Szittyakürt, 1987 (26. évfolyam, 9-9. szám)
1987-09-01 / 9. szám
10. oldal «itmköfct 1987. szeptember A magyarság dolga Bennem — az eszmélő kisfiúban — magyar voltom tudatát a kisebbségérzés dacai -a „nekünk Mohács kell” fájdalma és szellemi műveltségünk szépsége ébresztette fel. Ha azonban most azt keresném — s mint régész keresem is —, hogy .mi az, amíi nem bennem az egyéniben, hanem a közösségiben jelenti a „magyart”, akkor ismét vissza keli térnem életemhez. Tíz éves koromtól kezdve .tömb-magyarságban élek, körülöttem mindenki magyarul beszél, 'magyarul tanultaim, magyarul tanítottam. Feleletem a 'kérdésre nyilván más lesz, mint azoké, aJkiík idegen közegbe kerültek s más állam polgárainkén t őrzik magyarságukat. Nyitván az enyémtől árnyalatokban, vagy summájában eltérő teleletet kapnánk, ha egy kolozsvári, kassai, beregszászi vagy szabadkai magyarnak termők fel a kérdést, nem is beszélve a hazájuktól .Nyugatra, vagy a tengerentúlira szakadt magyarokról. Márpedig nekünk éppen azt kellene keresnünk, hogy a különböző szólamokból milyen harmónia támad. Tehát a „mii a magyar” a trianoni országon ikívülreked't ősilakók szemében, és mi a hazátlan, távolbaszakadtaknál. Emlékszem egyik, Belgiumba (vándorolt magyar család öt gyermekére, akik már csak törten beszélték anyanyelvűnket s apjuk azt mondta: „nem nevelhetem hazátlannak gyermekeimet”. Így van ez a 'távolbaszalkadtaknál, de nincsen úgy a közelünkben élőiknél, •— földjük őslaikóinál —, akik becsületes állampolgárok, de tudatukban ól az azonosság, a kapcsolat a magyar műveltséggel, különösen az idősebbjénél. Izgalmasabbá válik ez a fiataloknál, akik más államhatalmak iskoláiban nevelődtek s ennek ráhatásaként néha szégyellik magyar voltukat! Idehaza sem vigasztaló a .helyzet, hiszen vannak felmérések, miszerint az érettségire készülő fiatalok digen nagy százalékánál fogalma sincsen arról, hogy milliós magyar .tömegek élnek határainkon kívül. Mindezt most azért mondom, a felnőtt László Gyula felelete elsősorban csak a magyar állam közegében érvényes. Ám éppen az jelenthetné az ötszólamú magyar zsoltárt, .hogy a különböző neveltetésű társainkban másként alakuló imagyarságképzef együttzengéséből milyen ma.gyarságélmény sugárzik. Nekünk olyanon kell munkálkodnunk, amelyet minden magyar ember elfogadhat, anélküli, hogy más és más állampolgári -kötelezettségeivel ellentétbe jutna. Ez lenne a mi „psalmus ihunga.ricus”-un.k. Nagy feladatokat ró reánk ez a felismerés és boldog vagyok, 'hogy szakterületemen — akaratlanul is — olyan tényekre bukkantam, amelyek megkönnyítik, sőt, megkövetelik a népben s nem államiban-nemzetben való gondolkodást, s egyúttal más népek .tiszteletét létük elfogadását. Mi lenne ez az eredmény? Kezdettől fogva népünk múltja volt a gondom, de most nem nagyszámú dolgozatomra, könyvemre gondolok, hanem csak kettőre: „A honfoglaló magyar nép életé”-re (1944) és „Őstörténetünk — egy régész .gondolatai néppé válásunkról” (1981). Vegyük először az elsőt. Nem egy embertől hallottam, hogy ez a könyv nemzedékeket nevelt fel. Ez őszintén meghat. Amikor az 50-es években 'kiadták lkát Keleten végzett fiatalnak, hogy „végezzék ki” ezt a könyvet, a legrosszabb, amit tudtak irá mondani, hogy a néipl .írókhoz .tartozom, s a könyv is afféle „narodnyik” mű. Van egy fél magyar, fél lengyel származású egyetemi tanár barátom (Boíba Imire Washington-Seatteleben), aki elmondta, hogy a II. világháborúban mint lengyel tiszt menekült s minden felesleges terhet kidobott hátizsákjából, de könyvemet végig megőrizte s ha egy kis nyugalma volt olvasta. Könyvem akkor elnyerte az Irodalompártoló Társaság nagyidí'ját s ez alkalmat adott a „helyezkedőknék”, hogy ibeliémkössenék. Pedig ez a 'könyv volt számomra is az, amely megtanított arra, hogy „egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók” s ezt éppen a nagynémet terjleszikedés idejében ibéle ás írtam. lEz a könyv (volt az, amelyik bennem is tisztázta, hogy „mi a magyar”. Fejezeteit a felfedezés örömével írtam ((két hónap alatt az 500 oldalas könyvet, persze tíz évi előmunkálat .után) s nyilván ez ragadt rá a könyv olvasóira is. Az egykorú vagy a régmúltra visszavezethető adatokon kívül ibelejátszódtak a szövegbe gyermekkorom emlékei, az Édesapámtól és Édesanyámtól 'hallottak. Minden sora a (könyvnek személyeimben érdekelt, azaz idegen szóval egzisztenciámba vágott. Népkönyvnek szántam mintegy hálám jeléül annak, akitől annyit 'tanultam, akit annyira szerettem: a magyar népnek. 'Egy mű nem akkor születik, amiikor elkezdenék dolgozni vele, hanem észrevétlen tömörödlk az emberben, mígnem elérkezik oda, hogy „meg kall csinálni”. Már az eddigiekből is kitűnhetett, hogy életem olyan volt, 'mint állandó (készülődés erre a könyvre — anélkül, hogy tudtam volna róla. Az eddig elmondottakhoz hozzájárult az, hogy elszomorított, hogy mi mindent mástól tanultunk volna s mint jótanulók illeszkedtünk volna be a ,;műve:lt Európába”. Kutatóink jórésze sZűnte kéjjel mutatta ki, hogy miit honnan vettünk, nem is volt elismerésire méltó „tudós”, aki nem erre alapozta tudományát. Még olyan kiváló elme ás mint Deér József arról értekezett a Magyar 'Művelődéstörténetben, hogy évszázadokkal a honfoglalás előtt még kezdetleges halász-vadász életmódban éltek őseink. 'Mindezt bizonyítva látták nyelvtudományunk eredményedben, amely ősi szavaink jelentéseiben dlyenféle állapotról adott hírt. Csakhogy megfeledkeztek arról, hogy szavaink e kezdetleges jelentése az időszámításunk előtti évezredekre világít rá, s nem a 'honfoglalás korára. 'Nos, de nem -részletezem tovább, mert sajnos ezt a primitív képet megerősíteni látszott a régészet is: a honfoglalás koráiból lés első századainkból csupa földkunyhát, putrit ásott ki. Ez .tagadhatatlannak látszott. A felgyői ásatásak két évtizede alatt tisztázódott a tévedés, amelyet ezek a „megtámadhatiaitlan” érvek okoztak. Oka ásatástechnikai volt. Ugyanis a régebbi ásatásoknál — és sajnos a maiaknál is nagyrészt — azzal kezdik, hogy letakarítflák a termőföldet a talajról s a megmaradt foltokat ássák ki, tehát csak azt, amit régen beástak a talajba. S amit a talajra építettek? Ez bizony eltűnt s ezzel együtt nyoma veszett annak az építőtevékenységnek, amiben éppen úgy megtaláljuk a iboronahózat, mint a vertfalut, sőt a téglaházat és a sánccal körülvett, állandó lakáshoz szolgáló jurtákat. A másik dolog, amit nem tudtam elhinni a „lavasnomád” képzet volt, azt elsősorban Alföldi András és Fettách Nándor vitte be a .köztudatba, s ebben lappangva az előzővel ellentétes magatartás munkálkodott. Szemben a nyomorult halász vadásszal, itt az ezüstben pompázó, paripákon ficánkoló magyarság (képzete bontakozott ki, olyan, amilyen a Millenáris emlékmű Árpádja. Mint a valóságban, falun felnőtt gyermek érzetem, hogy egyik .túlzásnak sincsen igaza, a földműves — minden ősöm az volt — semmivel sem alálbbva'ló a lovasnál. Nos, ályen lappangó, sőt csak 'később tisztázódó ellentmondások munkálkodtak .bennem, amiikor Győrffy István, Veres Péter biztatására nékifogtam, hogy megvilágítsam a honfoglaló magyar nép életét. Püski Sándor a népi írók kiadója, mindjárt szerződéssel kínált. A könyv alapgondolatát a Szárszón, az 1943-as konferencián ismertettem. Közvetlen előzménye még könyvemnek a honfoglalóik nyergéről írott kötetem (1942) volt, amelyben a nyereg helyreállításán messze túlmutató eredményekre jutottam például a lavastemetkezésak kérdésében. A sírokban tett megfigyelések ugyanis arra vezettek, hogy a halott mellé nem is koponya és iábcson tokát temették, hanem megnyúzott ilóbőrt, amiben benmehagyták az amúgy is nehezen kifejthető koponya és lábcsontokat (egyik későbbi itanulmányomban rájöttem arra, hogy emögött az a hit lappangott — akárcsak a szibériai vadásznépéknél —, hogy a másvilágon újjáéled az az állat, amelynek bőrében meghagyják koponya és lábcsontijiaiit és ibelevarrják bőrébe az életfontosságú szervek egy-egy darabját). De — megható — megfigyelésekre vezetett az is, hogy a sírokba nem „kengyelpárt” temettek, hanem fanyerget, amin ott lógott a két kengyel is. Néha ezt a fej alá tették, úgy nyugodott rajta a halott feje, mint ahogy életében csillagos éjjelen, nyergére nyugtatva hajtotta álomra fejét. Ebben a nyeregkönyvben figyeltem fel először a megfordítás szokására, hogy ugyanis az egyes fegyvereket a halott ellenkező kezeügyébe teszik, hiszen „a másvilágon minden fordítva van”. Gondolom, hogy ilyen előzmények — amelyeket Szárszón előadtam — vezették Veres Pétert, amikor a könyvre biztatott s Püski Sándor, amikor szerződést ajánlott megírására. Nem lehet célom itt a könyv egészének ismertetése, csupán tallózök akkori eredményeim közt. Mielőtt hozzáfogtam megírásához, áttanulmányoztam nyelvészeti, néprajzi, régészeti, állati- és növénytani folyóiratainkat, könyveinket, tanulmányainkat. Vaskos jegyzetkötegemet később 'kölcsönadtam tanítványaiimnak, hogy használhassák. Munkámat sok véletlen is segítette, például az, hogy Kolozsvárott az Erdélyi Tudományos Intézetben a mellettem levő szobában dolgozott iK. Kovács László éppen 'hostátiak temetkezési szokásain, ez adta egyik indítékát annak, hogy honfoglaláskor,i temetőinket .is figyeljem a 'férfi- és női oldal szempontjából. Egy-két szobatuidós szemében megbocsáthatatlan bűn volt, hogy könyvemet népkönyvnek szántam, hadd olvassa a késed utód, milyen emberek voltak ősei. Ezt nem tekintették „tudományos”-nak. Legfennebb „népszerűsí.tő”-niek. Itt alapvető ellentétbe kerültem kortársadmrnal. Az volt a felfogásom, — és az ma is —, hogy tudományos eredményeinket tiszta magyar nyelven kell megfogalmazná, tehát 'közérthetően — s nem „népszerűén”. A tiszta gondolat el kell bírja, sőt meg kell követelje a tiszta beszédet! Ezt pedig miniden magyarul tudó ember meg kell értse, vagy ha nem, legalább megsejtse, hogy miről is beszél ez a „kutató”. (Merthogy sohasem tartottam magamat tudósnak, csak kutatónak.) A könyv bevezetőjében van egy gondolat, amelyet — fiatalemberként merészen — akkori tapasztalataim alapján fogalmaztam meg, s ez úgy hangzik, hogy a honfoglalók .leletei (temetői) és a későavarok leletei (temetői) nagy itömbötobem nem fedik, .hanem 'kiegészítik egymást, s így -népesítik be a korai magyar nyelvterületet. Ebből a gondolatból nőtt ikí később a „kettős honfoglalás” feltevése. Nagy meglepetésemre, a kis, honfoglaláskor! temetőkben szigorú rend volt, s e rend aprólékos megfigyeléséből bontakozott (ki a magyar .nagyesalád felismerése. Ez az azóta számtalan példával (bővült felismerés bőszátette fel annak idején Fettich Nándort, hogy hamisítást lásson ez egész feltevésben. Ma ez a felismerésem szilárd alapja honfoglaláskor kutatásunknak, s általában a temetőelemzéseknelk. Mármost: nőivel megtaláltam a magyar nép életének legkisebb egységét, néprajzi párhuzamokkal bővítettem, gazdagítottam a .nagyesalád életére vonatkozó tudásunkat, s közben több, apróbb -régészeti jelenségre ás fény derült (például, a nyilak rangjelző szerepére). Legfontosabb volt azonban az alapfelismerés: a temető pontos tükörképe az élők településének (falvá-nak). Ez lehetőséget nyújtott arra, hogy a temetőben tapasztaltakat rávetítsem az életre (ma már szinte (kötelező az ilyenfajta temető elemzés, s jószerivel arról is me,gfeledkeztek, bogy mikor és ki kezdte el: nem 'baj). Én Abásfalván '(Udvarhely m) figyeltom, hogy a temető térképe a falu települését példázza. Azóta kitűnő néprajzi szakemberek fdr. Kós Károly, lüimaffy (László és Horváth István) is ugyanerre az eredményre jutottak. Hiába nem .tekintették „régészetnek” ezt a módszert, azok akik csak a sírokból, telepekről kikerült tárgyakkal dolgoznak. így kísértem útján a honfoglaláskorú magyar embert születésétől haláláig. Végül a legnagyobb feltűnést keltette (s éppen napjainkban került nyomdába Szent László legendánk középkori falképeiről szóló nagy .munkám), bogy a honfoglaló magyaroknak művészete is volt, amelyben (kozmikus erők (küzdelme (világosság-sötétség) harcát ábrázolták. Azóta ezek a tétetek átmentek a iklöztudatba, hogy akik cáfolni akarják, azok is abból indulnak ki, hogy az alaptételeket — mint természeteseket — elfogadják! Nehéz egy 500 lapos könyvről „kivonatot” adni. Most csak néhány szót a 'könyv utóéletéről. Említettem már, hogy a könyv „megsemmisítési kísérlete” dugába dőlt és méltatlanul meggondolás .nélkülinek bizonyultak Fettioh ellenérvei is. Ellenben magam az itt felfedezett kapcsolatokat (a temető, a halott falu) kiterjesztettem a késői -avarokra, akikben én az első honfoglalókat (onogurok) látom. De általában az a fajta temetőelemzési módszer, amivel dolgoztam, ma 'már általános 'követelmény. Most 'térjünk rá „Őstörténetünk” című 'könyveimre. Ebben a könyvben nem teszek mást, minthogy leírom, milyen gondolataim támadtak őstörténeti irodalmunk tanulmányozása közben, s milyen új lehetőségek bukkantak fel bennem, miközben minden szakterület kutatóinak munkáját 'tiszteletben tartottam. Nem nyelvészkedek itt, nem avatkozom az embertan, történelem, .néprajz dolgába, csak azt figyeltem, hogy eredményeik milyen színeváltozásokon mentek keresztül, amikor azokból őstörténetünkre következtettek. A .tudományszakok eredményeit elfogadtam tehát, amíg azok saját szakterületükön maradtak, de gyanakodva figyeltem, amikor őstörténetet akarták írni — ami mem szakterületük. Egy-két nyelvészünk nem érzi, hogy eredményeik a nyelvről szálnak és csak távolról (kapcsolódnák a történelemihez. Egyik nyelvész bírálóm pedig önmagát asztronomusnak, engem pedig babonát terjesztő asztrológusnak (ítélve, nem -értette meg, hogy mindazt elfogadom, amit a nyelvészek kikutattak, csak történeti kapcsolatokra javaslok más, az övéknél talán jobb feleleteket. Nem nyelvészkedek, ök történészkednek! De gyanakvással figyeltem a régészet Ilyen irányú törekvéseit lis, beleértve magam régebbi munkáit .is. Nos, röviden : a nyelvészet — s nyomában a régészet — feltette, bogy egykor — nagyon régen, hat nyolcezer évekkel ezelőtt — kis területre zsúfoltan élt az uráli őeraép. Ez az ősnép előbb kettévált szamojédekre és finnugorokra, majd az osztódás folytatódon. és a finnugorok — miközben nyugat felé vonultaik — le-lemaradt részeikben új s újabb népekké alakultak kezdve az obi-ugoroktól egészen a Keleti-tenger környék finn népekig. Ezt a folyamatot úgy ábrázolták, mintha családfa lenne s ennek (kapcsán magyarázták a finnugor rokonságot. Ezt az elképzelést az indoeurópai -népek korábban megindult kutatáséiból vették. Nos ennél a gondolatnál szólt közbe a régészet és néprajz, s ezzel alapjaiban rendítette meg e szépen felépített rendszert. A helyzet ugyanis az, hogy az öSkőkor végén, de egészen az újkőkorig képtelenség (kis területen élő tömör népességet elképzelni, .márpedig ez volt az alapja az egész rokonság-elméletnek. A néprajzból világosan tudjuk, hogy a halász-vadász fokon 8—10 ember eltartásához mintegy száz négyzetkilométer terület szükséges. Az ősidőkben („uráli kor”) nemhogy tömör lett volna a népesség, hanem éppenséggel rendkívüli ritka, s az is folyók, tavak partján települt, tehát a település nem volt folyamatos, nem vodt összefüggő terület. Egymástól 10—20 .kilométerre települt családok laza láncolata népesítette be „az őshazát”. Nos de ilyen 'körülmények között hogyan jöhetett létre az uráli, vagy akár a finnugor alapnyelv? Erre kerestem feleletet, s ez a felelet egyúttal a „Mi a magyar” kérdésre is új választ jelentett. Az a tény ugyanis, hogy .minden finnugor nyelvnek — a magyart is ideértve — hangrendszere és nyelvtana eléggé különbözik és az alapszókincsen kívüli hatalmas „szótár” sem közös. Ezt régebben úgy magyarázták, hogy a nőm közös dolgok az egyes, egymástól elszakadt nyelvekben, azok „külön életében” keletkeztek. Ez persze neun tény, hanem magyarázó ötlet, valóság-értéke hiten alapul. Ám a rokonságra más magyarázat lis lehetséges: azért azonos tövű az alapszókincs, mert az úgynevezett finnugor ősnyelv, nem ősnyelv .volt, hanem „közlekedő nyelv”, amellyel az egymástól eltérő -nyelveket beszélő nemzetségek, törzsek, vagy akár magyesaládak megértették egymást. Az egymástól eltérő szókincs, hangalak és nyelvi tények tehát nem a „.nyelvek külön életében” keletkeztek, hanem az egyes nyelvek ősi sajátságai őrződtek meg .bennük! Annak idején minden nyelv teljes értékű nyelv volt, az élet minden jelenségét ikd tudta fejezni, hogyan lehetséges tehát, hogy ezen a -gazdagság csak a nyelvek „külön életében” keletkezett volna, s mindegyik elfelejtette volna az egykori „'közös nyelv” gazdag szókincsét? Bizony (kínos kérdés ez a megtanult sémákban gondolkodóknak. A fentieket durván úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a (finnugor (.uráli) nyelv nem volt, hanem lett. Ennek feltétele azonban, hogy kellett lennie egy nyelvnek^ amelynek alapszavait átvette a többi és saját hangrendszeréhez alakította. A -gondolatmenet egyre inkább nem nyelvészeti, hanem történetivé válik. Itt lépett közbe egyik, régebben kidolgozott feltevésem, bogy egy „ősnép” a Fekete tenger vidékéről felvándorolt az erdős területek peremére s ennek nyelvéből származhatnak a közös tövű szavak. A régészet igennel felel erre a feltevésre és a választ az úgynevezett „szvidérd műveltség” adj.a meg. Ez széles sávban egészen az Urai hegységig elterjedt az erdős területek peremén úgy jó 10 000 évvel ezelőtt. Ez lett volna az a nép, amelynek nyelvéből az itt települt különböző népek átvették az életfontosságú szavak sorozatát, hogy általuk megértethessék egymást. Nos, most érkezünk az egyik legnehezebb -kérdéshez, amelyre csak feltevéssel tudunk felelni. A következő gondolatot mérlegeltem: a magyar nép annyi balszerencse és sok viszály után, óriási vérveszteségekkel is lélekszámában ma is kétszerese az összes többi finnugor népnek. Tizenöt milliós tömeg. Talán-talán ez az arány régebben is megvolt, s ez esetben éppen a magyar lehetett az a nép, amelynek szavait átvették a felette lakó törzsek, nemzetségek és így kialakult volna az egymáshoz hasonlító „nyelvi nagyesalád”. Ezt mint kérdést tettem fel és nemhogy csökkentené az eddigi (finnugor kutatásokat, hanem éppenséggel elmélyülésükhöz vezethetne, csakhogy az eddigi családfa elmélet helyett másként látnék a 'hasonlóságok létrejöttét. Ezekkel a megfontolásokkal párhuzamosan számot vetettem, azzal, hogy a honfoglaló magyarság embertani alkata — különösen ha (belevesszük az első 'honfoglalás onogurjait is — úgyszólván Eurázsia minden fajtajellegét egyesíti magában, a honfoglalók — s nyilván elődeik — Eurázsia népeinek ötvözetét képviselték, a szó igazi értelmében, mert az ötvözetben az összetevők elveszítik eredeti tulajdonságukat és új jellemvonásokat — azaz jelen esetben magyarokat — nyernek. Ez az új népegyéniiség magába fogadta az őstörök, iráni, mongol népek és újtörök törzsek hozzácsatlakozó népeit, s jórészt mór a Kárpátok medencéjében a szlávokikal is 'kapcsolata szövődött. Gondolom, hogy a többi nép őstörténete ás ilyen(Folytatás all. oldalon)
