Szittyakürt, 1987 (26. évfolyam, 9-9. szám)
1987-09-01 / 9. szám
8. oldal «ITTVAKÖfcT 1987. szeptember használása révén az amerikai ipar valamivel jobban fejlődik. Az amerikai termelékenység növekedését nemcsak az invesztációs tőke hiánya fékezte. Pusztító hatású volt az is, ahogy a pénzeket kutatásra és technológiai fejlesztésre felosztották. Igaz, hogy az amerikaiak nemzeti jövedelmük 2,6 százalékát fordítják e célra, ami nagyobb minden más nagy ipari nemzet hasonló arányánál. Ez abszolút számokban kb. annyi, mint Japáné, az NSZK-é és Franciaországé együttvéve. Az amerikaiak kutatási és fejlesztési ráfordításának azonban kétharmadát a fegyverkezési és űrkutatási programok nyelik el. Polgári célokra az amerikaiak kevesebbet áldoznak, mint a nyugat-németek. A fegyverkezési kiadások esetében nem szoktak hozzá olyan fogalmakhoz, mint a verseny és a piacképes termékek. A költségeket sem termelékenységi mutatók szerint osztják fel. Ezért kevésbé hatékonyak is, mint a polgári célú kiadások. „Annak az elfogadott nézetnek, hogy a katonai szükségszerűen előrehajtja a kommerciális fejlődést, éppen az ellenkezője az igaz” — állapítja meg Cohen S Zysman. A polgári kutatás deficitjeinél és a beruházási költségvetés lyukainál is tartósabb hatásúak az oktatás és a gondolkodás rendszerében mutatkozó hiányosságok az Egyesült Államokban. Kezdve a vigasztalan, sivár eredményeket felmutató általános iskoláktól, egészen a menedzseriskolákig, amelyek főleg a gyors pénzkeresés és a profitszerzés oktatásával vannak elfoglalva. „Már most vannak olyan felsőbb iskolásaink — figyelmeztetett Iacocca —, akik sem írni, sem olvasni, sem számolni nem tudnak.” Az Egyesült Államokban a highschool a standard iskola: ez nem főiskola, hanem egyfajta középiskola. Szintje kifejezetten mérsékelt. A highschoolok növendékeinek 26 százaléka — állapítja meg a Youngjelentés — még így sem fejezi be tanulmányait. „Az alapoktól kezdve át kell gondolnunk egész oktatási rendszerünket” — véli a Xerox főnöke, David Kearns. A hosszú nyári és téli szünet miatt az amerikaiak csak 180 napot járnak iskolába, akkor azonban elég hosszú időt töltenek ott. A németek általában 220 napot, a japánok több mint 240 napot járnak. „Az amerikaiak azt gondolják — mondja az állapotokat bírálva Thurow közgazdász, a MIT professzora — hogy 180 nap alatt meg tudják tanulni mindazt, amire másutt a világon 220 és 240 napra van szükség. S közben elfelejtik, hogy másutt a világon ezt a 220, illetve 240 napot sokkal hatékonyabban igyekeznek kihasználni.” A US News and World Report körkérdést intézett a szakértőkhöz az Egyesült Államokban, a Szovjetunióban, Japánban, Franciaországban, az NSZK-ban és Angliában uralkodó iskolai viszonyokról. Ebből kiderült, hogy az amerikaiak szinte minden tárgyból rosszabb képzést kapnak, mint a konkurencia. Matematikában és természettudományokban az amerikaiak az ötödik helyen vannak a japánok,, az oroszok, a németek és a franciák mögött. Idegen nyelvek tekintetében a németek, oroszok és a franciák mögött a negyedik helyen. Saját nyelvük ismeretében az utolsó helyen. A társadalomtudományok terén azonban — a németek mögött — a második helyen állnak. Ben Stein kaliforniai publicista, aki 1962-ben végezte el a főiskolát, elhatározta, hogy kideríti, miért kerülnek ki oly kevés tudással a tanulók az iskolából, s amit magukkal hoznak, gyakran miért hibás. Tavaly több hónapon át hospitált e célból a Birmingham Highschoolban, a kaliforniai Van Nuysban. „Egyszerűen hiányzik az olvasás, a megértés, az elemzés, és a differenciálás intellektuális mértéke” — állapította meg Stein. A Montgomery Blair iskola egyik tanárnője bizalmasan közölte Steinnel: „Ha így mennek tovább a dolgok, nyolc—kilenc éven belül megérjük a színtiszta analfabetizmust.” Az ennyire eltérő beiratási díjak aztán szüleinek évente 3000-től 30000 dollárig terjedő összeget kell áldozniuk az iskolára. Az ennyire eltérő beiratási díjak aztán csak mélyítik a képzettségi és műveltségi szakadékot, végső soron pedig a szociális szakadékot. A feketéknek és a dél-amerikaiaknak nincs egyenlő esélyük a képzettség megszerzésére. Az Egyesült Államokban a képzési tartalékok jelentős részét nem is mozgósítják — egyfajta iskolaszocializmustól való félelem miatt. Thurow szerint ez szélsőségesen termelékenységellenes eljárás. „Az egyenlőséget itt teljesen és megalapozatlanul összekeverik az egyenlősdivel.” Az amerikai egyetemek, ahová az itjak a college után kerülnek, — ezt általában 22 éves korban végzik el —, kezdenek felkapaszkodni a világszínvonalra. Ezeknek az egyetemeknek a tudományos teljesítménye általában jobb, mint az európaiaké, és mindig jobb, mint a japánoké. Az oly sokat istenített menedzseriskolákra az ilyen minősítés ritkábban illik. Az ott oktatott gondolkodási rendszer többszörös sebességgel terjed szét az egész amerikai gazdaságban, és állandásítja legsúlyosabb hibáját: a rövid távú gondolkodást. Még az amerikai iparirányítást előszeretettel magasztaló republikánus politikusok sincsenek mindig meggyőződve annak rendkívüli minőségéről. James Baker pénzügyminiszter fő tanácsadója, Richard G. Darman egyik előadásában, amelyet éppen ázsiai üzletemberek előtt tartott, élesen bírálta a vezetőket, mert „felfuvalkodottak, félnek a kockázattól, nincsenek ötleteik”. Rövid távra szóló vállalkozói döntések a múltban már nem egyszer okoztak károkat az amerikaiak versenyképességének — állapította meg Darman. A felső szintű vezetés rövid orientációja azzal függ össze, hogy Amerikában a tőzsdén jegyzett vállalatoknak van részvényjoga: a cégeknek negyedévenként jelentést kell tenniük nyereségük alakulásáról. Ha a jelentés rossz eredményről számol be, öles betűkkel azonnal megjelennek a rossz újságcímek, a részvények árfolyamai pedig csökkenni kezdenek. A cég így rosszabb hitelkategóriába kerül, azaz magasabb kamatokat kell fizetnie. A jobb menedzserek más munka után néznek. Végül a felső vezetés is érintve van, hiszen díjazásának egy részét részvények formájában kapja. Hogy milyen nehéz egy türelmetlen Amerikával hosszú távú célok felé haladni, azt nemrég tapasztalhatta Roger B. Smith, a General Motors egyik főnöke. Smith a termékenységi gondokkal küzdő céget tízéves terv segítségével akarta előkészíteni a következő évszázadra. Ebben esetenként gyenge nyereségmutatókat is belekalkulált. Az egyik kaliforniai üzemben, Fremont ban, amelyet a GM 1982-ben a gyenge rentabilitás miatt leállított, 1983 elején az amerikai és egy japán cég New United Motor Manufacturing néven közös gyártást indított. Együtt 300 millió dollárt fektettek be, és ott gyártják a Toyota Corolla FX 16-os típusú kocsit, valamint a Chevrolet Novát, amelyek mindenben azonos járművek. A felső vezetésben főleg japánok ülnek, a középvezetői posztokon fele-fele arányban amerikaiak és japánok, a gyártásban kizárólag amerikaiak. Megegyeztek az autógyárak szakszervezetével, hogy a szokásos 80 helyett csak négy bérkategóriát alkalmaznak. A munkásokat arra ösztönözték, hogy állandóan törjék a fejüket azon, hogyan lehet tökéletesíteni a gyártási folyamatot és ötleteiket vitassák meg. Tizenhét esztendő elteltével a gyár teljes egészében a Toyota tulajdonába kerül, ezzel szemben a GM megtartja a know-how-t — abban a reményben, hogy a japán rendszert bevezetheti a General Motorsnál. A rendszer, ismerte el Smith, nyereséges: a GM-időkben az előd, a Chevrolet Nova elkészítéséhez 36,1 munkaóra kellett, az újhoz csak 17,5 óra szükséges. A termelékenység hosszú távú növelésére szolgáló egyéb akcióval Roger B. Smith már nem járt ilyen sok sikerrel. Megépíttette a XXI. század gyárát, de ez nem működött azonnal. Saturnus néven új autót akart gyártani és új gyártípust kipróbálni. A Saturnus nagyon drága lett. Amikor a tervezett veszteségek bekövetkeztek, Smith a GM főfelügyelőjének utasítására lefékezte a termelést az évszázad gyárában: a nagy reform elmaradt. A hosszú távú nyereségre törő európai és japán gyáraknak egyelőre tehát nem lesz versenytársuk. A gazdasági stílus végső soron az egyéni magatartásformák összessége. A stílust pedig a tapasztalatok szerint, ha egyáltalán lehetséges, csak nagyon lassan lehet megváltoztatni. Gondolkodó amerikaiak észrevették, hogy szükség van a változtatásra. Harry Gray, a United Technologies (Pratt & Whitney, Sikorski, Flohr Otis) főnöke figyelmeztetett: „Megkezdődött a harc a világ technológiai jövőjéért, és az amerikai ipar ezt el fogja veszíteni.” A háború utáni négy hosszú évtizeden át az Egyesült Államok minden háború és válság ellenére kényelmes és pazarló életet élt, és közben eljátszotta műszaki előnyét. Három évtizeden át védte szinte zárt piacát a külkereskedelem csatáitól és a termelékenység összehasonlításától. Ronald Reagan, a teflonelnök — akihez nem tapad semmi — hivatali idejében érte el nevetséges és bizarr csúcsát az a könnyelmű élet, amelyet az államháztartás és a külkereskedelem óriási deficitje jellemez. Olyan ez, mint a maszkabálok a Velencei Köztársaság bukásának előestéjén. Most azonban, szembekerülve a valósággal, az évtizedeken át irigyelt ipari kolosszus, Amerika, megingott: ha nem lenne olyan hatalmas belső piaca, ma már csak a csúcstechnológia üzemei lennének versenyképesek. Ha nem állna mindig rendelkezésre szellemi utánpótlás kívülről és nem rendelkezne egy vékony szuperelit réteggel, már rég nem volna szuperhatalom. „Ha újra konkurenciaképes állammá akarjuk tenni Amerikát —jelentette ki nemrég Lee Iacocca —, költenünk kell rá.” De ki hajlandó megfizetni az árat? Eddig Amerikának mégsoha nem sikerült hatékonyan lefaragnia a képtelen washingtoni költségvetési deficitet. “Két—I mércével mérnek Ceausescu rendszere Romániában minden jel szerint módszeresen megkísérli nemzeti kisebbségeinek, a németeknek éppúgy mint a magyaroknak, lehetetlenné tenni önálló kulturális életüket, főleg pedig azt, hogy kultúrális alkotásaik külföldre eljussanak. Két vagy három esztendeje Temesvár térségében a párt és a rendőrség céltudatos kampánnyal elérte azt, hogy a bánáti svábok körében mindennemű irodalmi élet megszűnjön. Az erdélyi szászoknak sem megy sokkal jobban. Most úgy tűnik, hogy a magyarokra kerül a sor. A román írószövetség, amelynek tagjai sorában pedig a kisebbségi írók is ott vannak, a maga funkcionáriusaival és hangadó tagjaival az aktív kisegítő szervezet szerepében tűnik fel. A romániai magyar irodalom legfontosabb képviselője, a Magyarországon igen megbecsült, s a külföldön is ismert drámaíró, Sütő András teljesen visszavonultan él a Hargita hegységben és a közéletben nem vesz részt. A Kolozsvárt élő magyar író, Kányádi Sándor nem akar ilyen módon lemondani és egy ismerőse révén beszédes panaszt küldött a világba a helyzetéről. Kányádi az utóbbi tíz évben számos jiddis népköltészeti alkotást fordított magyarra és románra. Ő maga jelentős lírikusnak számít. Alkotótevékenységének mintegy megkoronázásaként az idén a rotterdami nemzetközi költőtalálkozóra meghívták. Ebből az alkalomból verseit holland nyelvre lefordították. Vendéglátói felajánlották, hogy minden úti- és ott-tartózkodási költségét fedezik. Ennek ellenére minden indoklás nélkül megtagadták útlevele kiadását, holott az előző években néhányszor kiutazhatott. Tiltakozásul Kányádi kilépett a román írószövetségből, amely a kisujját sem mozdította érdekében. Román kollégái viszont, köztük az ismert költő, Maris Sorescu, rokonszenvüket nyilvánították iránta. Kányádi úgy tekinti magát, mint a magyar és a román nép közti híd építőjét. Mindenekelőtt fordítói munkásságával kívánja szolgálni az eszményét. A jelenlegi körülmények között felvetődik a kérdés Kányádi számára, vajon egyáltalán lehetséges-e még ilyen hidat építeni. A több mint négyszáz esztendős magyar gimnáziumában az idén először tiltották meg az érettségi utáni rendezvényen azt, hogy a felszólalók magyarul beszéljenek. Még az ugyancsak Erdélyből származó magyar költő, Ady verseit is csak románul volt szabad elmondani. Az erdélyi magyar írónak, Kós Károlynak a nevét tilos ezután nyilvánosan említeni, pedig ő életében számos román kitüntetést is kapott, és főhivatásában, építészként, román-ortodox templomokat is épített. Különben is nagyon sokat tett a két nép közötti jó kapcsolatok érdekében. Most a tilalomnak az az oka, hogy Kós egy cikkében néhány kritikai megjegyzést tett ama román katonai hatóságokra, amelyek 1944-ben a román csapatoknak a bécsi döntés értelmében korábban Magyarországhoz visszacsatolt Észak- Erdélybe visszatérése után láttak munkához. Kányádinak az a véleménye, hogy láthatóan két mércével mérnek. Eminescu, a román költő annak idején néhány tucat verset írt az oroszok, a magyarok és a zsidók ellen. A Vasgárda (Folytatás a 12. oldalon)
