltatás osztályrészül, mint nekünk; választott nemzedék jár olyan kálváriát, amilyent nekünk kellett verejtékezve végigjárni; választott nemzedék látott, tapasztalt, okult annyit, amenynyit mi tanultunk, láttunk, tapasztaltunk és okultunk. Nem harminchárom, de százötven évre valót tesz ki! Az életnek igazán nem voltunk elkényeztetett gyermekei, hanem akiknek sok és kemény tűzpróbákon kellett átesniök. Árvizek, elpusztult gátak, szétlőtt faluk és városok, feldúlt otthonok, rombadőlt várak, megcsonkított haza, összezúzott remények, jajszó, sok vérhullás, sok-sok kereszt és anélküli sírok és sok-sok árnyék, száműzetés jelzi azt az utat, amelyen eddig kellett járnunk. Sokszor tűnődöm el azon — különösen ha kortársaim életére gondolok —, hogy miért is vittünk mi annyi idealizmust, — annyi optimizmust magunkkal az életbe? A mi lelkesedésünk, a mi ideológiánk, a mi gladiátorságunk — úgy tetszik — szinte hiábavaló volt; minden erőfeszítésünk csonkká roppant s úgy állunk három és egyharmad decennium után — mint a hajótöröttek, mint ennek az önző, anyagias, erőtlenhitű, meggyőződéstelen, elfásult, hernyórágta kornak meg nem értettjei, lelki rokkantjai! Mikor elindultunk, a kelő nap bíboros fátyola borította be életfánkat, most —férfikorunk azon pontján mikor legszebb időnkkel kellene dicsekedni — a delelő nap helyett borzongató, sűrű köd borul reánk, melyet csak kevés és túl késői öröm, sok reménység szakít itt-ott át. Szinte felsikolt bennünk a fájdalom, — miért kellett ennek így lennie, s a reánk következő esztendők, az annyira rövid tavaszunk és nehéz nyarunk után meghozzák-e számunkra a tartós gyümölcstermelő őszt, a jól kiérdemelt gondtalanabb, nyugodtabb, megelégedettebb életet? A sokat szenvedett, a zaklatott ifjú és férfikor helyett boldog öregség vár e reánk és vajon megszűnik-e a keserves kálvária járás, a ködben való állandó, szinte kétségbeejtő botorkálás? És ... és mégis, ha hátrafordulok, látom hogy emlékezésem szivárvány színű pilléket is ver fel. Egy nagy-nagy értéket sikerült megmentenünk számunkra, amely melegen tartja szívünket és lelkünket. Ez az, amit a harminchárom év sem tudott elmosni. Ez az, amit szűzen tartalékoltunk s amelyben benne vannak a mosolyok, miket asszony, gyermek, barát, bajtárs adott, táplált és erősített. Ők akiknek álmuk, reményük, kívánalmaikkal együtt mind a „Hatodik Koporsóban" vannak. Ez az, ami fájó és mégis ünnepi, amiért elutaztam Budapestre. Ez az, amely mindig felemelt, diadalmaskodott bennünk és felettünk. Ez az, amely mint az akció törvénye az eleven világot, bennünket is fenntartott. Ez a bajtársi szeretet. Szabadságharcunk harmincharmadik évfordulója a küszöbön áll. A 33. évfordulót négy és fél hónappal megelőzte az otthoni Gondolatok és... visegrád zarándo Az 1956-os hősök és mártírok koporsója A székelyföldiek koszorúznak... A Politikai Foglyok Szövetségének nevében... Mikita István volt Nemzeti Parasztpárt képviselője (később kanadai farmer), Veres István (Veres Péter író fia), Sebestyén László történész és Püski Sándor New York-i könyvkiadó tisztelgése...
