Szittyakürt, 1990 (29. évfolyam, 1-6. szám)
1990-05-01 / 5-6. szám
6. oldal «ITTVAKÖfcT 1990. május—június hó (Kis Újság, 1990. 3. 22.) A szobordöntés nem elég A felvidéki magyarság kálváriája — Révai egyetértett a csehszlovák magatartással — Klement Gottwald, a Csehszlovák Kommunista Párt moszkvai frakciójának vezetője 1943-ban Svermával, Kopeckivel, Benessel együtt kidolgozta az ún. Kassai Dekrétumot, mely a magyar és német nemzetiséget Csehszlovákiában háborús bűnösnek, árulónak nyilvánította. A kitoloncolás tervezetét (650 ezer magyar, három és fél millió német nemzetiségű állampolgárt érintett volna) dr. Gustav Husák 1944 őszén a kassai rádióban tette közzé. A tervről Rákosiék is tudtak, ugyanis Gottwald 1944. május 11-én a moszkvai rádióban kijelentette: „Nincs messze az a pillanat, amikor megkezdődik hazánk megtisztítása a német és magyar áruló szeméttől.” Milyen a sors iróniája? Most az ő szobra került a történelem és a róla elnevezett város szemétdombjára. E dekrétum a csehszlovák törvényhozás alapjává vált. A 33/945. és a 108/945. Sb. z. SNR (szlovák nemzeti tanács) elnöki törvények megfosztották a magyar és német nemzetiségű lakosságot az összes állampolgári joguktól (állampolgárságuktól, vagyonuktól — szétosztották a magyarlakta vidékekre telepített szlovákok között —, nyugdíjjogosultságuktól, munkához és tanuláshoz való joguktól.) 1945 tavaszán Kelet-Szlovákiából a Szovjetunióba, őszén pedig Csehországba deportálták, a zsidók elhurcolásával azonos módon, a magyar férfiakat 16 éves, nőket 18 éves koruktól. A deportálás 1946-ban és 1947-ben megismétlődött. 1946 karácsonyán Révai József a Szabad Nép ünnepi számában egyetértett a csehszlovák magatartással. A deportálással való fenyegetéssel akarták kikényszeríteni a 650 ezer ember kitelepítésének elfogadását a magyar kormánytól, melybe a Kisgazdapárt választási győzelme után nem volt hajlandó belemenni. A csehszlovák kormány tagjai, Clementis, Masaryk, Benes, Vorosilov és Visinszkij támogatását élvezte, de az Egyesült Államok ellenállása miatt nem tudták tervüket maradéktalanul végrehajtani. Magyarországon engedélyt kaptak a magukat szlovák nemzetiségűnek vallók körében áttelepülők toborzására. A bizottságok vissza is éltek ezzel a joggal, amit az 1946. június 14-én a magyar kormánynak átadott 92 390 nevet tartalmazó jegyzékben felfedett 29 950 csalással beírt név bizonyít. A Magyarországon maradt nyilasok egy része is kihasználta a kínálkozó alkalmat, a felelősségrevonás alóli kibúvásra. A szlovákiai magyarok fölötti ítélkezést az ottani volt jobboldali szervezetek tagjaira bízták. A sajtó már 1945 márciusában követelte a magyarok földjeinek elkobzását. A kommunista párt Ohlas című nyilatkozatában sürgeti a magyar árulók földjeinek elkobzására vonatkozó rendelkezés sürgős végrehajtását. A magyarok közül bárkit indok nélkül le lehetett tartóztatni és határidő nélkül fogva lehetett tartani. A fenti rendeletek alapján háborús bűnössé nyilvánított és vagyonosabb magyarok közül kiválogatottakat a lakosságcsere-egyezményben szereplő létszámon felül toloncolták ki Magyarországra. Vagyonuk elszámolásáról és magyarországi kártérítésükről mostanáig nincsenek adatok. A Magyarországra kitelepítetteknek az 1944—48-as évek alatti nyugdíjjogosultságát a Nyugdíjfolyósító Intézet a mai napig nem veszi figyelembe. Az Országgyűlés földtörvényről szóló határozata szintén nem terjed ki az elkobzott és feltehetően a magyar háborús jóvátétel keretében elszámolt vagyonok kártalanítására, az utódok számára történő földjuttatásra. Grósz Károly múlt évi prágai látogatásakor dr. Gustav Husák akkori államelnöknek köszönetét fejezte ki a magyar kisebbség iránti magatartásukért, pedig tudhatta, hogy a kassai program óta csak panaszra van ok, mert évekig még magyarul is tilos volt beszélni. Üzletben, hivatalban csak „hivatalos” szlovák, cseh nyelven álltak az emberrel szóba. Hável elnöknek első dolga volt, hogy a németektől meghurcoltatásuk és kitoloncolásuk miatt bocsánatot kéijen. Nálunk ez is elmaradt. A Német Szövetségi Köztársaság úgy kártalanította az odatoloncoltakat, hogy tanúbizonyítás alapján megfelelő összegű kártérítést fizetett és ezt a Csehszlovák Köztársaság terhére nyitott számlán nyilvántartja. Magyarországon ez sem történt meg. Amíg idehaza az MSZMP kommunista rendszere uralkodott, addig a Gottwalddal és társaival vállalt cinkosság magyarázhatta a jogsértést, de ha kormányunk és a parlament a magyar nép érdekeinek valódi képviseletét vállalja, illetve erre a pártok rákényszerítik, a Kassai Dekrétum áldozatainak kártalanítását is napirendre kell hogy tűzze. A csehszlovák állam címerének jelmondata: „Pravda vytezi”, Győz az igazság — csak ezt kell teljesíteni. A magyar és a csehszlovák népek baráti együttműködését beárnyékoló igazságtalanságok, anyagi károk és lelki métely okozta sérelmek aprólékos és emberséges felszámolása a pártok és a kormány sürgős feladata. Népeink megbékéléséhez nem elegendő Gottwald szobrának ledöntése, a róla elnevezett város nevének helyreállítása. A politika rejtett aknáit is hatástalanítani kell. Némethy László A mennyei arany hajdani szent szkíta ünnepei (Folytatás az 5. oldalról) kincsek páratlan mértéke hozta létre az „arany szkíták”fogalmát. Az „arany szkiták”-ról szóló ókori hagyományok s a hozzájuk fűződő aranyleletek mintegy kiteljesítik a szkíták feledésbe süllyedt csodálatos aranyhagyományait, aranytiszteletét, s egyben segítenek azt lokalizálni. Kétség se férhet hozzá, hogy az „arany szkita”népek, törzsek központi területi magva Dél-Magyarország, illetve Erdély volt, a maga hallatlanul fejlett aranykultúrájával és aranytiszteletével; Erdély aranybányáinak legendás híre bejárta az egész ókori világot. Az „arany szkiták” egyik központi törzse az Erdély területén élő agathyrs, illetve székely nép volt, a híres-nevezetes királyi szkiták törzse. A szkita népek — „olyan magas művészi fokot értek el — írja Vass Ferenc —, hogy már az ókorban is arany szittyáknak nevezeték egyes törzseiket. India, Kina, Perzsia, a Római Birodalom, Bizánc és az életre kelő Európa ismerte és elismerte ezeket a fejlett műveltségű, pásztorkodó lovasnépeket; ha ugyan ma a hunok fellépésétől kezdve a modern történelem nem akar róluk tudomást venni. Azonban minden időben tanult tőlük, hatással volt rájuk és a kincseik a British, Ermitage, Louvre stb. múzeumok legszebb darabjai közé tartoznak. A magyar műveltségnek, művészetnek és talán nyelvnek a gyökerei hozzájuk vezethetők vissza. ” (Vass Ferenc: Szittyák az eurázsiai térségben. Magyar Múlt, 1973. jún.) Mindezt a szovjet A. P. Mancevics is megerősíti: „Az agatürzoszokról már Hérodotosz is említést tesz. Az ő tudomása szerint azon a tájon élnek, ahol a Marisz egyesül az Isztrosszal. A Marisz kétségtelenül az Erdélyben folyó Maros. Az Isztrosz ugyan a Dunát jelenti, Hérodotosznak meglehetősen téves ismeretei voltak a Dunáról és mellékfolyóiról. A Tiszát is azért nem említi, mert arról meg úgy vélekedett, hogy a Maros mellékfolyója. Az agathürzoszok népe tehát Erdélyben lakott, és Hérodotosz azt írja, hogy sok aranydíszítést hordtak... ” Érdekes módon Hésziodosznak alig van mit mondania az aranykorról. Egyetlen konkrétumot hoz fel mindössze, azt, hogy az aranykor emberei aranytestüek voltak; ez önmagában véve, szó szerinti értelemben természetesen biológiai képtelenség, ámde nem lehetetlen, hogy ebben is egy elmosódott ősi hagyomány halvány visszafényét kell látnunk. Annak az őskori hun-magyar hagyománynak emléknyomát, hogy a hajdani „ Tündérkert”, Erdély, Csallóköz és egész Magyarország leányai, ifjai a folyókban bőven található aranyporral vonták be hajukat, testüket s némelykor kedvelt állataikat, bankáikat is; innen az aranyhajú leányok, tündérek, aranyszőrű bárányok néphiedelmeinken végighullámzó őshagyománya. Meglehet hát, hogy a misztikus ködbe fúlt hajdani aranykor hésziodoszi ,,arany testű” emberei az aranyporral bevont szüzek és ifjak emlékét őrzik. Az aranykorról szőtt hésziodoszi látomás mindenesetre lenyűgöző, jóllehet nyilvánvaló; konkrétumok hiányában idealizál és sematizál, hogy az ismeretek hiányában keletkezett űrt betöltse, s így aztán az aranykort olymódon ábrázolja, mintha azonos volna az Édenkerttel és az édenkerti állapotokkal: „Emberi nemzetiséget először fényes aranyból készítettek az istenek, ők, az Olymposon élők. Akkor meg mindenek fölött Kronos az égi király volt, s könnyű szívvel, akárcsak az istenek, élt a halandó, távol a bajtól, távol a jajtól, még az öregség sem járt köztük, mindvégig duzzadt az erőtől karjuk s lábuk, a kórság még nem törte meg őket; mint lágy lábon jött a halál rájuk, s amíg éltek, csak jóban volt részük; a föld meghozta magától bő termését és dolgozni merő gyönyörűség volt, sok jó közepette, a dús legelőn legelészett nyájuk, s kedvelték az olymposi boldogok őket. Majd aztán, hogy a föld befogadta magába e fajtát, jótét lelkek lettek, a nagy Zeus rendeletére, földönjáró hű őrzői az emberi nemnek, minden gaztettet meglátnak, s őrzik a törvényt, míg magukat köd leplezi, úgy járják be a földet, gazdagság-gyarapítók, mert az övék ez a rang is.” (Hésziodosz: Munkák és napok, 45.) Ha az aranykor-mítosz keletkezése a jégkorra vezethető is vissza, ez nem jelenti azt, hogy a nap és tűzmitoszok — az aranykor-mítoszokkal együtt — nem a jégkorszak után nyerték el végleges formájukat; ne feledjük, hogy a jégkorszak lassú visszavonulásának időszakában a nap utáni sóvárgás, a nap és a tűz szerepe és jelentősége még csak fokozódott a barlangokból való kitelepedés, a barlang-élettel való szakítás és a nagy vándorlások megkezdése során. S ebben az átmeneti időszakban — amelyet jelenlegi kultúránk tulajdonképpeni hajnalának tekinthetünk — a napnak és a tűznek vizuálisan is óriási szerepe volt, hiszen ezekben az esős-csatakos időszakokban, az olvadás évezredes évadjaiban a nap valósággal folyékony aranyként tükröződött a milliónyi vízfelületen, sziporkázva és tündökölve, és mintegy szakadatlanul át- meg áttörve a párás légkör homály- és fátyolrétegein. A jégkor elmúlta tehát korántsem szüntette meg a nap és tűz (a tűz melege, fénye és biológiai szerepe) iránti sóvárgást; a napéhség és a tűzéhség változatlanul egyik legfőbb jellemzője, illetve tényezője maradt az emberi létnek. Soroksáron készült képünkön balról jobbra: Szénási Tibor, Czájbel Péter, Pongrátz Gergely és András, visegrádi Helm Árpád Vilmos a HSzM képviselője, akinek történelmi dokumentációs fényképfelvételei nemcsak a Szittyakürtnek, de az egyetemes magyarságnak is gazdagsága.
