Szittyakürt, 1987 (26. évfolyam, 9-9. szám)

1987-09-01 / 9. szám

1987. szeptember

«IttVAKÖfct

7. oldal

ág hanyatlásáról

akik annyira szeretik a gyorsaságot, ez kényelmes alibi.

Tavaly év végén Ronald Reagan, a nemzetközi kereskedelmi megállapodások helyzetéről szóló jelentésében, még teljes mértékben ebben a szellemben fogalmazott: „Az olyan gazdaság fejlődése során, mint az amerikai, egészen természetes dolog a mezőgazdaságtól a termelésen át a szolgáltatás felé haladó változás.”

Stephen S. Cohen és John Zysman, a Berkeley Egyetem professzorai azonban „A posztindusztriális társadalom mítosza” című könyvükben éppen fordítva látják: „A jólét legfőbb mutatója — állapítják meg tömören — még mindig a termelés.” McDonald’s éttermekkel, bankokkal és biztosító társaságokkal, cipőtisztítással és ipari tanácsadással nem lehet ellátni egy társadalmat.

Aki ragaszkodik ahhoz, hogy a szolgáltató és csúcstechnológiai-társadalomba való átmenet természetes, az „felelőtlenül elemez és perverz módon politizál.” Az igazi szolgáltatást nem is lehet elválasztani a tulajdonképeni termelési rendszertől. A „posztindusztriális társadalomról” szóló halandzsa éppen ezért értelmetlenség.

Jürgen Bartels, a leglendületesebben fejlődő amerikai szállodacsoport, a Radisson német származsú főnöke mondja: „Amerika nem rendezkedhet be tartósan saját maga kiszolgálására. Valamit termelnie is kell.” Mégpedig normális költséggel és tisztességes minőségben.

Az ipari társadalom jövője ma is és a távoli jövőben is az olyan, forgalmazásra való fogyasztási javaktól függ, mint az autó, a televízió, a háztartási gép és a szórakoztató elektronika. Meg olyan beruházási javaktól, mint a szerszámgépek, az erőművek, a daruk. S főképp mindezek minőségétől. Az amerikai polgár már rájött, hogy a hazai áru ritkán felel meg neki. Egy Toyota javíttatása egyharmadába kerül egy Dodge-énak. Egy Toshiba tévében ritkábban lazulnak meg az érintkezők, mint egy General Electric-ben. Egy Siemens porszívó megbízhatóbb, mint egy Hoover.

„Amerika nagy problémája a minőségellenőrzés” — mondja Lester C. Thurow, a MIT professzora. A tömegtermelés és az eldobálás hazájában e téren olyan hiányosságok vannak, hogy a javíttatás költsége a javító kisiparos munkaóráira átszámolva gyakran magasabb, mint az új készülék ára.

Az amerikai használati cikkek selejtrátája gigantikus. „A költségek 40 százaléka — állítja Edward Deming, amerikai minőségi szakértő — a beépített selejtre jut.”

Hasonlóan szerények a teljesítmények a kereskedelmi és javító ágazatban még a legegyszerűbb üzletek esetében is.

A New York-i Grand Union szupermarket pénztárosai be tudják ugyan ütni az árakat az automata pénztárgépekbe, de ha készülék segítsége nélkül, maguknak kell kiszámítaniuk a visszajáró pénzt, az rendszerint kész katasztrófa.

Új és pompás szuperszállodákban megtörténik, hogy a függönyzsinór beakad, s hiába minden, a függöny meg sem mozdul. Míg végül az egész — rosszul lévén felerősítve — leszakad, nagy halom gipsszel együtt.

A hiányosságok többnyire a részletekben vannak. A szokásos gyártási folyamat minden lépcsőjén, egészen a késztermékig, se szeri se száma a barkácsolásnak, toldozás-foldozásnak, a tessék-lássék munkának, s végül a felelősség alól való kibújásnak.

A minőség és az ár összehasonlításánál az amerikai gyárak az összes többihez képest rossz helyezést kapnak

— kivéve az állami kereskedelmet folytató országokat. Lee Iacocca, a Chrysler főnöke, aki az autóalkatrészek 70 százalékát külföldi gyártóktól szerzi be, az autókereskedők szövetségének január végén, Las Vegasban rendezett közgyűlésén ezt a mondatot vágta a hallgatóság sorai közé: „Vagy termékenyebbek leszünk, vagy meghalunk.”

„A halál részletekben fog érkezni” —jósolja a menedzser-kollégája, John A. Young, a tekintélyes Hewlett-Packard komputercég főnöke. — „Nem hirtelen következik be. Ezer csapás után jön a vég.”

Young tudja, mit beszél. Ő volt az elnöke annak, a Ronald Reagan által életre hívott bizottságnak, amelynek azt kellett megvizsgálnia, milyen Amerika helyzete az ipari versenyben.

A Young-bizottság 391 oldalas jelentésében megállapította, hogy az amerikai gazdaság termelékenysége hanyatlik, hogy az új versenytársak a csendes-óceáni térségben jobbat állítanak elő kevesebb pénzért, hogy a túlméretezett fegyverkezés árt az ipari haladásnak, hogy túl kevés a megtakarítás és túl nagy a fogyasztás. S hogy az oktatási rendszer akadozik.

Minden pontosan ellenkezőképpen hangzott, mint ahogy Ronald Reagan szerette volna. Éppen ezért Young a jelentés mellékleteként 1985. január 25-én levelet intézett az elnökhöz, és nagyon világosan kifejtette benne: „A verseny olyan kihívás, amely vezetésért kiált, s azt csak ön adhatja meg.”

„Ám Reagan vezetése alatt — állapította meg elborzadva John Diebold

— az egész ügy eltűnt, mint valami ,fekete lyukban’. Ronnie tovább hajszolta felfelé a honvédelmi kiadásokat, és milliárdokkal kurtította meg a nevelésügyet.

Minden hónappal tovább súlyosbodott a katasztrófa. Csak a Young-jelentés megjelenése óta 320 milliárd dollárral nőtt a külkereskedelmi mérleg deficitje, és újabb 550 milliárd dollárral az államadósság.

Fordulat, a nemzetközi versenyképesség visszanyerése nem lehetséges a szokásos amerikai gyorsmódszerrel. Az okok túl mélyen húzódnak meg. Amerika történelmében, az amerikai életformában, a nagy ország oktatási rendszerében.

Amerikában a hőskorban is és később is mindig kevés volt a jó kézműves. Az európai bevándorlók nemzedékeiben alig akadt belőlük, hiszen a kézműves céhekbe és más egyletekbe tömörültek, s ezért nem hajlottak oly könnyen a kivándorlásra.

Az amerikaiak azért korán hozzáláttak, hogy szabvány alkatrészekből készítsenek kézműipari termékeket. És nagyon hamar helyettesítették a kézműves mesterséget betanított ipari munkásokkal.

A futószalagon nagy számban készülő tárgyak — az autóktól a mosógépekig — olcsó áruk miatt kezdetben nem ismertek versenytársat az országban. Ebből fejlődött ki az ország saját ipari kultúrája.

Az amerikai gazdaság olyan elemi erejű dinamizmust fejlesztett ki, hogy az egyszerűen a háttérbe szorította a minőségi és képzettségbeli hiányosságokat.

Az ország ipari termelése — hosszú időn át a világ acéltermelésének a fele, autógyártásának a 80 százaléka — szétterült a hatalmas belföldi piacon. Az export mellékes volt, puszta tömege folytán mégis Amerika volt az első számú exportőr a világon.

Ameddig az Egyesült Államok az életszínvonal és a termékszériák tekintetében nagy előnnyel vezetett, az ország iparának nem volt szüksége arra, hogy bármit is másképp állítson elő, mint ahogy a hazai közönség akarta: kézhez álló, könnyen kezelhető, lehetőleg kényelmes termékekre volt kereslet, amelyek gyakran nagyobbak a kelleténél és többnyire ormótlanok.

Hogy közben mennyi energiát használtak föl, az nem számított. A tömeg fontosabb volt, mint a stílus, a méret és a hatékonyság.

Mindez épp az ellenkezője volt annak, mint amit a szegény, vagy mondjuk, csupán kisebb országok igényeltek, ahol az utak keskenyebbek, az üzemanyag drága, a hely pedig kevés. Az amerikai közfogyasztási cikkek között ritkán akadt olyan exporttermék, mint Henry Ford autósikere, a T-modell.

Az 1985-ben megjelent Young-tanulmány szerint az amerikai exportcikkek 85 százalékát csupán 250 cég szállítja. 11 000 további vállalat tudna exportálni, ha akarna — állítja a tanulmány szerzője.

Az amerikai belső piacon a General Motors autókonszern volt a főszereplő. A GM-autók a harmincas években olyan szélesek, hosszúak, nehezek és könnyen kezelhetők voltak, plüss üléshuzatokkal, mint semmilyen más kocsi a világon. Nagy űrtartalmú, nyolchengeres, hátsókerék-meghajtású autók készültek.

A széles keréktávolság és a hatalmas tömeg kiegyenlítette a műszaki deficiteket. Mivel a General Motors bebeszélte az ügyfeleknek, hogy ilyen autókra van szükségük, a Ford és a Chrysler is ilyeneket gyártott — ugyanilyen felfújtakat, műszakilag azonban, ha lehet, még gyengébb kivitelűeket. Exportra mindenesetre csak nagyon kis számban mentek.

A közönség hozzászokott ezekhez a monstrumokhoz, és ennek következtében az amerikai vevők nem is akartak import autót venni. Azok nekik túl kicsik, túl hangosak, túl kényelmetlenek voltak. Csak a bogárhátú Volkswagen csinált karriert az ötvenes években, mint harmadik kocsik.

A GM-nek sikerült olyan stílust kialakítani, amely mintegy lezárta az amerikai piacot. Nem létezett konkurencia, s a minőség nem volt tényező a belső versenyben. Minőséggel ugyanis egyik autógyártó sem tudott igazán szolgálni.

Ugyanolyan otromba és összetákolt hosszú időn át több amerikai iparcikk is, mint az autók. A General Electric és a Westingshouse háztartási gépei csak az országon belül értékesíthetők.

A General Motors-féle kultúra szülte belső piac azonban az olajválság nyomán roskadozni kezdett. Egyre többen keresték az olcsóbb és takarékosabb autókat, s az európaiak és a japánok szállították is őket.

Termelési hátrányokkal a tengeren túli konkurenciának már nem kellett küzdenie. Az európaiak és az ázsiaiak vásárlóereje megnőtt, a világnak ezen a részein is készültek akkora szériák, mint azelőtt csak Amerikában.

Amerika versenyhelyzetbe került,

amire nem készült fel. S a versenytársak lehengerelték.

A sokat magasztalt American way of life (az amerikai életforma) észrevétlenül az ország titkos ellenségévé vált. Megbosszulta magát a fogyasztási eufória, az energiapocsékolás és a hanyagság a munkahelyen, az imágóval túl sokat törődő vezetés, amely elhanyagolja az áruk minőségét.

Mindez elkerülhető lett volna. Az Egyesült Államoknak a második világháború után megvolt a lehetősége, hogy akkori mérföldes előnyét behozhatatlanná növelje. Az értelmiségiek tömegesen menekültek Európából, a természettudósok és mérnökök ára-Olcsóbb és jobb, mint az amerikai Der Spiegel

data, később az iparosoké, páratlan kapacitást biztosított az országnak.

Amerika azonban eljátszotta az előnyt, mert túl gyorsan ugrott a fölöslegtermelő társadalom szintjére. Csökkentette a képzésre áldozott öszszegeket, növelte a szociális szakadékot, s a népgazdaság erejének nagy részét a fogyasztásra pazarolta el.

Ezzel kezdődött a katasztrófa: nem volt pénz az ipar modernizálására. És most sincs.

Az Egyesült Államok beruházásai a fejlett tőkés országok között évtizedek óta a legalacsonyabbak: nemzeti összterméküknek csak 18 százalékát ruházzák be. A németek 21, a japánok 28 százalékát.

A beruházási eszközök az Egyesült Államokban főleg az iparból vagy külföldi pénzforrásokból származnak. Az amerikai polgárok személyes megtakarításaiból távolról sem lehet fedezni a saját ipar szükségleteit.

Az amerikaiak sokkal kevesebbet spórolnak, mint más fejlett ipari országok polgárai: 1986-ban jövedelmüknek alig 4 százalékát. A németek befolyt pénzüknek majd 12 százalékát állították élére, a japánok húszat. A következmény: az amerikai ipar hoszszú távon többnyire lemond a modernizáló és újító célzatú beruházásokról.

Öreg gépekkel kevesebbet termelnek, rosszabb minőségben. Az amerikai gazdaság termelékenysége a hatvanas évek óta lassabban nő, mint minden más fejlett ipari államban.

Míg ugyanebben az időszakban a britek éves átlagban 2,3, a németek 3,4 és a franciák 3,7 százalékkal növelték a termelékenységet, Amerika 1983- ban csak a vigasztalan 1,2 százalékot érte el. Azóta a kapacitások jobb ki