Szittyakürt, 1986 (25. évfolyam, 7-12. szám)
1986-07-01 / 7-8. szám
2. oldal «invAKöirr 1986. július—augusztus Andrékovics Péter a Körösi Csorna Sándor Társaság vezetőségi tagja. sza lélekkel, bátortalanul nem lehet ebbe a heroikus műbe belefogni. ” Láthatjuk: nemzeti létünk megtartása érdekében otthon élő íróink is sürgetik “önazonosításunkat”, amelyet — ugyan nem írnak ki — csakis történelmi múltunk, szerepünk tisztázása révén érhetünk el. Otthon a jelenlegi körülmények között erre kevés lehetőség van. Ez a feladat az emigrációra hárul. Önazonosításunk egyik alaptényezője a Kárpátmedencéhez való viszonyunk. Ugyanis e területhez való életigényeinket és jogainkat vonják kétségbe, illetve tagadják meg az üldözésig. A térség évszázadok óta a germán-, szláv-, román uralmi törekvések színhelye, melyen a magyar népet “betolakodottnak” tartják. Ahogyan propagandájukban mondják: “idegen testnek az európai kultúrnépek között”. Az ő szempontjaik szerint érthető ez az álláspont. De érthetetlen és tarthatatlan úgynevezett hivatalos “magyar” részről mind a múltban, mind a jelenben, hogy a Kártpát- térben germán- és szláv őslakókat hirdetnek, s hogy a magyarság Árpád vezetésével félbarbár népként a besenyőktől üldöztetve telepedett a Duna- Tisza közére. Ennek alátámasztására idézem Budapesten 1976-ban a Gondolat kiadásában Unger Mátyás és Szabolcs Ottó által szerkesztett “Magyarország története” című könyv egyes részeit: “Amikor a 9. század végén a pásztorkodó, lovas-nomád magyarok a Kárpát-medencében megjelentek, nem kisebb riadalmat váltottak ki, mint ötödfél századdal korábban a hunok. Európa nyugati részén rég letelepedtek akkorra a római birodalmat megdöntő — egykor félelmetes barbár népek: földet műveltek, várakat, kolostorokat építettek. Nem csoda, hogy a méneseivel és állatcsordáival vándorló, szomszédait rabló kalandozásokkal zaklató pogány magyarok valóságos ördögfaj zatként jelentek meg a korabeli kolostori évkönyvek lapjain. Honnan jöttek s kik is tulajdonképpen a magyarok? Ezekre a kérdésekre nem könnyű válaszolni. Őstörténetünk — vagyis a magyar nép honfoglalás előtti élete — ma is történelmünk legvitatottabb része. Kevés a szilárd támpont.” “Elsősorban a nyelvészek adataira támaszkodva ma már nem képezi vita tárgyát, hogy a finnugor nyelvcsaládba tartozunk. (Minden egyéb nézet, pl. a sumér rokonság tudományos szempontból teljesen megalapozatlan.) Legközelebbi rokonaink a mindössze néhány ezer főt számláló vogulok és osztjákok (saját nyelvükön manysik és hantik), akik — ma sok ezer kilométerre tőlünk — az ázsiai Ob folyó mentén élnek szétszóródva.” A vándorlás idején a magyar nép a különböző török népek fennhatósága alatt élt, nem csoda, hogy a korabeli tudósításokban, a 9., 10. századi forrásokban a magyarokat törököknek, törköknek emlegették...” “Állattenyésztésre vonatkozó török jövevényszavaink (pl. bika, ökör, tinó, disznó, kecske, sajt, túró, stb.) arra vallanak, hogy az állattenyésztést illetően sokat tanultunk a törököktől.” “A folyóban halásztak, s a szállás környékén némi földművelést is űztek. Kölest, s valamennyi árpát és búzát termeltek. A gyümölcsök közül az almát, körtét, diót és a szőlőt ismerték. A gabonát, a kölest, két kő között dercévé törték s abből ‘kenyeret’, valójában kását készítettek, míg a tejből túrót és sajtot. Szívesen fogyasztották a juhhúst ünnepélyes alkalmakkor, torokon pedig lóhúst ettek.” “A magyarok — a bizánci császár szövetségeseként — éppen a bolgár cár ellen harcoltak, amikor az otthon maradottakon a besenyők újra rajtuk ütöttek. A túlerejű pusztító támadás elől menekültek és húzódtak a magyarok a Kárpátok hegykoszorújától védett területre.” “A letelepedett honfoglalókra nagy hatással voltak az itt élő szlávok fejlettebb viszonyai. Szláv jövevényszavaink, amelyeket annak idején a tőlük megismert fogalmakkal együtt vettünk át, igen szemléletesen mutatják, hogy a földművelés (rozs, zab, iga, barázda, szalma, asztag, polyva), az ipar (mészáros, bognár, kádár, takács, esztergályos, gerencsér), a házépítés terén (konyha, kamra, pince, ablak) mennyit tanultunk. Az étkezés is gyökeresen átalakult. Gazdagodott a választék (kalács, kolbász, szalonna, galuska, pogácsa, káposzta, stb.), az elkészítés módja (párol, kovászol), s az étkezés beosztása tervszerűbb, kötöttebb lett (ebéd, uzsonna, vacsora). Mindennek az átvétele nem egyik napról a másikra ment végbe, hanem igen hosszú időt vett igénybe. A magyarok életrendje csak fokozatosan változott meg.” “Lél (a köztudatban Lehel) és Bulcsú kétségtelen tragédiája mindenesetre jelezte, hogy a magyarok válaszút elé kerültek: vagy vállalják a hunok és avarok sorsát, a teljes pusztulást, vagy maguk is hasonulnak fejlettebb nyugati szomszédaikhoz. A nyájakkal barangoló nomád pásztorkodásról éttérni a helyhez kötött földművelésre: a szabad pásztorok társadalmi egyenlősége helyett — néhány földesúr hatalma alatt — beletörni az alávetettségbe; a pogány szokások helyett átvenni a keresztény vallás fegyelmét — ezt az utat kellett a magyaroknak végigjárnia.” “A megyerendszert István király szláv közvetítéssel vette át Nagy Károly örökségéből. Maga a megye szó is szláv, határt jelent (vagyis a megye középpontjában álló vár határát, uralmi körzetét jelzi). A megyenevek egy része szláv (pl. Nógrád, Csongrád, stb.), más része magyar eredetű (pl. Szolnok, Csanád, Szabolcs, stb., a megye első ispánjának a nevét viseli).” Az idézetekből láthatjuk az ősiségünkre vonatkozó hivatalos álláspontot, amely az 1848—49-i szabadságharc leverését követő Bach-korszak óta szinte változatlan, annak ellenére, hogy ellentétes előjelű politikai rendszerek követték egymást. De sajnos, ez a lealázó történelemtudat több helyen az emigrációban is érvényesül. Ez a nemzetsorvasztó szemlélet nem ad semmiféle alapot magyarságunk megtartására, életjogaink biztosítására a Kárpátmedence területén. Kongresszusunkkal—szemben a hivatalosított hamis irányzattal — az emigráció történetében az első lépés volt, hogy “önazonosításunkat” elkezdjük meghatározni: a Kárpátmedence évezredek óta csaknem azonos fajú és nyelvű népcsaládok tartózkodási helye különböző nevek alatt, amelyek az Ural-altáji, szittya népközösségbe tartoznak, melynek a magyar nép is tagja. Mától kezdve magunkat és a világot magyar-központú vagy szemléletű módon értékeljük. Nem párt- és világnézetek szerint, hanem ősi értékeink felfedésével, életigényeink alapján. Következetesen munkálkodunk életterünknek: a Kárpátmedencének népünk számára való biztosításán. Ennek magyar tulajdonjogáról az árpádi honfoglalás megfelelő értékelése nélkül nem beszélhetünk. Ehhez, mint kiinduló alaphoz kell visszatérjünk, mert Árpád nagyfejedelmünk hajtotta végre a Vérszerződésben meghatározott alkotmány alapján ősi jogon Atilla hagyatékának birtokbavételét, mellyel megteremtette Magyarországot. Ekkor csak egyetlen akarat és érdek vezette a magyar nemzetcsalád minden tagját: népünk életigénye! A vezetés közös bizalomból, hivatástudatból és rátermettségből fakadt, nem pedig valamilyen idegen hatalom kegyéből. Nemzetcsaládunk tagjai egyenjogú szabad személyek voltak. A helyzet akkor változott meg, amikor Géza fejedelmünk és főleg István királyunk alatt az úgynevezett “térítés"ürügyén a Vérszerződés alkotmányát félretéve, idegen szempontok érvényesültek az államvezetésben. A kialakult új rendben évszázadok alatt elhomályosult az árpádi nemzet- és országszervező szerep és az utókorban napjainkig nagyjából a fent idézett hamis történelmi szemléletekkel kifokították a valóságot és barbár pogány szintre süllyesztették történelmünknek azt a hősies korszakát, amit a Kárpátmedencének — a régészeti és történelmi bizonyítékok alapján — mint őshonos területnek a szittya-, hun-, avar-, magyar folytonosság révén Árpád által történt birtokbavételét illeti. Szégyellni való, többször “rablóhadjáratoknak”, enyhébben “kalandozásoknak” állították be a védelmi harcokat az Árpád és Géza fejedelmek uralkodása közötti időben. Kevés igyekezet történt ennek a kornak a felderítésére. Mindenesetre tény az, hogy idegen hatalom nem tehette lábát magyar területre, még a Lech-mezei hírhedt vereség után sem. Régóta vajúdó “önazonosításunkat” ott kell kezdenünk, ahol a maradéktalan életigények érvényesültek: az árpádi példánál. Tíz év múlva 1100 éve lesz az Árpád Apánk által történt országszervezésnek. Isteni küldetésű szerep volt, mert rajta múlott, hogy az ősi földön népének biztosítja-e az életteret? Óriási áldozatba került, ő és három fia: Üllő, Tarhos és Levente élete árán és sok magyar vitéz hősi halálával pecsételte meg a jogot ahhoz a földhöz, melyet Hazának nevezhetünk. Ma hasonló nagy feladat áll előttünk életjogaink érdekében, melyet megosztott lélekkel nem tudunk megoldani. Kongresszusunk eredményeként elindítunk egy mozgalmat, mely a magyar lelkiségre épül. Akinek magyar szíve, lelke úgy érzi, csatlakozik hozzánk, ahogyan önszántából a hét nemzetségfő a Vér szerződésben. Miként a hét vezér nem hárította másra a felelősséget, ugyanúgy mi sem odázhatjuk el a reánk háruló feladatokat. Árpád népe megértette és végrehajtotta a nagy feladatot: a honfoglalást, és védelmet, Magyarország létrehozását. Hát legyünk mi is 1100 év után Árpád népe! — Csak magyarok! Minden más megosztó, egymástól elválasztó jelző, meghatározás nélkül. Árpád népéhez tartozandónak érezheti magát minden magyar: éljen a világ bármelyik táján, ha sorsközösséget vállal az új nemzetépítésben. Magyar lapokban, ahol elfogadják, Árpád népe szolgálatában felvilágosító írásokat közlünk történelmi ismereteink gyarapítására, s elvégzendő feladataink ellátására. Szorgalmazzuk minden magyar közösségben Árpádnap megtartását, miként 15 éve Torontóban a Körösi Csorna Sándor Történelmi Társaság megrendezi. Háromévenként — vagy ahogyan a szükség kívánja lehetőségeink szerint — történelmi kongresszusokat rendezünk, amikor szakembereink ismertetik kutatási eredményeiket, egyben nagyobb szerepet óhajtunk adni ifjúságunknak is. Kongresszusunk a korabeli források megjelölése alapján megállapítja a szittya-, hun-, avar-, türk-, szabír-, magyar folytonosságot a Kárpátmedencében, szemben a hivatalosított, mesterséges, tudománytalan “finn-ugor” származási tannal szemben. Kutatóink közreműködésével a Kárpátmedence őstelepes nép szerepének fontosságára, további felderítéseket, adatgyűjtéseket végez. A felfedett eredményekről angol nyelvű tájékoztatókat bocsát ki. Lapjainkon keresztül és rendezvényeink alkalmával állandó kapcsolatban óhajtunk maradni magyar testvéreinkkel, akik Árpád népéhez tartozónak érzik magukat. Azt kérjük tőlük: terjesszék tudósaink, szakembereink könyveit, lapjait, hogy minél többen tegyék magukévá nemzeti ügyünk szolgálatát. Egyelőre az Ősi gyökér és a Szittyakürt áll rendelkezésre, de igyekszünk más lapokat is megnyerni kezdeményezésünknek. Reméljük, hogy akik a Kongresszuson résztvettek, Árpád népéhez tartozóknak érzik magukat és magyarságtudatukban gazdagodva térnek haza. Isten áldása kísérjen mindenkit! Andrékovics Péter Molnár Lajos, a Nagy Szittya Történelmi Kongresszus elnöke, Dániel Ferenc, testvérlapunk, az Új Hídfő munkatársa, Dr. Udvardy Tibor, az Amerikai Nemzeti Gárda tábornoka, Dr. Baráth Tibor történész-tanár, és Ft. Dömötör Tibor, a Szabad Magyar Református Egyház püspöke.
