Szittyakürt, 1986 (25. évfolyam, 7-12. szám)
1986-12-01 / 12. szám
1986. december «ITTVAKÖfcT 3. oldal „A HIT CSODÁJA” magyar szemmel nézve nemcsak a mai, hanem minden idők egyik legcsodálatosabb könyve, amelynek írója kronologikus sorrendben vezeti végig a figyelmes olvasót azokon a gigászi harcokban eltelt nehéz éveken, amikor az amerikai magyarság összefogásának és áldozatkészségének legnagyszerűbb szimbólumát, a Loránlffy Otthont, a közömbösség, az emberi törvény, még indulása előtt megsemmisítéssel fenyegették. A történet olvasása még a hit nélküli embert is gondolkodóba ejti, hiszen lehetetlen nem látni Isten végtelen szeretetét és kegyelmességét a hivő emberrel szemben. Csak most kezd világossá válni előttünk, hogy ami Akrónban történik, az nem véletlen, hanem Isten akarata és a legszentebb bizonyíték, hogy ma is történnek csodák (magyar csodák) ott, ahol a szívekben a hit és a szeretet él. Egy maroknyi gyülekezet, a fajtáját rajongásig szerető fiatal, hitben erős lelkésszel az élén, egy olyan feladat megvalósítását vállalta magára, amely erejét százszorosán túlhaladta. Egy száz ágyas magyar ápoló otthon megépítése és elindítása minden előzetes tapasztalat és az anyagiak hiányában nem kis vállalkozás. A gyülekezet Amerika magyarságához fordult segítségért. Megnyíltak az áldozatos magyar szívek és jöttek az adományok. A gyülekezet tagjai maguk is keményen kivették részüket az áldozatból. A kért egy millió dolláros kölcsönt is megkapták. Igaz, nem minden nehézség nélkül. Megtörtént a kapavágás is. Mégis a problémák és akadályok temérdeke tornyosult a Lorántffy Otthon megvalósítása elé. Ami ezután következett, azt a könyv írója élethűen, a történet őszinte, tragikus színezetében annyira megkapóan írja le, hogy az olvasó képtelen a könyvet letenni. Az aggódás, a reménytelenség, a harcok egész sorozata kísérte a vállalkozást. Csak azért, mert egy magyar lelkész kitárta a szívét drága magyar testvéreifelé, hogy magához szoríthassa őket, hogy felkarolja az öregeket, az A Hungária Szabadságharcos Mozgalom és a Körösi Csorna Sándor Társaság vezetősége 1987. január 19-re összehívta a II. Nagy Szittya Történelmi Világkongresszus előkészítő bizottságának értekezését. egyedülállókat, a betegeket, hogy munkát adjon magyaroknak, hogy azután a rossz emberek sebet üthessenek rajta. A könyvből megtudjuk, hogy az arab—izraeli háború majdnem végzetes befolyással lett a Lorántffy Otthon jövőjére. A félig kész otthon 1974. október 1-én megnyílt, minden végleges engedély nélkül. Ezekre az időkre a püspök így emlékszik vissza: „Halálra szántan készültem neki a harcnak. Ha győzni fogunk, akkor ez a harc a magyarság győzelme lesz. Ha veszítenénk, akkor az én életem is rámegy erre a küzdelemre. Nem voltak illúzióim! Hittem és tudtam, hogy életem éppen úgy, mint a Lorántffy Otthon jövendője, Isten kezében van. Ott pedig jó helyen van!” Majd így folytatta a püspök: „A megnyitás napján tíz magyar testvérünk érkezését vártuk, akik át kívántak költözni a ,,magyar otthonba”. A tíz közül kilenc meg is érkezett, a tizedik az otthonunktól vagy öt mérföldnyire meghalt az úton. Visszafordultak vele és a temetkezési otthonba vitték. Ha ez a magyar testvérünk a Lorántffy Otthonban halt volna meg, akkor elkerülhetetlenül börtönbe jutottam volna. A kkor nem értük volna meg a második napot!” A pokol elszabadult. „Az otthont be kell zárni!” Letartóztatás, börtön és pénzbüntetés volt a fenyegetésekben az állami hivatalok részéről. A püspök azonban nem tágított! Minden áldozatot hajlandó volt meghozni a népéért! Nemcsak ő, de családja minden tagja vele szenvedett ebben az idegőrlő harcban. A tét felbecsülhetetlen volt, az egyház, az adakozó szívek bizalma és támogatása, a magyarság becsülete, mint nehéz súly nehezedett a lelkész vállaira. A hivatalok parancsai, a helyi újságok alattomos támadásai, a ravasz cselszövések mégis mind hiábavalónak bizonyultak. „Az Isten velünk van!” — mondta a lelkész és nem tágított! Könnyek jelentek meg a bátor harcos lelkész szemében és mosolygó arccal csak ennyit mondott: „Az Úr csodásán működik!” Milyen jó az Isten! Milyen hatalmas és kegyelmes. Előre tudja, és látja a dolgokat. Megpróbálja hitünket, de ezerszeresen megáldja belévetett bizalmunkat. A Lorántffy Otthon megnyitása óta tizenkét áldásokban gazdag esztendő telt el a magyarság szolgálatában, amelyről a „Hit csodája" lelket felemelő írásban számol be, szép, igaz történetekkel, közel kétszáz fényképpel bemutatva az otthon életét. Büszkén elmondhatjuk, hogy a,, Hit csodája "mint könyv történelmi dokumentuma az amerikai magyar életnek és ragyogó koronája a Lorántffy Otthonnak■ SZEDENITS JENŐ Figyelem! Figyelem! Figyelem! MEGJELENT „ A HIT CSODÁJA” (az akroni LORÁNTFFY OTTHON képes története) közel 400 oldal, 180 kép, az adakozók névsora, Reagan elnök levelével, színes fedőlappal, kemény kötésben. Történelmi dokumentum a magyar emigráció legnagyobb teljesítményéről. A könyv ára $20.00 postázással együtt. Megrendelhető az ár előzetes beküldésével: Lorántffy Otthon 2631 Copley Road, Akron, Ohio 44321 r Dr. Szakáts Istvánná: A Emlékezés | Körösi Csorna Sándorra! Ritka érdekességű hírt röpített világgá a Tokioi Japán Körösi Csorna Sándor Társaság, amikor az idei, 1986-os nagydíját a Csehszlovákiában élő Duray Miklósnak ítélte oda. A jeles magyarnak, aki a nemzeti kisebbség politikai elnyomásának enyhítésére kifejtett tevékenysége végett kétszeres börtönbüntetést szenvedett. íme, nem halt ki az epika — éltető parazsát bizonyítja a messzi világrészből kinyújtott jutalmazó kéz, a japánok magasra ívelt hídja, amelyiknek a vonalán Duray Miklós is megnyilatkozhatott. A különös adottság nyomán, hiszen a messzi keleten őrködők tokiói pecsétje is a régen eldöntött per, a „Res judica” vonalán őrzi — az enyedi pagonyban metszett vándorbottal a kezében a Himalája csúcsára feljutott, a tudomány úttörője, Körösi Csorna Sándor emlékét. Az erdélyi székely—magyar vándor útját, aki nincstelen szegényen indult el a magyari ősgyökerek felkutatására, akinek a munkássága a művelt világ elismerését szerezte meg. Bizonyítja a japánok ma is élő emlékezete. Aki nem az ünnepeltetésben, csakis a lelkiismeretesen végzett munka tudatában találta az egyedüli örömét. Ahogyan az 1821. március 1-én Teheránban dátumozott levelében jegyezte: „Benneazon csodálatos Isteni gondviselésben, amelly az éltemet mindétig megtartotta, indulok örömmel telve tovább. ” Milyen erősítő tudat ma, amikor Erdélyben a területrabló, utódló oláh nép hamis áltudósai őt Alexander Sama néven a maguk fajtájának hirdetik. Ahogyan Ceausescu, a „Dák fejedelem” parancsa szerint — minden ténykedésük a magyarság kiirtására kidolgozott diabólikus tervük szerint történik. A jelen japáni csodával kapcsolatban éled a számomra a hat esztendővel ezelőtt Britisch Columbiába vezetett utamnak előparázsló emléke — Grönland fölött, amikor a Pacific-óceán partjáról Campbell Riverből tértem vissza Amerikán át Európába. Hatalmas jet-acélmadár röpített Vancouver, Edmonton, az Északi-sarkvidék fölött, amikor a pilóták fülkéjéből mikrofonon hívták fel az utasok figyelmét a ritka látnivalóra, — a lenti irdatlan mély grönlandi tengerben úszó három hatalmas jéghegyre. Tény, hogy az az napi kitűnő látási viszonyok mellett könnyű volt őket felfedezni. Úsztak méltóságteljesen a fel-feltörő tarajos hullámok között — mint három hófehér gót katedrális. Miután az előnyös, ablak melletti ülőhelyemből tekinthettem le a mélybe, — utána helycserét ajánlottam a mellettem ülő szomszédomnak, egy rezervált őszhajú férfiúnak — tekintsen le ő is a jéghegyekre. „Sight for the gods” rebegte hálásan a gentleman, amint megtudtam, az egyik british-kolumbiai egyetemnek a nyelvész profeszszora. S hogy társalogni kezdtünk, megkérdeztem tőle, ismeri-e az én magyar hazámat, benne a szűkebb pátriámat, Erdélyt. Ugyan mit tud róla? Hogy tudok-e róla? Fordult felém túláradó örömmel, hiszen éppen Transzilvánia adta az egész tudós nyelvészvilágnak a híres tibeti angol szótárat. S már sorolta is a megalkotójának nevét, picinyke angol akcentussal, de érthetően: Indeed the great Alexander Körösi Csorna. Tovább a „Sama” nevet hirdetőkről: „Not a grain of truth in it. Pure invention. Lie.” További ismereteinek a bizonyítására, Erdélynek helyrajzi adatairól kiváló topográfiai tudásával. Éreztem, Istennek különös kegyelme, hogy Grönland fölött az utitársa lehetek. Egy pillanatig még tűnődtem, miként folytassam a ritka társalgást, most, amikor megjelent felettünk a székely-magyar üstökös örökkön élő szellemi arca. És ekkor, mint egy világító szikra, — előttem állt a budapesti Zeneakadémiának virágdíszes, a Magyar Szent Koronával és Erdélynek címeréves ékes díszterme... Úgy, mintha ma történne és nem az 1930-as esztendők derekán. A kolozsvári, csíkmegyei, nagyenyedi, marosvásárhelyi öreg-diákok rendezte Körösi Csorna Sándor emlékét méltatott ünnepély, hogy felidézze a híres vándor életútját. Aki 1784. április 4-én született a háromszékmegyei Kőrös faluban, édesapja Csorna András, édesanyja Getse Krisztina. Az örökké gondokkal küszködött emberek, akik szitakéreg készítéséből és eladásából éltek. Sándor fiuk, a tudni, tanulnivágyó, a nagyenyedi Kuún kollégiumban az élelmét szolgadiákként kereste meg. Az ő mindig szűkös sorsa, szívós székely volta segítették a megpróbáltatásokkal kikövezett útján. Nem volt ábrándozó és álmok után botorkáló, de céltudatos, módszeres tudós elme, aki mindig, mindenütt székely—magyarnak vallotta magát. A szülőföldjére a Himalája csúcsáról is mindig hazakalandozott, úgy, mint a nagy földije, Mikes Kelemen Rodostóból Zágonba. Útjának eredeti célja — az ősi Hunnus haza bejárása, „felbúvárlása” volt. Az annyiszor akadályozott útjain először Zanszkar terepén a zanglai kolostorban, — a tibeti irodalom irataiban mélyedt el. Összegyűjtött anyagával a tél beállta előtt Szabathuba indult. A brit-indiai határon a tájékozatlan angol katonai parancsnok kémnek nézte és börtönbe vetette, míg a kormányzattól megjött a felmentés és folytathatta az útját. Ekkor az Ázsiai Társaság Kalcuttába hívta meg, öt évig maradt ott, hogy „megfizesse” a kiszabadíttatását. Ottléte idején 1834-ben írta meg a világsikert hozott Tibeti angol szótárát. Közben, ismételten, soha ki nem alvó akarattal kérelmezte, hogy az elsődleges fontosságú terveit útjához Nagy Tibetbe engedély adassék. Csak 1842-ben kapta meg — a végre kedvező ajánlások birtokában. Tüstént nekivágott a hőn óhajtott útnak Ihassa felé, de útközben maláriát kapott, még eljutott vándorbotjával a kezében a Shikkim tartományi Dardzsiling fagyos cellájába, ahol 1842. április 11-én, 58 éves korában hunyta le szemét. Sokszor ismétlődött magyari tragédiánk, hogy a szolgálatért nem adatott hála, Anglia kormányától. Megnyugtató, hogy a becsülettel végigjárt út, hűség, kitartás — az Isten előtti érték. A miénk, örökségünk, amint a hazánkhoz való hűség a lelkűnkben él. * * * Még Grönland fölött, az acélmadár hátán, mégis mintha a budapesti virágdíszes, Magyar Szentkoronás, erdélyi címerrel ékes Zeneakadémia termében lettem volna, ahol az igaz testvériség nevében gyülekeztek a keresztény egyházak képviselői. A különböző mozgalmakat testesítők között gr. Teleki Pál, az Erdélyi Férfiak Egyesületének akkori elnöke. Maksai Albert, a kolozsvári teológus, Áprily Lajos, a hírneves
