Szittyakürt, 1987 (26. évfolyam, 9-9. szám)

1987-09-01 / 9. szám

6. oldal

«IttVAKÖfct

1987. szeptember

nagynevű kaliforniai Standford Egyetemen egybegyűlt nagyságok elé sötét jövőképet festett az ünnepi szónok, Lee Iacocca, a Chrysler autókonszern főnöke: „Azt akarjátok, hogy Amerika újra gyarmattá váljék?” Gyarmat az a terület, magyarázta, amely nyersanyagait eladja az anyaországnak, s onnan drága iparcikkeket vásárol vissza. „Amerika Japánba irányuló öt fő exporttétele: a kukorica, a szójabab, a gabona, a gyapot és a szén. Japánnak az Egyesült Államokba irányuló öt fő exportcikke: a személyautó, a teherautó, a videomagnó, az olajfúró aggregátor és a motorkerékpár... Ha itt nem gyarmatról van szó — összegezte Iacocca — akkor igazán nem tudom, miről.”

Iacocca keserű elemzése három évvel ezelőtt hangzott el, s nem talált nagy visszhangra. Azóta azonban az Egyesült Államok külkereskedelmi mérlege drasztikus módon romlott, pánik tört ki az amerikai ipari elit köreiben.

„Cégeink gazdasági háborúban állnak” — hirdeti Ross Perot, texasi komputermilliárdos, az Electronic Data System megalapítója — és ezt a háborút el fogjuk veszteni.”

Perot felfogása szerint az Európából és Kelet-Ázsiából beáramló, magas értékeket képviselő ipari termékek inváziója maga a gazdasági háború.

A New York-i kikötőben — ez az Egyesült Államok második legnagyobb kikötője — szemmel látható, milyen az ország exportképessége. A hajók gyomrából gépek, autók vagy értékes élelmiszercikkek kerülnek elő. Ezzel szemben a kikötő kiviteli statisztikájában ócskavas és hulladékpapír áll az első helyen.

Az amerikai ipar — mondja Petrot és még néhány gondolkodó menedzser — egyre inkább veszít súlyából. 1982 óta az Egyesült Államok külkecsendes-óceáni térség gazdasági hatalma, a harmadik helyen áll és előzésre készülődik.

Az Amerikában kifejlesztett komputerek esetében a külföldi exportőrök amerikai részesedésüket az 1981-es 7 százalékról 26 százalékra növelték. Az amerikai autópiacon, ahol évente több mint 11 millió új autót adnak el, s amely ezáltal a legnagyobb a világon, a külföldiek részesedése 28 százalék, a nyugati parton, Kaliforniában több mint 50 százalék.

A szerszámgépimport az 1982-es 28 százalékkal szemben 45 százalékos részesedést ért el az amerikai piacon, a rádió- és televíziókészülékek importja pedig ennél is magasabb, 66 százalék lett.

Még kedvezőtlenebb a helyzet Amerika szempontjából a nemzetközi piacokon. A japán komputergyártó ipar egy szuperchip segítségével megpróbálja hatalmába keríteni az egész elektronikai ágazatot. A fejlődésnek csupán a kezdetén járó ázsiai autópiac máris elveszett az Egyesült Államok számára: ott a japánok uralkodnak.

Európában a nagy amerikai cégek elsősorban olyan termékeket adnak el, amelyeket a multinacionális vállalatok a helyszínen készíttetnek. Ford vagy Opel kocsikat és az európai IBM- gyárak komputereit. Külkereskedelmi szempontból ez nulla.

A külkereskedelmi mérleg riasztó számai felrázták James Baker amerikai pénzügyminisztert. Másfél évvel ezelőtt a New York-i Plaza Hotelban rábírta európai kollégáit, hogy fokozatosan csökkentsék a toronymagasan felértékelt dollár árfolyamán — legalábbis a japán jennel és az Európai Közösség országainak valutáival szemben.

A túlértékelt dollár büntetés volt az amerikai exportőröknek, és kedvezett az Egyesült Államok importjának.

reskedelmi mérlege rossz, két éve pedig egyenesen katasztrofális.

Jimmy Carter óta az amerikai külkereskedelmi mérleg hiánya több mint 550 milliárd dollárra nőtt. Ebből 169,8 milliárd egyedül a múlt esztendőben keletkezett.

Amerika részesedése a világ exportjából — a statisztika szerint — 1968- ban 12 százalékról 10 alá süllyedt. Az NSZK — az export-üzletek terén az „örökös második” — megelőzte a soksok éven át vezető Egyesült Államokat, és feltört az első helyre. Japán, a

Ám a dollár másfél éves szabadesése után csak tovább erősödött a kereskedelmi mérleg kiegyenlítetlensége.

Biztos, hogy az amerikai termékeket külföldön olcsóvá tévő alacsony dollárárfolyamnak valamikor lesz hatása; nehezebben fognak exportálni az Egyesült Államokba, a harmadik piacokon pedig az amerikaiak újra komoly vetélytársak lesznek.

Az a tény azonban, hogy a dollárárfolyam eddig oly csekély mértékben változott, hogy az Egyesült Államok még mindig importvilágbajnok és máWERNER MEYER-LARSEN: |

Az amerikai gaz<

sodosztályú az export terén, mélyebben húzódó problémákra enged következtetni. Az Egyesült Államok soha nem volt olyan exportnemzet, mint az NSZK. John Diebold (Diebold Group Inc.) New York-i ipari tanácsadó mondja: „Itt egyetlen közepes nagyságú vállalat sem foglalkozik világkereskedelemmel.”

Az amerikai termékek közül szinte kizárólag csúcstechnológiát, fegyvert és agrártermékeket exportálnak, s szinte alig olyanokat, amelyek igazán megtölthetnék a kasszát: közfogyasztási iparcikkeket jó minőségben, elfogadható áron.

A minőség és a kedvező ár együtt ritka, mint a fehér holló a legnagyobb tőkés országban. Az amerikaiak lassan kezdenek ráébredni, hogy más ipari országok termékei olcsóbbak és jobbak. S mint mindig, amikor az Egyesült Államok felfedez egy problémát, először a tömegtájékoztatás lép sorompóba.

Herbert Schmertz, a Mobil Oil PR- igazgatója (reklámigazgatója) az év eleje óta ilyen hirdetést jelentet meg magazinokban és napilapokban: „Fel a versenyképes Amerikáért!” A fő témák: a japánok, a termelékenység, a vezetés minősége.

Ronald Reagan egyetlen országos kőrútján sem mulasztja el, hogy személyesen síkraszálljon az amerikai árucikkekért, és a régi nagy sztárok egész serege követi a példáját.

Bob Hope, a 92 éves, kicsit már béna komikus például golfkalapban jelenik meg a képernyőn, elmesél valamilyen sztorit, és szélesen vigyorogva mondja: „Made in Americaaa”. A Dallas-sorozat egyik hőse, a rettenthetetlen jellemű J.R. Ewing, aki azelőtt Mercedesszel gördült be a Southfork ranchra, most egy Cadillac Allantéból száll ki, és csak úgy mellegleg megemlíti: „American car.”

Frank Sinatrát és Dean Martint is mozgósították. A legvadabb hajszában évek óta a Chrysler főnöke, Lido Anthony „Lee” Iacocca van. A Chrysler hirdetése csak úgy fröcsköl a nacionalista hangoktól: „Egy kocsi Amerika szívéből.”

Ám ilyen jelszavakkal nem lehet megállítani az import fogyasztási és beruházási cikkek előretörését. A külföldi áruk megvételére szolgáló pénz jelentős része is külföldről való. Az amerikai vállalatoknak nyújtott kölcsönök egyötöde ma már szintén külföldi bankoktól származik. Az amerikaiak megtakarításai nem elegendőek a legszükségesebb beruházások finanszírozására sem.

Hatszáz bankfiók van már ázsiai és európai bankházak kezén az Egyesült Államokban. A közvetlen japán beruházások a magas fokon racionalizált gyáraktól egészen le a telekügyletekig terjednek, behálózva az egész országot.

New Yorkban a japán Mitsui konszern 610 millió dollárért megvette az Exxon toronyházat a Rockefeller-központban. A Tiffany és az ABC-társaság épülete is a japánoké, Los Angelesben az Atlantic-Richfield-Plaza toronyházkomplexum, Hawaii szigetén a Hyatt Hotel.

Német vegyipari multinacionális konszernek, például a Hoechst AG megengedhetik maguknak, hogy olyan komplett amerikai konszerneket vásároljanak meg, mint a műanyagokat előállító Celanese (2,9 milliárd dollár

forgalom). A rajnai élelmiszer-nagykereskedő Tengelmann átvette a Waldbaum szupermarket-láncolatot.

A „Buy American!” (Vásárolj amerikait!) jelszó helyett a „Buy out America!” (Vásárold fel Amerikát!) jelszó van érvényben! Mi van Amerikával?

Amerika találta fel a trösztöket és a tömegtermelést. Ő adta a példát a világnak arra, mi a tömeges jólét és a fölöslegtermelő társadalom. De az amerikai életszínvonal csökken, termékei kétes hírnek.

1963 óta Amerikában kereken 40 mülió új munkahely létesült, a munkanélküliek aránya alacsonyabb, mint az NSZK-ban. Az átlagos amerikai azonban, ha a pénz reálértékét tekintjük, ma nem keres többet, mint 1969- ben.

Az amerikai gazdaság 1960 óta évente átlagosan két százalékkal nőtt. A közepes jövedelműek csoportja, amely az egészséges ipari társadalom tartóoszlopa, zsugorodik. Az alacsonyabb és a magasabb jövedelmet élvezők csoportja ezzel szemben növekszik, mintha Amerika fejlődő ország volna.

Az amerikaiak gyakran gigantikus innovációs szelleme piacképessé tette egymás után az atomenergiát, a szórakoztató elektronokát, a digitális technikát és a biotechnológiát. A nagy tekintélyű egyetemekről — a Harvardról, a Yale-ről, a MIT-ről, a Stanfordról és a Berkeleyről — egymás után kerülnek ki a Nobel-díjasok. De azt, hogy miként lehet a piacon eladni a találmányokat, mások már jobban tudják.

Az amerikaiak eljutottak a Holdra, és műholdrendszereket fejlesztettek ki. Az amerikai mosó- és mosogatógépek azonban gyenge mosóhatású, dübörgő szörnyetegek. Csak áramfogyasztásuk világszínvonalú.

Egyetlen ország sem használja olyan átfogóan az elektromosságot, mint az Egyesült Államok. De ha egy közepes hóvihar végigsöpör az országon, öszszeomlik az áramszolgáltatás. A villanyvezetékek rothadó faoszlopokon futnak, magánkertek aljában, és rendre kettétörnek.

Miközben az ország csúcsegyetemén a molekuláris biológusok túltenyésztett elitcsapata javításokat végez a génrendszerben, a fogyasztó számára valóságos csapás, ha ki kell hívnia egy villanyszerelőt, mert meg kell javítáni a kávéfőző kiégett biztosítékát.

Az Egyesült Államok évtizedekig hagyta vergődni iparát. Túl kevés pénzt pumpáltak az autókat, elektromos eszközöket, cipőt és televíziót gyártó üzemekbe; szakmunkások aligalig érkeztek ide. Mindenki a csúcstechnológia közelében, a fegyvergyártásnál és a szolgáltatásban akart elhelyezkedni.

A mai Amerika mintegy cáfolja az elterjedt gazdasági elméletet. A valóban érett népgazdaságra az jellemző, — mondja ez az elmélet —, hogy a szolgáltatások aránya mindennél magasabb legyen a bruttó nemzeti terméken belül.

A szolgáltatás-vallás prédikátorainak ez, az érett társadalomról formált eszményképe nem más, mint a vastagpénzűek szolgáltató társadalma, mely az olyan közönséges dolgokat, mint az autó- vagy a tévégyártás, a világ olcsó bérért dolgozó övezeteire vagy a robotokra hárítja. Az amerikaiaknak,