Szittyakürt, 1986 (25. évfolyam, 7-12. szám)
1986-12-01 / 12. szám
2. oldal **itmKö*f 1986. december hitvezette őket, és én ma is osztom velük ezt a meggyőződést, hogy a szabadságvágy testvérekké forrasztja öszsze a rabokat. Ebben a közös szabadságvágyban akarták megtalálni azt a közös lélektani alapot, amely majd a jövőben a Duna konfederáció megteremtéséhez vezet. Tudták (és itteni emigrációs sorsom egyre jobban meggyőz arról, hogy nem tévedtek), hogy az emigrációs cseh, román és szerb vezetőséggel itt kint kötött barátság meszszebb viszi majd a nemzetek békés jövőjének ügyét, mint bármilyen nemzeti politika. Ezért nem volt az 56-osok zászlajára tűzve semmiféle nemzeti jelszó, csak a szabadság jelszava. Mert, ha hisszük és hirdetjük a népek önrendelkezési jogát, akkor el kell fogadnunk, hogy a szovjet elnyomás alól felszabadult Felvidék, Bácska és Erdély lakossága maga dönt a saját hovatartozandósága felől. Mi, itt, csak annyit tehetünk, hogy magatartásunkkal bebizonyítsuk: a magyarság olyan baráti nemzet, amelynek kötelékében, vagy szomszédságában mindenki békés harmóniában élhet. A szabadságvágy egyesítő és nemzeti különbségeket áthidaló erejéről legj óbban tanúskodik az a tény, hogy a pesti egyetemekre küldött külföldi diákok, akik természetesen mind kommunista világnézetben nevelkedtek, teljesen testvéri szellemben harcoltak együtt magyar barátaikkal. Erre magam vagyok szemtanú. Ez a más eszméjének, hitének, fajának, kultúrhagyományainak és vagyonának tisztelete tette a magyar szabadságharcot tisztává. Sokszor szeretném, ha itt, az emigrációban, úgy tudnánk egymás véleménybeli, felekezeti, vagy társadalmi különbségét tiszteletben tartani, mint ahogyan azt az 1956-os forradalom hősei tették. „TANULSÁGOK” Az eddig elmondottakat összevetve a következő tanúlságot szűrhetjük le: Az igazi szabadság-mozgalom soha nem ismeri el a „cél szentesíti az eszközt” elvét. Ez az elv ugyanis csak arra alkalmas, hogy minden igazságtalanságnak a Jogszerűség” látszatát kölcsönözze és így elfogadhatóvá tegye a legaljasabb tetteket. Ismét Soldzsenitsynre hivatkozom, aki ezt olyan nagyszerűen megírta „For the Good of the Cause” című munkájában. A tiszta szabadság-elv nagy bátorságot követel attól, aki azt gyakorlatban is követni akarja. Ez az elv kötelezi az igazi szabadságharcost arra, hogy kellemetlen, ellenséges, sőt destruktív elemek véleményét is meghallgassa. Óriási lelki fegyelem kell ehhez, de ez az egyetlen út, melyen nem tévedünk vissza a kettős mértékkel való mérés hamis ösvényére. A valódi demokrácia alapja, hogy bár nem értek egyet az ellenfelemmel, de halálomig védem a jogát, hogy véleményét szabadon kimondhassa! Történelmünkben, talán először valósította meg ezt az elvet a gyakorlatban is az 1956-os szabadságharc ifjúsága. Micsoda mélységes szakadék választja el ezen a téren is a mi újainkat azoktól az itteni zajos tüntetőktől, akik azonnal készek a fejét betörni annak, aki nem ért egyet véleményükkel. Az igazi szabadságharcos különb az ellenfélnél. Felette áll annak erkölcsi színvonalán és elég bátor, hogy bízzon abban, példájának erkölcsi ereje olyan fegyver, amely külső erőszak helyett, belső meggyőződéssel vívja ki azt az életformát, amely demokratikus, szabad és mivel meggyőződésen alapul, azért tartós is. Ezek a határozott vonalak azok, amelyek élesen választják el, az eszméért küzdő szabadsághőst, az önző érdekeket képviselő, kis csoportok hatalmi érdekeit hajszoló demagógok zavargásaitól, amelyeket a szabadság köntösébe bújtatva próbálnak elfogadhatóvá tenni a „silent majority” számára. Nekünk, itt az emigrációban, vagy, ha jobban tetszik, diaszpórában, lehetnek különböző véleményeink bizonyos dolgokról. Ez így van rendjén. A különböző véleményeket összefoglaló eszmecserékből égetődnek ki a jövő-építés téglái. Az 1956-os budapesti ifjúság képes volt erre és ezzel a magatartásával a politikai érettségnek olyan bizonyítékát adta, amely erkölcsi vonzásában össze tudta forrasztani a magyar nemzetet olyan egységgé, amelyre történelme során igen ritkán volt példa. Őrizzük Európa első, igazi, tiszta „forradalmának” emlékét és legyünk büszkék arra, hogy ezt a példát a magyar nép szolgáltatta az emberiségnek. Védjük meg ezt a felemelő „szabadságharcot” a közöny agyonhallgatásától épp úgy, mint a cinizmus mindent sárbarántó bemocskolásától. Mert ennek a szabadságharcnak az emléke történelmünk legfelemelőbb hagyománya. (Bajtársi Levél, 1986. okt. 31.) Orosz Sándorné nemzetesasszony és férje Orosz Sándor nemzettestvérünk a Leamington, Windsor, Detroit és környéke Magyar Rádió vezetői az I. Nagy Szittya Történelmi Kongresszus egyik legáldozatosabb munkatársai. A rendező bizottság nevében köszönjük nemzetszolgálatukat. (A szerkeszető) HOMONNAY ELEMÉR 1911-1986 neve egybeforr Délvidék Felszabadító Tanácsának harminc éves történetével. Ezért mélységes megdöbbenéssel hallottuk a hírt, hogy lelked már ott menetel az örök hazába vezető Hadak Útján és csatlakoztál a magyar hősök nagy seregéhez. Hálát adok a jó Istennek, hogy benned egy nagy magyar lángoló szívét ismerhettem meg és barátomnak mondhattalak. Önzetlen munkáddal nehéz körülmények között tántoríthatatlan elvhűségeddel érdemelted ki honfitársaid megbecsülését. Rendkívül széleskörű tárgyismereted nagyon hiányozni fog Délvidék felszabadításáért folytatott harcunkban. Alapítónkat és vezetőnket vesztettük el benned. Életedet lendület, bölcsesség, mértéktartás, bátorság jellemezte, megmutattad, hogyan kell egy magyar száműzöttnek magyarságáért dolgozni. Most csak poraidtól búcsúzunk és nem tőled és kérünk téged, hogy ott a mennyben is képviseld szeretett magyar népünket, ahol az igazság tiszta és nem részrehajló és ahol nem önző érdekek érvényesülnek. Mélységes vallásosságod, minden érzelmességtől mentes emberszereteted példája vezessen minket tovább. Benned jó embert, magyar hazafit, igaz keresztényt veszítettünk el, aki szóban és számtalan írásban nemzetvédő hivatásodat, emigráns kötelességedet maradéktalanul teljesítetted. Délvidék Felszabadító Tanácsának tagjai ezt itt megköszönik. Áldjon meg a jó Isten tetteidért, családodnak adjon vigasztalást és mi emlékedet kegyelettel megőrizzük. Lelbach Antal dr. * December 6-án 11 órakor mutatta be a magyarországi Szent Erzsébetről elnevezett templomban Dr. Nyeste János plébános az engesztelő szentmise áldozatot sok barát és tisztelő jelenlétében. Dr. Déry Béla búcsúbeszéde Szappanos István ravatala előtt Mélyen tisztelt és szeretett gyászoló család! Tisztelt gyászoló gyülekezet! Szomorú kötelezettségemnek teszek eleget, amikor Pest-Pilis-Solt- Kiskun vármegye közönsége, a megye Törvényhatósági Bizottsága, valamint a Magyar Országos Véderő Egyesület és a volt szabadcsapatos bajtársak nevében búcsút mondok Szappanos István szolgálaton kívüli huszár századosnak, akihez mintegy 50 esztendőn keresztül hazafiui és baráti kötelék fűzött. Szappanos Pista szolgálaton kívüli huszár százados az én tisztelt és szeretett Pista bátyám, mint fiatal tényleges huszár tiszt, elsők között kérte a honvédelmi minisztert, hogy helyezze szolgálaton kívüli állományba, hogy ezáltal is segítse a trianoni békediktátum folytán pénzügyi és személyi nehézségekkel küzdő honvédelmi tárcát. Visszavonult városföldi birtokára, mert szerette a magyar Alföldet és az Alföld népét. Mintaszerűen gazdálkodott és különös gondot fordított ló- és szarvasmarha állományának nemesítésére, amely gondoskodása kiterjedt az egész vármegyére. Mint a vármegye utolsó megválasztott másodfőjegyzője és a mártírhalált halt vitéz alispánjának második helyettese, számtalanszor volt alkalmam meghallgatni a törvényhatósági bizottság közgyűlésein, a magyar Alföld gazdasági és egészségügyi életének javítása érdekében elmondott ékes felszólalásait. Mint a MOVE Pest megyei kerületének főfelügyelője, értékes munkásságot fejtett ki a megyei ifjúság hazafiúi és katonás szellemben való nevelésében. 1938 őszén a szabad csapatok egyik zászlóaljának élelmezési tisztje volt s ebben a minőségében élveztük bajtársi szeretetét, gondoskodását. Az emigrációban nehéz munkája mellett mint vitéz Kovács Gyula altábornagy segédtisztje tevékenykedett a Magyar Felszabadító Bizottságban. Pihenésre nem sok gondot fordított. Lelkes hazafiúi szívére hallgatva állandóan elfoglalta magát nemzethűségi kötelezettségeinek teljesítésével. Szappanos István szolgálaton kívüli huszár századosról elmondhatjuk, hogy mindent megcselekedett, amit megkövetelt tőle a haza. Mély vallási érzésű férfi, férj és családapa volt, aki nagy gondot fordított családjára, szeretett hitvesére és gyermekeinek vallásos és hazafiúi nevelésére. A földi életből való eltávozása mérhetetlen fájdalom nemcsak kiterjedt családjának, de az egész emigrációs magyar társadalomnak is. Értékes életének elismeréséül a Mindenható bizonyosan megkülönböztetett helyet fog biztosítani mennyei birodalmában. Ez a tudat adjon vigasztalást hátramaradt hitvesének, fiainak és az egész kiterjedt családnak és nekünk mindannyiunknak, akik most tőle fájdalmas búcsút veszünk. Szeretett és mélyen tisztelt Pista bátyám, Isten Veled!
