Szittyakürt, 1987 (26. évfolyam, 9-9. szám)
1987-09-01 / 9. szám
4. oldal «ITtVAKÖRT 1987. szeptember „Egy egész hadsereg lelkét vesztettük el...” Ismeretlen forrás Petőfi haláláról \ A címünkbeli szavakat Tóth Márton korábban ismeretlen emlékiratai szerint (vő. Magyar Nemzet, 1987. június 9. 4. 1.) Bem tábornok mondta 1849. augusztus 6-án, mikor a fehéregyházi csata után parancsot adott a költő felkutatására, minden eredmény nélkül: „Csak találgatások és gyanítások jelentkeztek. Akik tudták — s pedig az egész táborban el volt terjedve a hír, hogy már a medgyesi csata második napján is kevésbe múlt, hogy Petőfit el nem fogták; — azok azt vitatták, hogy Petőfi az ellenség fogságába került. Némelyek látni is vélték elfogatását. Simasko: a nemes lengyel légió költői lelkű vitéz hadnagya, kit a nagy költő egész leikével szeretett és viszont, Nagy-Csűrnél azt beszélte, hogy Bem, mikor őt Petőfi fogságba kerülésével akarták vigasztalni, az öreg hős vezér, fejét rázva azt mondá: „Nem — nem! Petőfi nem engedte magát elfogatni — és hogy vele egy egész hadsereg lelkét vesztettük el. S hogy mennyire igaza volt a költő atyai barátjának (aki „Mon fils!” — „Fiam!” — kiáltással ölelte mellére, mikor az erdélyi táborban megjelent), azt Tóth Márton emlékezései, „történelmi alulnézef’-ből készült pillanatképei igazolják. 1905-ben, az Új Időkben Tóth Márton még csak ennyit közölt Petőfi táborbeli szerepéről, népszerűségéről: „Szászsebesen az a megdöbbentő hír is szárnyalt táborunkban, hogy Petőfit elfogta az ellenség. De Bencentől már a tábor örömére Bem kíséretében Petőfi is előkerült. A medgyesi csata után, mintegy 10 nappal, Bervén látták újra Petőfit. Egy társzekérhez támaszkodva nézte érkezésünket. Tiszteletteljes köszöntésünket és éljenzésünket — szokása szerint — néma fejbólintgatással fogadta. Csak néhány perc múlva, a folyton érkezők sűrűbb köszöntgetésére, „Isten hozott benneteket”, fiúk!” köszöntéssel válaszolt. Szeretett a honvédek között járkálni. Ha megláttuk, rágyújtottunk egy-egy hazafias dalára. A Tied vagyok, tied hazám! stb. kezdetű dalát többször megismételtette velünk. Ilyenkor közénk jött és ő is velünk dalolt.” Bem mint atyai jóbarát s mint katona egyaránt féltette a költőt, tudta azt, — ami Tóth Márton emlékezéseiből egyértelműen kisüt —, hogy a költő jelenléte, népszerűsége fölért szinte egy hadtesttel az erdélyi táborban. A medgyesi csatáról szóról szóra ezt jegyezte föl: „Március 2-ik és 3-án a medgyesi csata Cec (= Czetz) ezredes vezetése alatt a Nagy-Küküllő balpartján, a Kiskpus és Medgyesről délre elterülő magaslatokon, a nagy Ekemezővel szemben fekvő területeken folyt le, nevezetesen az Akasztófahegy tövénél az országút melletti körülkerített korcsmánál. Bem Marosvásárhelyről 2-ikára virradó éjjel érkezett meg, s a korcsmánál felállított császáriak ellen intézte az első támadást Bánffy alezredes parancsnoksága alatt a rettenthetetlen Inczédy Samu őrnagy (oroszlán) vezetésével... Inczédy huszárőrnagy egy rettenetes rohamának sikerében Petőfi varázsnevének is nagy szerepe volt. Mikor ti. Inczédy szuronyrohamot vezényelt, azzal tüzelte a honvédek bátorságát: „Fiúk! a hegylejtőről nézi Petőfi rohamunkat! Mutassuk meg neki, hogy mit tudunk. Utánam!” Déltájban kétszer láttam Petőfit (:) ütegünk közelében Inczédy Samu őrnaggyal beszélgetett. Este 6 óra felé is többen láttuk, amint a lovassági fedezet vonalából távcsővel figyelte az Inczédy által vezényelt gyönyörű szuronyrohamot a harcz legveszélyesebb csomópontja: a korcsma ellen, hol Inczédy is megsebesült! Aki Van der Nüll ellenállását is megtörte.” (írt egy verset is róla, Tóth Márton idézi is néhány sorát emlékezetből.) S nemcsak a költő szavalt a táborban, hanem a tábor tagjai is: „Simon Petőfi Sándor. Barabás Miklós festménye. Mátyás, egy háromszéki víg fiú, jó dalos és dörgedelmes hangú szavaló, mikor egyszer a „Talpra magyar“-t elmennydörögte, Petőfi azt az észrevételt tette rá, hogy ebben a fiúban egy mozsárágyú veszett el!” A tavaszi hadjáratból a költő május 5-én Bem futáraként visszatért Debrecenbe. Újból július 17-én indult útra — utolsó útjára — Erdély felé. Mezőberényből. Tóth Márton erről a második találkozásról teljes szavahihetőséggel ezt jegyezte föl: „Petőfi hosszú, mintegy három hónapi időköz múltával VII. 31. Héjjasfalván láttuk újra, közülünk többeket megismert, s némely közhonvéd ismerősét — többek között az ágyútorkú Simon Mátyást is nevén szólította. — Maga Simon — mondá — ne is lőjön, csak kiáltson rá az ellenségre; az is megteszi a hatását.” (Az ilyen hamisítatlanul Petőfire valló mondatokról írta Hatvány, hogy hitelesítik az egész emlékezést.) Mivel Tóth Márton mint tüzér jelen volt a segesvári ütközetben, helyzetleírása kiegészíti s hitelesíti a költő elestének legvalószínűbb körülményeit s megőrizte néhány utolsó mondatát: „Héjjasfalván jutott hozzánk két szerencsétlen harcztéri hír: VII. 13. Móricz honvédalezredes fegyverletétele Fogarasnál és Gaál Sándor veresége Sepsiszentgyörgynél. Erre — természetesen — némi elkedvetlenedés vett erőt a lelkeken. Ezt azonban csakhamar eloszlatta Bem biztató napi parancsa és hadseregünk tekintélyes számereje, minőt eddigelő nemigen láttunk együtt Bem alatt táborunkban. 12—15000 főről beszéltek; pedig nemigen lehetünk többen felényinél. Hittük a jobbat. Deésházi mondta Petőfinek, hogy Bem, már az órában is 10000 harczossal rendelkezik. Mire Petőfi azt a megjegyzést tette, hogy Bem vezetése alatt minden egyes harczos három ellenségnek felel meg s az öreg zsenijét és a magyar honvéd lelkesedését is hozzá véve annyi, mintha 30 000 harczossal rendelkeznék. Tehát győzni fogunk, mert győznünk kell!“ A fehéregyházi (segesvári) csatát magát így írja le: ,,Július 31-dikén Héjjasfalváról Fehéregyháza felé vonultunk. Reggel 8 óra előtt már szólt a puska Fehéregyháza felől. 10 óra lehetett, mikor Fehéregyházánál (Weisskirchen) és Ördögfalvánál (Teuffelsdorf) Lüders muszka muszka táborával találkoztunk. A szomorú emlékű csatatér, mely Petőfi temetője lett, a Nagyküküllő balpartján a hegy lankáson emelkedik, az országúiig. Azon felül az erdőborította hegytetőig, Héjjasfalváig változó a terep. Tarló, kukoriczaföldek, legelő le a Nagyküküllőig. Mi ágyúinkkal a falu előtt a völgy felett foglaltunk állást. A völgyet ágyúinkkal teljesen uraltuk. 10 óra tájban a patakhoz közelebb rendelték ütegünket az úton érkező muszka lovasság ágyúzására, melyet jól irányzott lövéseinkkel ugyancsak tizedeltünk s nagy zavarba hozva vissza is kergettünk Segesvár felé. Délután 3—4 óra közt tetőpontját érte el a csata heve. Ekkor a marosvásárhelyi irányban nagy túlerővel támadták meg a muszkák honvédeink arczvonalát. Nagy túlerővel ágyúinkat is leszerelték. Fehéregyházánál a jobb szárny és ágyúink fedezetére rendelt 2 század huszár a közel négyezres muszka lovasroham ellen csak kevés ideig tarthatta magát (,) huszárságunk hátrálása után az egész muszka lovastömeg, a mi jobb szárnyunk fedezésére felállított honvédzászlóaljnak rontott. A honvédség négyszöget alakított; de a lovasságot nyomon követő ágyúk elől elnyílott a muszka lovasság s az ágyúk rettenetes kartács-tüze felbontotta a négyszöget s a muszkalovasok ott helyben az egész zászlóaljat felkonczolták. Az összeszedett huszárok még egy gyönyörű rohamot intéztek a többszörös muszkalovasság ellen; de sikertelenül. A jobb szárny borzasztó zavara a középre s az egész hadseregre is kiterjedt. Mire az egész hadsereg menekülése általános futássá változott. A kozákok és dzsidások egész Ördögfalváig üldöztek bennünket. Bem is megsebesült s menekülés közben egy mocsárba süllyedt lovával, melyről az őt kereső huszárok leemelték s így mentették meg életét. ” Tóth Márton maga is — halottnak tettetve magát — csodával határos módon menekült meg. A költő utolsó óráiról, illetve elestéről is van néhány figyelmet érdemlő adata: „Érdemesnek tartom itt megemlíteni, hogy délután, úgy 3—4 óra között, lovasságunk utolsó rohama alatt, Botos Dávid főhadnagy azt mondá nekem, hogy ,Petőfi — akit ugyan én akkor nem láttam, s nem láthattam; mert csatatéri feladatom minden pillanatomat és egész figyelmemet lefoglalta — a hegyderékra vezényelt ágyúk lovassági fedezetének balszárnyárólfigyeli a csata folyását. ’ Ebből azt következtettem, hogy a nagy költőnek a fehéregyházi határban, menekülésünk, vagyis Ördögfalva irányába menekülve kellett elesnie. Deésházi (Salgó) nyargoncz (futár) szerint Bem is kapott ilyen jelentést. ” Fölötte nem mondott búcsúbeszédet senki: maga írta meg, jó előre: Ott essem el én, A harc mezején... S holttestemen át Fújó paripák Száguldjanak a kivívott diadalra... Nem vívatott ki. De a „Világszabadság!” igéje kimondatott, s őáltala mondatott ki, aki életét sem sajnálta érte, éppen a soknemzetiségű Erdély földjén, ahol végleg le akart telepedni. Élete és költészete testamentoma elől azóta egy nemzet s egy korszak sem térhet ki többé. Szilágyi Ferenc (Magyar Nemzet, 1987. aug. 1.) KERTÉSZ LÁSZLÓ: ÖTVENHAT, NEM FELEJTÜNK! Ha rab Hazában még nem lehet, itt állít szobrot a kegyelet. Idegenben, ahol magyar él, mert nem vált vízzé az igazi vér. Lelkűnkben hős idő tüzel! Ötvenhat, nem felejtünk el! Virrasztó hitünk még megmaradt és várunk minden égtáj alatt. Egyszer Budapest is ünnepel, lehullik a halotti lepel Hazánk megkínzott arcáról, s térdrehull, aki ma vádol. Függönyök, falak leomlanak, magyarok közt ne legyen harag, ötvenhat volt a választóvíz, megigazul, aki benne hisz. Belőle él a zsenge is! Isten, csak mégegyszer segíts! De magyar vér ne folyhasson már, ne arasson köztünk a halál! Hősök, jeltelen sírban lakók, szent szabadságért híven halók, nevetek mégis fölragyog, rátok hullnak a csillagok! És leszen világosság megint és szabad szeretni minden színt, a szivárványt is vihar után, az is intelem Isten ujján! S lehet mindenki úgy szabad, hogy Istentől nyert akarat! Akarat az is, hogy létezünk, határon túl összeér kezünk, hogy szobrot emelhetünk itt-ott, hogy Hazánk él, bármilyen tiprott, hogy lelkünk jövőre ügyel! ötvenhat, nem felejtünk el! Garfield, 1987. aug. 20. U.S.A. * (New Jerseyben, Passaic városában is szobrot állít 1956 Szabadságharcának a környéken élő magyarság. Ez a magasztos, szép tett, Istennek hála, nem egyedüli. Hiszen már több helyen áll a kegyelet emlékműve. Mégis e vers a Garfield, Passaic és Clifton környékéről elindult kezdeményezés hatására született.)
