Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)
1985-11-01 / 11. szám
10. oldal *ZITTVAKÖ*Í 1985. november képpen Budapesten marad. Kéri Szigethyt, hogy a tárgyalásokra való tekintettel kerüljünk minden összeütközést az orosz csapatokkal. November 2=án az oroszok lezárják a mosonmagyaróvári utat. A külföldi újságírók kezdik Sopron felé elhagyni az országot. Szigethy hosszabb interjút ad a BBC=nek. Egy oxfordi professzor (orosz szak= értő, vagy mint mondja, „kremlinológus"), aki a keletberlini és len» gyei eseményeket is személyesen élte át, gyalázatos tettnek nevezi a szuezi akciót; rettenetesen mentegetőzik, mintha ő tehetne róla. Az angol politika — mondja — megint más nép, most a magyarok vérál» dozatából akar hasznot húzni. November 3=án folytatódnak a Győr környéki katonai mozdulatok. A szovjet csapatok gyakorlatilag teljesen körülzárják a várost. Megalakul Nagy Imre nemzeti kormánya, melynek összetétele általában mindenkit kielégít. Ezzel a miniszterelnök eleget tett a különféle for= radalmi tanácsok egyöntetű kívánságának. A Dunántúli Nemzeti Ta= nács elrendeli a sztrájk beszüntetését és a munka felvételét. A tanács megítélése szerint az általános sztrájk, amellyel az ország népe egy* ségesen a Budapesten harcolók oldalára állt, hatásos fegyver volt: megmutatta a nép erejét és elszántságát. A további sztrájk már az új, forradalmi, demokratikus Magyarországot gyengítené, és ellen» keznék a nép érdekeivel. A november 3=i események közül kiemel» kedik még a soproni egyetemi hallgatók távirata Nehru indiai miniszterelnökhöz. A diákok India és Nehru segítségét kérik a magyar nép tragikus helyzetében. A táviratban megemlítik, hogy Magyarország India példáját követi, mikor semlegességét kinyilvánítja, és nem kíván semelyik katonai tömbhöz tartozni. Kérik Nehmt, küldjön azonnal megbízottat Magyarországra,hogy egyfelől meggyőződjék az ország helyzetéről, másfelől meg személyesen is lássa, milyen erősen él a nép szívében a béke és a semlegesség iránti vágy. Végül arra szólítják fel, lépjen közbe Moszkvában, hogy a vérontások szűnjenek meg, és az orosz csapatok vonuljanak vissza, „ön megmentheti közbelépés sével egy nemzet életét és jövőjét, és hozzájárulhat egy új, békés, sem» leges ország létrejöttéhez. Egy egész nemzet lesz hálás önnek sza= vaiért" — fejeződik be a távirat. November 4=én a szovjet csapatok — nagyrészben mongolok — gyorsan elfoglalják Győr katonailag fontos pontjait. A honvéd tisztikar egy része kétségtelenül nem állott hivatása magaslatán. A Dunántúli Nemzeti Tanács értekezletén felszólaló bányásznak sok tekintetben igaza volt, ami a moszkovita tisztek magatartását illeti. Ahogy több tiszt a válságos pillanatokban viselkedett, abból jól látszott, hogy a szovjet beavatkozást örömmel és megnyugvással vették tudomásul. A hadsereg tisztikarának átszervezésére bizony nagyon is szükség lett volna. Szigethy Attilát a megyei pártbizottság vette „védőőrizet"=be A sorsa miatt nyugtalankodó lakosságnak azt mondták, hogy a védő» őrizetre a szovjet csapatok miatt van szükség. Nevetséges érvelés, hiszen a szovjet szuronyok segítségével újból hatalomba ültetett párt» bizottság aligha tanúsított volna ellenállást, ha a szovjet Szigethy kiadatását kéri. A védőőrizetnek inkább a tanácstalanság volt a magya» rázata, hiszen később hazaengedték őt Kapuvárra. Szigethy továbbra is kiadója maradt a Győr=Sopron Megyei Hírlapnak, majd „Hazánk" címen adott ki független politikai napilapot. Ez a lap 1956 novembe» rében és decemberében még komoly ellenállást tanúsított. Bizonyítják ezt a lap közleményei, a vagongyári munkásság „Rába" c. lapjából átvett cikk („Bizalom kell", 1956. december i=i szám), az összegyetemi Forradalmi Bizottság és a MEFESZ ideiglenes intézőbizottsága nyilatkozata, a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa határozata, mely szintén a december i=i számban jelent meg. Ügy tudom, hogy ezek a nyilatkozatok a budapesti lapokban nem jelentek meg, csak röplapok formájában jutottak el a lakossághoz. Szigethy Attila ezt követően egy ideig viszonylagos nyugalmat él« vezett. Nemcsak a sajtóban volt hű a forradalom gondolatához, ha= nem az életben is sokat tett, hogy a forradalom vívmányaiból valami megmaradjon. Erélyesen közbelépett a letartóztatottak érdekében. Ebben nagy segítségére volt a győri munkásság, amely egyöntetűen mögötte állott. A győri munkások nagyra értékelték nyugalmát, meg= fontosságát, paraszti bölcsességét, valóságérzékét, melyről a forradalom alatt tanúságot tett. A parasztpárti politikusból munkásvezér lett. Viszonylagos és rövid szabadságának oka nemcsak a munkások előtti népszerűsége volt, hanem Kádárék görcsös erőlködése is, hogy a kor* mány támogatására és tettei utólagos igazolására köztiszteletnek örvendő embereket nyerjenek meg. Ez volt a céljuk vele is. A Hazafias Népfront delegációjával ezért utazhatott ő is Bulgáriába. Tapasztalatairól 1957 elején számolt be a sajtóban. Nyilatkozatát alaposan elferdítették (ami ellen erélyesen tiltakozott); de még így is sok mindent tartalmazott, ami nem lehetett kellemes a kormányzatnak. Ezután visszavonult Kapuvárra. Itt tartóztatták le, 1957 májusában. Kádárt olyan személyek informálták Szigethyről, akik Rákosi má» sodszori uralma alatt távolították el őt a megyei tanács alelnöki tisztéből, és népszerűsége, szellemi fölénye miatt mérhetetlenül gyűlölték. E hamis információk alapján Kádár egy ideig állandóan a „győri ellenkormány"=ról beszélt, különösen azután, hogy hiába igyekezett Szigethyt megnyerni. Letartóztatása alatt Szigethy kétszer kísérelt meg öngyilkosságot. Második kísérlete kioltotta a magyar forradalom egyik legnagyobb egyéniségének életét. Az 1956-os győri foradalom elválaszthatatlanul összeforrt Szigethy Attila nevével. iintiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiH Voltak nemzetek, amelyeket a történelem arra kény szeritett, hogy ravaszok, kegyetlenek, csalók, hódítók legyenek, ha élni akarnak. A magyart, nyilván minden erkölcsi meggondolás néU kül, szabadságra ítélte. Semmi büszkélkedni valónk vele, de ha felismertük, ehhez kell tartanunk magunkat. ILLYÉS GYULA Mi a valóság a délvidéki kisebbségek elnyomásáról? (Folytatás az 5. oldalról) A Nyugat az első világháború előtti politikai irodalmában sok helyet áldoz a délszláv problémának. A nagy nyugati népeknél begyökerezett egyoldalú és téves felfogás végtelenül ügyes propaganda eredménye volt, amit a Nyugat anyagilag is erősen támogatott. Bőven akadtak politikusok, újságírók, akik nemzeti előnyüket látták abban, ha a szerbek ügyét szolgálják a valóság rovására (és sokszor saját zsebük érdekében is). A kicsi, de lármás Szerbiának sikerült a Nyugat nagyhatalmait a szerb imperializmus szekere elé fogni és céljai elérésére Európa népeinek millióit egymás ellen harcba kergetni. A Sarajevóban elkövetett merénylet gondolata szerb hivatalos körökben született meg. A szerb királyi kormány Pasic-kal az élén elérkezettnek látta az időt, hogy hozzáfogjon érdekeinek megfelelő céljai megvalósításához. Az osztrák vezérkar főnöke. Komád von Hötzendorf, a szerbekkel való leszámolás mellett volt, és a háborút meg akarta indítani. Gróf Tisza István a háború ellen vetette be minden erejét, csak diplomáciai eszközök alkalmazásában volt hajlandó a kormányt támogatni. A bécsi kormány többi tagjai a vezérkari főnök tervét támogatták és elfogadhatatlan ultimátumot adtak át Szerbiának. Szerbia nem hátrálhatott meg, de nem is akart, mert akkor minden reményét fel kellett volna adnia, így viszont orosz és francia segítségre számíthatott. Spalajkovic szentpétervári és Vasnic párizsi szerb követek már régebben megtették az előkészítő lépéseket. Ők voltak az igazi bűnösök, de egyben elővigyázatosak is, mert ellenük nem merült fel semmi konkrét kompromittáló adat. A szerb kormányt terhelő iratok ugyanis Pasics miniszterelnök zsebében voltak. A kevésbé bűnös horvátok, Trumbics, Supilo és Potocsnyák külföldre szöktek. Párizs, majd Bordeaux hivatali előszobáiban várták kisebb-nagyobb politikai nagyságok elé való bebocsátásukat, hogy az etnográfiai helyzetet nem ismerő franciáknak a szerb—horvát népesedési terület északi határa gyanánt a Mura, Nagykanizsa, Kaposvár, Baja, Szeged és a Maros vonalát magyarázzák be. Az angol pénzzel támogatott “Délszláv Választmány”-t lázas tevékenységgel kiterjesztették Amerikára is. Megemlítendő, hogy a szerb kormány által a külföld felé hangoztatott szerb—horvát egység egyáltalán nem létezett. A Délszláv Választmány végső céljai a szerb kormány céljaival voltak azonosak. Horvátország megvalósítása a szerbek politikai érvényesülésének teljes megsemmisítését jelentette volna, tehát minden szerb számára világos volt, hogy Horvátország létezését minden eszközzel meg kell akadályozni. A végén Pasics kénytelen volt Trumbicscsal Szerbia nevében megkötni az ún. Korfúi Egyezményt. Ennek lényege volt, hogy a Monarchia délszláv népeiből alakítandó új állam Szerbiával personal unióba lép Karagyorgyevic Péter király jogara alatt. Természetesen ezt Pasics soha nem akarta betartani, de megígérte. A győzelem után a Korfúi Egyezmény már nem volt célravezető a szerbeknek. Ezért Pasics és Pribicsevics kieszelték a “Genfi Deklarációt”, abban a biztos tudatban, hogy ezt a megegyezést sem fogják betartani. Ez csak arra szolgált, hogy a horvátokat és szlovéneket megnyugtassák arra a rövid időre, amíg a szerb divíziók a “fehér sas” katonái az Entente nevében megszállják a Dráva—Száva közét. Privicsevics elérte élete célját, a horvátok és szlovének pedig megtanulták, hogy a hatalom mindig megelőzi a jogot. Szerbia proklamálta az egyesítést. A közel évszázados Grasanin program, a nagyszerb eszme élő valósággá lett. (Zavetna misao.) Közben Újvidéken összeült a nemzeit tanács, kizárólag szerb tagokkal. Bács-Bodrog, Csongrád, Torontál, Temes és Krassó- Szörény vármegyékből csak szerb delegátusok kerültek Belgrádba, pedig a lakosságnak csak egynegyede volt szerb. Az új államban a régi monarchiabeliek, főleg a magyarok lettek a kizárólagos teherviselők, vagy kiutasítottak. Hogy tönkretegyék a magyar gazdákat és földbirtokosokat, a tőlük elkobzott földek után még 10 évig kellett adót fizetniök. Ugyanakkor tervszerű szerb betelepítés indult meg. A magyar hivatalnokok, mérnökök, stb. csak addig maradtak állásaikban, amíg a szeb utánpótlás megérkezett, utána minden ellenszolgáltatás nélkül elbocsátották a magyarokat. Iskoláinkat, ahol csak lehetett, becsukták. Magyarul beszélő szerb tanítókkal helyettesítették a magyar iskolák tanári karát, de csak számtant és magyar nyelvet tanítottak magyarul, a többi tantárgyat az állam nyelvén. Az egyetemi tandíjat az adókulcs szerint állapították meg, ezáltal lehetetlenné téve a magyar fiatalság számára az egyetemi tanulmányokat. Önálló magyar szellemi élet nem volt a Délvidéken. Szentteleky írásaiból, a Bács megyei Naplóból és még néhány más újságból értesült a magyarság a napi eseményekről. Az elnyomás következtében a délvidéki magyarság fokozatosan keménnyé edződött, önérzetessé lett, kialakult benne a kisebbségi öntudat és megnemesítette lelkét az egymáson való segíteni akarás. Sorsproblémáik és az abból eredő kötelességeik eggyé váltak. Értelmiségiek és kétkezi munkások egybeforrtak, nem voltak vallás-különbségi problémáik sem. Egy dicső kisebbségi néppé lettünk, kik fennmaradásunkért és boldogulásunkért küzdöttünk. Nem voltak osztályellentétek. Megtartottuk magyar gondolkozásmódunkat. Az ifjúság lett a kisebbségi sorsban élő polgár igaz megszemélyesítője. Magyarsághoz való tartozása, nemzeti érzése erősebb volt minden más érzésnél. Mély szociális gyökerekből táplálkozott hazafiságuk. A kisebbségi élet őrlő malmában megszabadultunk minden sallangtól, a mindennapi küzdelmekben keményre ötvöződtünk. A fiatalság volt a magyarság megtépett életfájának legfőbb gondozója. Különösen kitűntek a zágrábi magyar egyetemisták falukutató tevéknységükkel, akik a már-már beolvadó Szlavóniai és Szerémségi magyar falvakat kutatták fel, hogy megmentsék az elkallódástól magyar véreinket. Jugoszlávia külpolitikájának célja az volt, hogy az egész Balkán félszigetet szerb fennhatóság alatt egyesítse. A jugoszláv név mögött rejtőző belgrádi külpolitika minden ízében a magyarság és a magyar állam ellen irányult. Jellemző Pasicsnak az a megjegyzése, hogy egyetlen politikai vétke az volt, hogy amikor a szerb Horvát—Szlovén királyság megalakult, a magyarokat nem tette át a határon. A győztes hatalmak gondatlan bőkezűségéből és a magyarság sok évszázados jóhiszeműségéből és nemtörődömségéből megszületett Jugoszlávia. Elérkezett az 1918-as összeomlás és a szerbség “meghálálta” az 1690-es rigómezei veszteségüket, amikor a törökök által való maradéktalan kiirtásuk elől menekülve menedéket kaptak a magyar Délvidéken. A szerb politika első zseniális fogása volt, hogy az első világháború után a németeket elszakította a magyarságtól és sikerült nekik a hitleri korszakra való előkészítés is. Ez a Macchiavellizmus a jugoszláviai németség számára a világtörténelemben is ritkán látott tragédiát készített elő. Titóék jó tanítványai voltak Pasicsnak. Legyilkoltak 300 ezer németet és 100 ezer magyart. Titóék tömeggyilkosságáról biztos forrásaink vannak. Minden bácskai és baranyai községnek megvan a maga “Katyn”-ja. Kirendeltek a falu szélére minden magyar férfit, 17 évestől 40 évesig, megásatták velük a gödröket és halomra géppuskázták őket csak azért, mert magyarok voltak. Csecsemőket élve szegeztek fel ajtógerendákra. Kegyetlenségük bizonyítékaként álljon itt csak egy, eset: Kula községben egy Fabó nevű gazdát beástak nyakig a földbe és fejét latrinának használva hagyták megfulladni. A magyarok kiirtására szólították fel a népet. Azáltal is gyorsították az aszszimilációt, hogy kényszerítsék a magyar nőket szerbekkel való házasságra. Politikai téren az amerikai és nyugateurópai tájékozatlanságnak legfőbb oka történelmi ismereteik hiányossága. Elérkezett hát az idő, hogy egy változás esetén új országépítésre gondoljunk és a szláv veszedelmet történelmi megvilágításban feltárjuk az egész világ előtt. A Nyugat téves középeurópai politikája vezetett az első világháború után a német hegemániához. Ugyanez vezetett a második világháború után az orosz hegemóniához. Ez az oka ma a Nyugat halálos veszedelmének. Gazdasági téren törekednie kell a jelenleg orosz megszállás alatt álló népekkel életképes európai egységet létrehozni. Ennek hiányában Európa csak az Egyesült Államok függvénye marad. Hogy változás jöhessen létre, meg kell szűnnie a szláv-barát politikának. A szláv tömegeket, amennyire csak lehet, Kelet felé kell szorítani, megszüntetve az orosz kolonizáló politikát. Ugyanez áll a délszláv és román hódításra is. Ha a szlovákok, csehek, oroszok és Izrael milliókat tudtak hontalanná tenni az őslakókból, akkor mi magyarok is megtehetjük, hogy a beszivárgott és betelepített elemeket visszatelepítsük eredeti hazájukba. Ha a magyarság célja a megmaradás — és nem is lehet más célja —, akkor azt is tudnunk kell, hogy honnan jöttünk, és kik vagyunk. Le kell végre számolni az ún. szentistváni türelmes nemzetiségi politikával, hogy többé ne ássuk meg saját sírunkat mi, magyarok. Ha a magyar anyák nem hajlandók szülni, akkor tekintsünk Keletre, turáni faj rokonaink felé és telepítsünk hazánkba japán és kínai elemeket. Ne cigányokkal és Mózes-vallásúakkal keveredjünk. Elérkezett az idő, hogy ezek szem előtt tartásával felkészüljünk az új országépítésre. Mivel az angolszász dunatáji politika semmibe sem veszi a magyarságot, diplomáciai kapcsolatainkat Kelet felé kell irányítanunk. Csak Japántól és Kínától várhatunk hathatós támogatást egy politikai újjárendezés esetén, mert ők minket rokonainknak tekintenek. A katasztrofális mozdulatlanságból, melyben most tengődünk, előtérbe kell helyezni a hazafiasság és szabadság eszményét. A múltat, a jelent és a jövőt egy nagy szintétikus szemléletbe kell összefoglalni, és a jövő kialakítása legyen szemünk előtt. Befejezésül: életre kell keltenünk — és ez most az emigráció kötelessége — egy, a Csendes-óceánon átívelő szellemi Magyarországot, amely összekapcsolná azt a hatalmas keleti néptömböt velünk, amelynek ezer év minden hiábavaló megsemmisítési kísérletének ellenére is tagjai maradtunk.
