Szittyakürt, 1987 (26. évfolyam, 9-9. szám)
1987-09-01 / 9. szám
1987. szeptember «IftVAKÖfcT 5. oldal Nemcsak népét, de önmagát is szegényíti, aki nagyjaink emlékét nem értékeli. Kevés hazájához-népéhez hűbb, áldozatosabb alakja volt történelmünknek, mint SZÉCHENYI ISTVÁN Szellemi hagyatékának hordozója az a hatalmas kézirat-, irat-, levél- és féljegyzéstömeg, amely élete során keze alól kikerült. Itt az ideje, hogy számot vessünk, hogyan sáfárkodtunk ezekkel a kincsekkel, amelyek egésze nem csupán egy hatalmas egyéniség és egy hatalmas életmű tükre, de méginkább történelmi dokumentum, megszívlelendő tanítás, példa és útmutatás, kötőerő társadalmunk gyengülő nemzeti azonosságtudata számára is. Műveinek, írásainak csupán egy része jelent meg nyomtatásban, nagyobb fele még feltáratlan, szorgalmas búvárkodást kívánó kézirat. Még életében közreadott művei, hírlapi cikkei és a halála utáni években megjelentetett munkái könyvritkaságok. Ezen a téren némi adósságtörlesztésre vállalkozott az ÁKV három reprint-kiadványával s a Magvető Kiadó, amikor a Magyar Hírmondó és a Gondolkodó Magyarok sorozatában egy-egy feledésbe merült munkáját adta újból közre. Ugyancsak az elmúlt jubileumi időszak adott alkalmat naplói eddig legterjedelmesebb, de csupán szemelvényes magyar nyelvű kiadására. Naplói sorsának nyomon kísérése egyébként kortörténetileg izalmas tanulmány lehetne. Fiatal korától haláláig öt nyelven vezetett „napi könyveinek” örököse hű titkára és munkatársa, Tasner Antal, végrendeletében kikötötte, hogy a naplók csak magyar nyelven adhatók ki. Ez azonban máig sem történt meg. A napjainkban megjelent magyar nyelvű Napló-kiadás 1300 oldala az eredeti anyagnak csak egy része, nagyon egyéni válogatásban. Azt, hogy igény van e hagyaték megismerésére, bizonyítja az is, hogy ez a csonka kiadás szinte órák alatt elfogyott. Széchenyi néhány nagyon jelentős késői művének kéziratát a császári rendőrség Döblingben lefoglalta. A császári titkos levéltárba kerültek azok, s csupán a Monarchia összeomlása után váltak hozzáférhetővé. Károlyi Árpád, a volt K. K. Haus—Hof und Staatsarchiv volt igazgatója, később a bécsi Magyar Történelmi Intézet alapítója „találta meg” s adta közre ezeket a Történelmi Társulat forráskiadványai sorában, ,,Széchenyi István gróf döblingi irodalmi hagyatéka” címen. Jelentősek a sorozat további darabjai, például a „Kelet népe”, „Széchenyiés Kossuth hírlapi vitája”,. A sorozat folytatását a második vüágháború kitörése akasztotta meg. A Történelmi Társulat „Fontes”néven emlegetett, azaz „Magyarország Újabbkori Történetének Forrásai”sorozata tulajdonképpen folytatása az Akadémia 1887-ben megkezdett és 1896-ban elakadt életműkiadás tervének. A megjelent kilenc kötetből jelentős, hírlapi cikkeinek Zichy Antal által szerkesztett három kötete és a levelezéséből Majláth Béla által összeállított három kötet — sok hibával, elírással és téves olvasással. Az említett forráskiadványok kis példányszámban jelentek meg, s a legfrissebb is több mint fél évszázada. Mindegyike nagyobb könyvtáraink alig beszerezhető, féltett kincse. Széchenyi-relikviák nyomában Lássuk, mi a helyzet szellemi öröksége másik felével, fennmaradt, de közre nem adott irataival, levelezéseivel? Iratainak tömegét 1833-tól bizalmasa Tasner Antal kezelte, haláláig. De Széchenyi maga is többször rendezte iratait, legutoljára Döblingben, ahova azokat elhozatta. Még 1833-ban testvéreivel egyetértésben létrehozta Sopronban a Széchenyi Nemzetség Levéltárát, amelynek gondozását 1858-ban Tasner barátjára, Paur Ivánra bízta, s a Dobás sár”, és a „Garat”, amelyeket Török — bár hibásan — ki is adta. Kéziratuk később a Széchenyi Könyvtárba, onnan a Levéltárba került. Az Akadémia a családi birtokügyekre vonatkoz óiratokat még 1882-ben visszaküldte Cenkre, a műszaki jellegű leírásokat,terveket, térképeket pedig a Közmunka és Közlekedési Minisztériumnak adta át. Ezek a minisztérium épületének háborús pusztulása során végleg megsemmisültek. Az Akadémia iratgyűjteménye, az idők folyamán, ajándékozás, vásárlás bútorok egy része, ha el nem pusztult, még ma is lappang, más részét jóérzésű gyűjtők a soproni Liszt Ferenc Múzeumba, vagy a Soproni Állami Levéltárba vitték, ahol mintegy két iratfolyóméter mennyiséget tesznek ki. Nagy részük sérült, szennyezett, restaurálásra szorul. Komoly, feltáratlan iratfondok fekszenek el a legtöbb vidéki levéltárban, többnyire nem Széchenyi, hanem valamelyik alkotásához kapcsolódó címszó alatt. A Széchenyi-iratok diaszpóráját jellemzi, hogy még ma is feltűnik antikváriumokban, magángyűjtőknél egy-egy Széchenyi-kézirat. Kíséreljük meg nyomon követni Széchenyi élete tárgyi emlékeinek sorsát is. Nos, ezek nagyobb része a cenki kastélyba került, s csak töredékük található közgyűjteményben, elsősorban az Akadémia 1902-ben létrejött Széchenyi Múzeumában. Ezek zömét Széchenyi Béla, Tasner Géza, továbbá rokoni és baráti családok ajándékozták. Az 1905-ben kiadott „tárgyjegyzék” szerint mintegy 6000 iratot, 191 lingben rendezettekből kilenc láda iratot ide küldött. A legfontosabbnak ítélt három láda irat nála maradt, és az ominózus 1860. évi március 2-i házkutatás alkalmával a rendőrség kezére került. Ez a sors érte párhuzamos házkutatások során az orvosánál, családjánál, barátainál talált iratokat is. A hatalmas irattömeg a Monarchia öszszeomlása után, a békeszerződés értelmében 1926-ban került haza, az Országos Levéltárba, ahol az abszolutizmus iratai közé sorolták be. Megjegyzendő, hogy még mindig jelentős mennyiségű Széchenyi-irat lappang a Staatsarchivban. Az iratok végrendeleti örököse, Tasner igyekezett azokat összegyűjteni, de sikertelenül, hiszen egy évre rá ő is meghalt. A Sopronba került irattömeget Paur Iván ugyan megkísérelte rendezni, de nem szerencsés kézzel. Tévedései máig kísértenek a kutatóknak munkáiban. Tasner korai halála után hagyatékát, benne a Naplók 21 kötetét, és az összesen mintegy háromládányi kéziratot fia a Tudományos Akadémiának adta el. Ez alapozta meg az Akadémia Széchenyi Gyűjteményét. Az akadémia Paur Ivánhoz, majd újabb kéréssel Széchenyi Bélához fordult Cenken, aki 1878-ban, tematikusán negyven csomóba rendezett kétládányi iratot, majd 1880-ban újabb kétládányit küldött az Akadémiának. Az atyja érdemeit méltató okleveleket viszont a Nemzeti Múzeumnak kívánta átadni. A nemzetiségi levéltár anyagát az Országos Széchenyi Könyvtárban helyezték letétbe, ahonnan 1926-ban az oklevelekkel együtt az Országos Levéltár családi levéltárába került. A Széchenyi Könyvtár azonban ma is őriz azóta gyűjtött Széchenyi-kéziratokat. Széchenyi, még életében három kisebb művének kéziratát a kiadás jogával együtt — anyagilag támogatni akarván — Török Jánosnak ajándékozta. Ezek a „Hunnia", a „Pestipor útján tovább bővült. Végül a Széchenyi család, a háborús vég előérzetében 1943-ban még egy teherautónyi, addig Cenken őrzött iratot szállíttatott be az Akadémiára. Ami még Cenken maradt, elpusztult, szétszóródott vagy lappang. * * * Tasner Géza Széchenyinek atyjához írott több száz levelét a Nemzeti Múzeumnak adta el, innen az Országos Levéltárba kerültek, ahol azokat ma „ Tasner Antal iratai"címszó alatt őrzik. Ez történt a Lunkányi Jánoshoz, gazdasági igazgatójához írott több száz levelével, iratával is. Végül a levéltár 1947-ben, antikváriumtól vásárolt egy újabb, lappangó irattömeget. A családi levéltár rendezésével 1930- ban a család Bártfai Szabó Lászlót bízta meg, aki az iratok alapján megírta a Széchenyi család történetét, majd két kötetben „Adatok Széchenyi István és kora történetéhez ’’címmel 1943- ban sok újabb, addig nem ismert iratot, levelet adott közre. Végül elkészítette Széchenyi könyvtárának a lajstromát. Jelentős irattömeg maradt azonban feltáratlanul Sopronban. A mindent gyűjtő Storno család, hogyan-hogyan nem, feltehetőleg az id. Storno Ferenccel barátságban lévő Paur Iván útján, talál Széchenyi Béla hozzájárulásával is, jutott fontos iratok birtokába. Sokat pedig kiselejtezett makulatúraként vásároltak meg — mint Storno Gábortól hallottam — soproni kofáktól. A második világháború után szétszóródott iratok közül is sok került a Stornó-gyűjteménybe, számos tárgyi relikviával együtt, amelyeket azután a Stornó-ház három termében állítottak ki. Az utolsó Stornótól a mintegy 1200 irategységet kitevő gyűjteményt én vásároltam meg Vízügyi Múzeumunk számára. Az 1945-ben a cenki kastélyból szétszóródott iratok, használati tárgyak, képet, 561 emléktárgyat őriztek benne, az Akadémia első emeletének három termében. 1944-ben az épületnek ezt a részét aknatalálat érte, födémé leszakadt, s az emlékanyag a romokkal elkeveredve a földszintre zuhant. Az innen kihalászott, sérült relikviák közül is nagyon sok elkallódott. A múzeum megszűnt. Maradékából néhány tárgyat a később létrehozott nagycenki Emlékmúzeumnak adták át, más része — főleg a festmények és a metszetek — különböző dolgozószobákban függenek, a könyvek az Akadémia könyvtárába, az iratok pedig kézirattárába kerültek. * * * A háború után az első Széchenyire emlékeztető megmozdulásra halála centenáriumán, 1961-ben került sor. A Történelmi Társulat Széchenyire emlékező évi vándorgyűlését Sopronban tartotta meg. Ez alkalommal, mint a Közlekedési Múzeum akkori vezetője, a gyűlés programjába iktatva, Nagycenken rendeztem meg az első Széchenyi-emlékkiállítást. Ennek csekély mennyiségű tárgyi anyaga került később, az ugyancsak a Közlekedési Múzeum közreműködésével létrehozott nagycenki Emlékmúzeumba. Az emlékmúzeumban, döbbenetesen kevés az eredeti, valóban személyi relikvia. A széthurcolt, s feltehetőleg a környező falvakban itt-ott még fellelhető tárgyak megszerzésére máig sem volt pénz. A relikviák sorában kell megemlékeznünk Széchenyi olvasmányairól, kedves könyveiről. A cenki kastélyban őrzött könyvtárának szétszóródása már a múlt század utolsó harmadában megkezdődött. A Sopronban 1877-ben alapított Irodalmi és Művészeti Kör Széchenyi Bélától kért és kapott könyveket, pontosan 2594 kötetet, jórészt Széchenyi István hagyatékából. A körnek azonban nem volt helye a könyvek tárolására. Ide-oda hányódás után 1904-ben (Folytatás all. oldalon)
