Szittyakürt, 1987 (26. évfolyam, 9-9. szám)
1987-09-01 / 9. szám
1987. szeptember »itmitökt 9. oldal LÁSZLÓ GYULA: „Én nem vagyok magyar?” Vallomás és számvetés írások és emlékeik szerint minden elődöm székely volt, a legkeletibb magyar törzsből való. Ezért sohasem merült tfel bennem a nyelv- és tudat átváltozásánaik, az aszszimilációnak kérdése. Most azt szeretném felidézni — amennyire tudom —, hogy amikor gyermekként „megtanultam a világot” (Szabédi), hogyan telt meg tartalommal bennem az a szó —i amit készein kaptam —, hogy .magyar” vagyok. A feleletet emlékeimben keresem, de ezek 60—65 év távolából halaványak, bizonytalanok és a „megszépítő távolba” vesznek. „Költő vagyok, mit érdekelne a költészet maga” vallja József Attila. Valahogy így voltam — s nyilván mások is így vannak azzal, hogy természetes, hogy magyar vagyok. Visszatekintve gyermekkoromra, úgy látom, hogy a szó voltaképpen keserű időkben telt valóssággá bennem. Magyarságomról két síkon adok számot: először gyermekkoromra emlékezem, másodjára pedig arra felelek, hogy felnőttként mivel igyekeztem meghálálni anyanyelvem, magyarságom ajándékát. Az első felelet létérzésem-egziszltenciám formálódásáról vall, tehát csak a magam dölga, a második a múlt valóságának kutatása tőlem függetlenül érvényes, vagy múlandó, tehát közösségi. A magam dolga Erdélyben, Kőhalomban (Nagyküküllő van) születtem (1910) s nőttem gyermekként, 9 éves koromig. A nagyközség lakóinak mintegy fele szósz volt, a másük román, a kis lélekszámú magyarság főként iparosokból, tisztviselőikből állt. Édesapám volt az állami iskola igazgatója, nemcsak a magyarok, de a románok is szerették. A tananyagon kívül a gyermekeikkel remek faiskolát, csermetekertet szervezett, fúrtfaragott, gyalupadja volt, lelkes énekkart tanított. Mii, kisgyermekek, az iskolába járó román gyermekekkel jól megvoltunk, soha fel sem vetődött, hogy ki kicsoda. Csak annyit tudtam román és szász társaimról, hogy ők másként mondják azt, amit mi a magunk nyelvén. Jól tudtam szászul, s romámul is egy keveset. Az 1916- os román betöréskor a Balaton mieMé menekültünk nagylbátyálmőkhoz. iHazájövet tovább játszottunk kis társainkkal, semmiféle gyűlölet/nem volt (bennünk. Nagyon szép emlékem van a gyermekkoromból, ami bizonysága amnak, amit elmondottam. 1916-ban a román betörés rémhírére izgatott csomagolás kezdődött nálunk is, és édesapámék elhatározták, hogy a front elől a Balaton mellé menekülünk. Éjszaka rémálmom volt. „Anyám az álmok nem hazudnak". Almomban 'házunk nagy, boltíves kapualjában reámtámadt egy borzalmas tigris. Eszemvesztve menekültem, a tejet hordó romáin asszony vett védelmébe: hozzábújtam és megmenekültem. Ez az egyetlen álmom, amire gyermekkoromból még ma is élénken emlékszem. Amikor az 50-es évek közepén „20 najzd szonettben” megrajzoltam életem történetét, akkor gyermekkoromból ez az álom került középpontba. Azért idéztem fentebb Petőfit, mert emlékezetem csalatkozhatik, de „az állmok nem hazudnak”. A betörő hadakat nem azonosítottuk azokkal, akikkel együttéltünk! Hogy-hogyinem a szász gyermekekkel örökké verekedtünk, mert lenéztek bennünket, azt mondták, hogy beszédünk nem ás beszéd, hanem makogás és hogy minden szépet-jót tőlük tanultunk. Képzelhető, hogy milyen érzésekkel jártam közéjük, amikor az uralomváltozáskor a magyar iskolát bezárták, s én a szászokhoz kerültem. Csupa „ellenség” közé én, aki előzőleg büszkén énekeltem, hogy: „Árpád apánk ne féltsd ősi nemzeted...” Ekkor kapott bennem az eszme először testet, idegen környezetben, amikor magyar voltom hátrányt jelentett, öntudatomat az „Egri csillagok" és „Jellky András” szilárdította. A megszálló román hatóságok álltai követelt hűségeskü (amelyet édesapám megtagadott) és a magyar iskola könyvtárának szétdúlása csupán mint napi esemény s nem mint nemzetiségi ellentét jutott el fejlődő értelmembe. Édesapámat szívesen marasztották volna a románok, de alig tudott románul. Közben sajnos olyan dolgok történtek, amiket a 8 éves kisfiú nem tudott megérteni. Miért fogták el a jóságos Tompa bácsit, a kedves főszolgabírót, s kötözték hálóingben egy szekér saroglyához s szénát dobtak eléje, hogy egyék s mindenféle szidalommal piszkolták, amíg Homoródra kísérték. Miért vertek szegény Kurucz postatisztre 25 botot, amikor olyan jószívű ember volt? Miért zárták be a magyar iskolát, amikor Édesapámtól mindenki csak jót tanult? Miért kellett nekem szász iskolába járnom „ellenségeim” közé? De mindezt nem a ‘mi községünkből valók csinálták s így nem kelt gyűlöltség a nyomában. Később, amikor Édesapám az unitáriusoknál kapott állást, miért nem maradhattunk Kolozsvárott? „Mert magyarok vagytok” — volt a válasz — „menjetek vissza a faluba, ahol apád született”. Igaz, amikor Kolozsvárott, az Unitárius Kollégium elemi iskolájának évzáróján elszavaltam a Szózatot, a hallgatóság szemében „gyászkönny ült”, de még túlságosan gyermek voltam ahhoz, hogy a nagy összefüggéseket érzékelhettem volna. Magyar suszterinasok gúnyolódtak Édesapámmal, a „tanító úrral”, aki közéjük ment, hogy valamivel pótolni tudja kevéske fizetését. Kolozsvárott a magyar—román kérdés fel sem vetődött bennem, hiszen akkor még színmagyar város volt, csak a városházi „urak” voltak románok. Kiutasítottak. Egy évág bujkáltunk különféle lakásokban, végül hónapokig az Unitárius /Kollégium egyik pdnceszobéjában laktunk. Ezen a gőzfűtés repedt csöve vezetett át és mindenünk nedves, tapadós lett. Végül is útra kellett kelnünk. Persze a trianoni határon kitűztük a nemzetiseinű zászlót, de ismételem nem volt gyűlölködés a 9 éves (kisfiúban, inkább rátarti büszkeség, hogy „vaggonlakó” vagyok. De belómköltözött valami nyugtalanító, a „nem értem, mindez miért”. Ez állandósult bennem, a „kis hazátlanban.” Utólag ébredtem rá, hogy ekkori magyarságom tartalma voltaiképpen az elveszett harmónia visszavógyása volt. A gimnáziumban — ekkor kerültem I. osztályba — minden reggel a tanítás kezdetekor és délben az órák végén az egész osztály együtt mondta: „Hiszek Magyarország feltámadásában”. De éppen az egyhangú, mindennapos ismétlés kiölte a tartalmát és imamalommá váltunk. 1. Közjáték. Magyarságtudatom nem bontakozott, gazdagodott, egyenletesen, egy időre megzavarta a törzsi tudat előtérbe kerülése, nevezetesen az, hogy székely vagyok. A gimnázium akkortájt még nem vett tudomást Trianonról: a történeti Magyarországot tanították földrajzból is. Nem voltam cserkész, de tudtam indulójukat s abban is a „Lomniic és a Hargita” szele vihanzott. Az irredenta képeslapokból valóságos gyűjteményem volt és a Szabadság-téri négy irredenta szobor előtt néma tisztelgéssel mentem el. Odahaza szüleimnél — különösen Édesanyámnál — szinte ajánlólevél vélt, ha valaki Erdélyből jött — nálunk a szűkebb „székely” fogalom erdélyivé tágult. Sokszor jöttek hozzánk látogatóiba az erdélyi fiatalok s különös szépséggel i'déződött fel a Szülőföld emléke a szilveszteri „pánkósütés”-kor, meg fahordáskor, meg almahéj dobásában, ólomöntésben, s más minden otthoni játékban. Egy ideiig még a mándenszenteki megvesszőzés vidámsága is meg-megújult évenként. A mindennapi s ünnepi szokásainkban suhaniokoromban még az otthoni emlékek uralkodtak, csak ez jelentett bízón yosfokú különállást a „pestiektől”. Először talán Nyíró József olvasása tudatosította bennem, hogy különbek lennénk, mint a Duna-TíszaköZi, vagy éppenséggel a dunántúli magyarok. Emlékeztem arra, hogy Száldobos és Rákos közt lenne eltemetve Rilka királynő, Attila felesége (Rika pataika, Rika sziklája) s hogy mi székelyek Attila népei lennénk. Kopjafejfás temetőink emlékei kísértettek, egy kettétört írótoliamat kis gödörbe temettem el s föléje kopjafát faragtam. Irredenta nótáinkban Csaba királyfi emléke kísértett, öreg, vargyasi székelyek szeméből titkok sejtődtek, hajlottam a misztikum felé. Táplálta ezt részben a SZEFHE, a székely egyetemi hallgatók egyesülete, amelyben én az „udvarhelyi nemzetség” tagja voltam. A tagok egy része székelykedeft, „csürdöngölőzatt”, adta a legényt a gáton. Tamási Áron Szűzmárdás királyfia, Ábel könyvei, valamiféle küldetéstudatot ültettek belénk. Igaz, ami igaz, a SZEPHE-ben általában higgadt szellem uralkodott (pl. román nyelvtanfolyamok, Teleki Pál visszafogott tervei, vagy pl. az én előadássorozatom a „psziohoanalitikai etimológiáról”, 5—6 alkalommal...) Azonban akárhogy is szépíteném emlékeimet, hosszú időn keresztül nem magyar voltam, hanem székely. Voltaképpen Szabó Dezső vezetett vissza az egyetemes magyarságba. Érdekes ellentétek adódtak, amelyeket alig-alig észleltem suhanc koromban. Például ha hazamentem Székelyföldre, ott magyar voltam, a falubeliekkel együtt, idékint Pesten azonnal átváltoztam székelyre. Már úgy 12—13 éves koromtól — az olvasás szenvedélye közben — észrevétlenül belépett életembe a magyarságtudomány. Édesapám szeretettel hordta haza olvasnivalóimat a Néprajzi Múzeumból, s közte szinte szenvedéllyel olvastam a Hunfalvi—Vámbéri vitát, természetesen Vámbéri pártján. Érzékenyen figyeltem arra, ami a székelységre vonatkozott. Különös emlékeim vannak azokról az éjszakáikról, amikor Szüleim nővéremet elkísérték a bálokba. Ilyenkor hajnalig olvashattam, rajzolhattam, csak hazajövetelük neszére bújtam hirtelen a paplan alá. Ezután jött Szabó Dezső magyar és közép-európai paraszt elképzelése, az együttélés tanítása, s ez volt az első tudatos túllépés a népi-nemzeti határokon: a közép-európai parasztsors azonossága melegséggel töltött el. Édesapám Pesten a Néprajzi Múzeumba került s ott Gyórffy István, Bátky Zsigmond, Visky Károly, Madarassy László és Lajtha László neveltek, .tanítva, hogyha nyáron hazamegyünk Erdélybe, mit s hogyan gyűjtsék a faluban. Bartók Béla és Kodály Zoltán boldog magunknaismerést jelentő muzsikájában gyermekkorom emlékei éledtek. Bartók román és szlovák gyűjtésén keresztül a szomszédok iránti megbecsülésem, a közös sors megsejtése tisztult ki bennem. Következtek a Bartba Miklós Társaság évei, majd az érett fiatalság, amelynek nyitányát Rudnay Gyula magyarsága jelentette, aki az ágról-szakadt szegényember szemében is meglátta a tiszta emberséget. Csak később — szinte napjainkban — vettem észre azt a sajátos kettősséget, amely egyrészt egyre mélyülő magyarságtudatom, másrészt képzőművész életem közt alakult kii. Míg tudatom és egykori s folyamatos nevelődésem a sajátosain magyar felé bontakozott ki, képzőművészként az emberi test szépségeit ünnepeltem. Igaz, hogy 10—12 éves koromban a honfoglalás jeleneteit rajzoltam és festettem kissé Munkácsy és Feszty modorában. Később tiszta vonalrajzáiim fiatal leányok látványát költötték át optikái muzsikává. Csak életem delén túl fordultam rajzi adottságaimmal is népünk felé (lásd pl. „50 rajz a honfoglalókról” című könyveimet). Bonyolultabb az emibeni lélek, semmint bárki is mondhatná, hogy életemben az egyetlen cél uralkodott, s az irányította minden cselekedemet. Sokfelé ágazott-bogazott érdeklődésem, de talán a törzs, amiből ezek az ágak belenőttek a térbe, mégis csak magyarságom volt. A „népi írók” jórészt barátaimmá váltak és sajátos ötvözet keletkezett bennem azzal, amit a Kassák „Munkaköriében hallottam. Mindennek ellenére őszintén meg kell vallanom, hogy annyira benneéltem megrendítő költészetünkben, hogy hosszú ideig nem éreztem szükségét a szomszédos népek megismerésének, lappangva ugyan, de kísértett a magunk kiválasztott voltának .képzete. Suhanckoramfoan mélyült el olvasásigényem. Találkoztam a világirodalommal, de főként megismerteim, magaménak éreztem költészetünket és irodalmunkat. Dosztojevszkij, Romáin Rolland nagy élményéhez egyenrangúként, sőt otthonosabbként társult a régi magyar irodalom (Csokonai, Berzsenyi, Petőfi, Vörösmarty, Arany) és majdnem kortársi nagy magyarok költészete (Ady, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Kosztolányi, Babits) és m ind ene'kfélet t Szabó Dezső. Költőink már akikor „működésbe léptek” bennem: egy-egy versük, vers-soruk, hasonlatuk formát adott a bennem ágaskodó élményeknek, megnevezte őket s ezáltal 'már nem is ők voltak ők, hanem magam változtam szavaikká. Ez mind a mai napig legmélyebb magyairságéliményem: soraik vissza-visszatérnek hozzám, népdalaink búját és örömét újra, mint magamét énekelem. Csodás gazdagságú ajándéka ez a sorsnak. Nyilván így .vannák más nemzetek fiai is saját Ihanyományaikkal, s ezért értelmetlen minden vita, hogy ki is a nagyobb, melyik nemzet is az értékesebb. Mindegyik a maga nyelvébe fogta az emberélet jelenségeit. Utólag e gazdagságban is látok változást, amely Ady sodró viharától Juhász Gyula csendes szemlélődéséig ível, és a forradalomtól egyre inkább a törvény felé szilárdul. Népdalaink, népi bútorfestő művészetünk, asszonyaink varrottasai, hímzései mind úgy voltak „magyarok” bennem, hogy szépek voltak. Csodálatos költészetünk, szavaink andalító, haragító muzsikája, szelíd csendje vagy vihara, nyelvünk sziporkázó gazdagsága, a szülői neveléssel és a gyermekkorral ötvöződve rátelepült énemre s már nem is én voltam, hanem ők éltek bennem. Egy előadás nyomán azt hittem, hogy meg is tudom majd fogalmazni ezt az élményt. Bartók Béla előadását hallgattam a Tudományos Akadémián — le is rajzoltaim ekkor, de rajzom elveszett — s beszélt arról, hogy ő mint népzene-kutató vol’taképp>an természettudósnak érzi magát, mert népdalaink változása az egész magyar nyelvterületen együteműén megy végbe, s ő ezt a csodás természeti jelenséget kutatja. Arra gondoltam, hogy szellemi életünk más területein is hasonló módon férkőzhetünk hozzá magyarságunk lényegéhez. Azután ráébredtem, hogy ez saép munka lenne ugyan, de valami hiányoznék belőle, ami talán a legfontosabb. Ezt a „valamit” később a Nemzeti Múzeumba száműzve úgy fejeztem ki az 50-es évek elejének sátáni napjaiban, hogy „szenvedélyesen szeretem a magyar népet”. Egy múzeumi embertől meg is kaptam a választ: „ez burzsoá nacionalizmus, sötét sovinizmus”. Ráolvastam erre Maxim Gorkijnak egyik kijelentését: „szenvedélyesen szeretem az orosz népet”. Erre az illető behúzta a nyakát. 2. Közjáték: a nemzetekfelettiségröl. Magyar és székely öntudatomból, közelítvén az „egyetemes emberi”-!, a lélekelemzés tana mozdított ikd. Szenvedélyesen olvastam Freud, Feremczi, Róheim, Jung, Lewy-Brühl könyveit és olyan kiváló emberhez járhattam el szegény Honfi Jánossal kettesben hetenkénti szemináriumra, mint Róheim Géza, aiki később Amerikában a Nemzetközi Pszichoanalitikai Társulat elnöke lett. A Városliget peremén az egykori Tisza-villában lakott, hatalmas könyvtára volt, őrnaga pedig nagytudású, közvetlen tanítómesiter volt. Nála ismertem meg a „primitív” népek szertartásait, szokásait, gondólatjárását, s azok mélylélektani magyarázatát. Felborzolt ugyan könyve, „A magyar néphit és népszokások”, amelyben a környező szlávságból magyarázza népiünk hitéletét és babonás szokásait, de ennek ellenére mind a mai napig kísér az az ismeretanyag, amit nála szereztem. A .magyar mlthalógriában is otthon volt, ő magyarázta először totememléknek a turul-mondát, ő fedezte fel a szent kfirálygyűlkosságot és kazár előzményeit és sok-sok mindent, aminek később, amikor a honfoglaló magyar nép életét írtam, igen nagy hasznát vettem. De ami a leglényegesebb volt, földkerekség népeinek szellemi javaiba belekóstolva láttáim meg magamban és népünkben az általános emberit, ami messze nagyobb erejű, mint azok a jelenségek (.pl. a nyelv, a szokások), amelyek elválasztanak egymástól. Később azután elfordultam a mélylélektantól, mert túlságosan egyszerű módon igyekezett az életet megközelíteni, dogmái fejlődtek ki és én örök életemben féltem a dogmáktól. Ebben nyilván szerepet játszott unitárius neveltetésem, vallásunk — ami italán köztudomású —, dogmátlan vallás. Megjegyzés a két közbeszúrt „közjátékhoz”. Igaz, elmúlt bennem a virtusos székelység és toeleágyazódtam a magyarságba, igaz: elmúlt a lételemzés, igaz, a rajzolásban-festésiben is bővült szemléletem, de mindezek nem múltaik el nyomtalanul, hanem át- és átfonták alakuló magyarságképemet. Ez most már a tiszta emberségben találta meg a magyarság értékéit, s egyaránt örvendezett annak, hogy beletartozunk a népiek nagy kórusaiba, miint annak, hogy egyéniségünk, külön színt jelent ebben a hatalmas sokszólamú zsoltárban. Sok és észrevétlen mindennapos tapasztalat járult hozzá magyarságélményem tisztulásához és telítődéséhez, néha külső, emberek, idegenek, észrevételei nyomán. Az egyik ilyen Villanásra pontosan emlékszem. Volt tanítványom külföldön folytatta ösztöndíjas tanulmányait, s ott meg is nősült. Hazajőve meglátogatott feleségével. A fiatalasszony érdeklődve nézte képeinket, szobrainkat Megállt Medgyessy Ferenc Csokonai emlék-terve előtt Csokonai — „tudod, egy magyar költő”, magyarázta a férj. Abban a /pillanatban varázsütésre: amott egy név csupán, nálunk meg a „földiekkel .játszó égi tünemény”. Minő pazarló gazdagság a magyarságom, homályosait el a szemem. Nos, itt tartok nagyjából manapság. Nem akarom „meghatározná”, mint ahogyan lehetetlen meghatároznunk szüleinket, szerelmünket. Vannak és életünk értelmét adják, „amiig nem kérdezted szilárdan tudtam, de most, hogy válaszolnom kellene rá, bizonytalankodók.” „Szenvedélyesen szeretem a magyar népjet”.*'' Nagyjából ez volt magyarrá válásom „őstörténete”. A következőkben beszámolok majd, hogy mire jutottam, népünk őstörténetét kutatva. írtam az előbbiekben: gyermekfejjel előbb nem is magyar lettem, hanem „székely”, amolyan éledő „Szűzmáriás királyfi”. El is határoztam, hogy kikutatom eredetünket. Aztán megfeledkeztem erről a fogadalomról, de utólag hálásan látom, hogy voltaképpen egész életemet ezzel töltöttem.
