Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)
1985-11-01 / 11. szám
2. oldal »ITTVAKÖkT 1985. november nak a foglároknak, börtönőröknek is, akik emberi szóval szóltak hozzám, akik ember számba vettek, és akiknek szavaiból és arckifejezéséből kiéreztem, hogy nem tartanak sem bűnözőnek, sem bűnösnek. Fogságom hatodik hónapjában jutott el hozzám egy apró jelzés, amely arról győzött meg, hogy a hitem nem megalapozatlan, nem tévhit. Postán kaptam egy rövid üdvözletei valahonnan a világból — később tudtam meg, hogy Belgiumból — a számomra ismeretlen Szemer családtól. Két mondatból állt a levél. És emögött a pár, kézzel írt sor mögött arcok ezreit véltem látni. Ebben az időben tudtam meg azt is, hogy angol és amerikai orvosok követelték, részesítsenek az egészségi állapotomnak megfelelő ellátásban a börtönben. És nem sokkal később jött a továbbijelzés: csomag Tokyoból a Körösi Csorna Központ japán és magyar tagjaitól. Sajnos a küldeményt személyesen nem vehettem át, de a családom megkaphatta. Majd december elején érkezett egy kedves névnapi csomag Párizsból, januárban pedig nyolc üdvözlet Magyarországról, Svédországból és az USA-ból, angolul, franciául és magyarul; majd húsvét előtt ismét kaptam egy csomagot a connecticuti Greenwichből. De a feleségemtől kapott hivatalosan engedélyezett havi csomagküldemények tartalmából is láttam, hogy róla sem feledkeztek meg. És éreztem, hogy ami eljut hozzám, az csupán töredéke az együttérzésnek. De a feleségemtől, az édesanyámtól és a nővéremtől kapott levelekből a sorok közül kiolvastam, hogy az együttérzésnek hozzám eljutó jelzéseihez hasonlókat, sőt nyilván sokkal többet kapnak ők is. Ezek erőt és bizodalmát nyújtanak nekik, de bizonyosságot is arról, hogy a valóban barátinak mondható kapcsolatok kiállják a politikai erőszakhelyzetek próbáját is, valamint arról is, hogy létezik a legnagyobb távolságokat is áthidaló emberi összetartás. Azonban ez nem csupán őket erősítette, hanem közvetve engem is, mert megnyugtatott, hogy azok, akik legközelebb állnak hozzám érzelmileg, nem érzik elhagyatva magukat. Ettől egyre erősödött a lelki nyugalmam, a hitem és nőtt bennem a bizodalom. És amikor áprilisban megtudtam, hogy március végén az államügyész visszavonta mind az 1982 decemberében, mind az 1985 februárjában benyújtott vádiratot, már biztos voltam abban, hogy a demokrácia elve ebben az ügyben csatát nyert az önkénnyel szemben. Csupán 1985. május 10-e után — az összesen 470 napig tartó bírósági ítélet nélküli fogságomat követő szabadulásom után — tudtam meg, hogy a hitem valóban racionális volt, mert az, amit értesülések híján sejtettem, valóban létezett. Most, visszatekintve úgy ítélem meg, hogy a szolidarizáló és a szabadulásomat követelő megnyilvánulások és tettek között ha csak egy is hiányzott volna, eredményük kétségesebb lett volna. Az anyagi és időáldozatok mind itthon, mind a világ egyéb pontján, Magyarországon, Ausztriában, Svájcban, Olaszországban, Franciaországban, Svédországban, Belgiumban, Hollandiában, Angliában vagy Ausztráliától Argentínán, Brazilián és Venezuelán Washingtonig, New Yorkig, Chicagóig és beleértve az USA más helységeit és Ottawától Tokyoig, de minden bizonnyal még másutt is, amiről nincs tudomásom, — mint ahogy rejtve maradt előttem a börtönbe kapott némely levél feladója is —, mind-mind nyílásra mozdították a börtönöm ajtaját. Hozzájárult ehhez a hazájukon kívül, az emigrációban élő magyarok, szlovákok és csehek sajtója is, és a hírügynökségek, valamint a világsajtó, az AFP, AP, UPI, Reuters, Die Presse, The N. Y. Times, Zürichsee Zeitung, Le Monde, a BBC, az Amerika Hangja és a Szabad Európa Rádió magyar és csehszlovák szerkesztősége, stb. Sorolhatnám tovább, de minek, hiszen mindent és mindenkit úgysem nevezhetek meg. Van, akit tapintatból nem, van akit azért nem, mert egyszerűen nem tudok róla. Persze mindez kevés lett volna, ha a nemzetközi tekintéllyel rendelkező személyek, társadalmi szervezetek, félhivatalos és hivatalos intézmények nem erősítették volna a kiszabadulásomat vágyó és szorgalmazó egyéni és tömegérzelmeket, valamint tetteket. Ennek érdekében alakult egyéni kockázat és anyagi áldozatok árán a budapesti “DURAY BIZOTTSÁG”, ezt tette nem csekély személyi és anyagi áldozattal a New York-i Hungarian Human Rights Foundation (azaz a New York-i Magyar Emberi Jogok Alapítványa) és a Csehszlovákiai Magyarok Bizottmánya Amerikában, továbbá az Amnesty International, az International Human Rights Law Group washingtoni ügyvédi szervezet, a nemzetközi PEN Klub amerikai tazogata nevében Galway Kinnell a tagozat elnöke, valamint négy amerikai író Norman Mailer, Arhur Miller, Allen Ginsberg és Kurt Vonnegut, az USA szenátusának két tagja Charles Percy és Robert Dole szenátusi bizottságok elnökei, az USA képviselőházának tagjai Lantos Tamás és John Edward Porter további harminchat képviselőtársukkal, az amerikai Helsinki Bizottság elnöke Dante B. Fascell, a Washington Legal Foundation, az Európai Gazdasági Közösség Közös Piac szervezete, és ebben az irányban fejtette ki tevékenységet az európai méretekben gondolkozó magyarpolitikusok is, ezt tette a Csehszlovákiából elszármazott, illetve 1945 után erőszakkal kitelepített és jelenleg Magyarországon élő értelmiségiek népes csoportja, továbbá Cseres Tibor, Csurka István és Mészöly Miklós magyar írók, a prágai Charta 77polgárjogi csoportosulás, a budapesti Inconu csoport, a prágai VONS — az Igazságtalanul Üldözöttek Védelmi Bizottsága, és négy pozsonyi szlovák értelmiségi a szlovák katolikus ellenzék, valamint a csehszlovák demokratikus ellenzék ismert tagjai Jan Carnogursky jogász, Jozef Jablonicky történész, Milan Simecka és Miroslav Kusy filozófusok. Valóban sorolhatnám tovább a neveket és társadalmi szervezeteket, csoportosulásokat. Azonban még sok mindenről és sok mindenkiről nem tudok, nem tudhatok, mert a börtön falán kívül sem lehet teljes az informáltságom. így hát nem csupán a csehszlovákiai, magyarországi, erdélyi és romániai, nyugat-európai és amerikai, ausztráliai és japán barátaimnak és ismerőseimnek, valamint a felsorolt személyeknek és szervezeteknek köszönöm a támogatást, és a szabadulásom érdekében kifejtett tevékenységüket és áldozatukat. Csakhogy most emlékeztetnem kell a két évvel ezelőtti soraimra. Akkor azt írtam, hogy nem mondok köszönetét senkinek, mert az igazság érdekében kötelessége kiállni minden igaz embernek, mert ha egy helyen veszélyben forog az ember teljes élethez való joga, akkor ugyanez megtörténhet bárhol másutt a világon. Ennek ellenére mégis köszönetét mondok magam és családom nevében. Ugyanis az a véleményem, hogy meg kell különböztetni a megmentésem érdekében kifejtett mentőakciókat attól a támogatástól, amelyet ennek kapcsán az a politikai ügy érdemelt ki, amely miatt börtönbe kerültem. A személyem tulajdonképpen véletlenszerű, mert a helyzet választott ki engem erre a célra. Azonban a csehszlovákiai magyarok helyzete nem véletlenszerű, mert a nemzeti-politikai önzés, a többségi nemzet egy részének a kisebbséggel szemben felkorbácsolt ellenérzése, bel- és külpolitikai hatalmi érdekek és érdekellentétek és erőszakos nemzetközi döntések hozták létre ezt a kisebbséget, illetve sújtották kisebbségi sorssal a magyarság egy részét, valamint tették helyzetét és emberi létét bizonytalanná. Ezért ennek a helyzetnek az enyhítése vagy megszüntetése már nem személyes ügy, de nem is csupán a kisebbség ügye, hanem a nemzetközi politikai lelkiismeret része. Ezért úgy érzem, hogy a felsorolt szervezetek és személyek közül ki kell emelnem a csehszlovákiai demokratikus ellenzék részéről megnyilvánult támogatást, mert ez talán egy árnyalattal több reményt teremthet egy olyan párbeszédre, amelyet a térség nemzeteinek valódi érdekei parancsolnak. A nemzetközi támogatás és segítség is ebbe az irányba hatott. Azáltal, hogy megfékezte a magyar kisebbségjogvédelmi tevékenységét megtorló bosszút. És ezt szolgálták azok a csehszlovákiai politikusok is, akik az utolsó pillanatban visszatartották a megtorlás erőit. Tehát a szabadulásom egy távolabbi célt is szolgált: nem növekedett a jogsértésekből Az Erdélyi Világszövetség clevelandi Női Szervezete és a Vitézi Rend ohioi csoportja rendezésében nagy erkölcsi sikerrel zajlott le hazafias előadásunk. A magyar Hiszekegy elmondásával kezdődött, majd T. Dombrády Dóra, az Erdélyi Világszövetség Női Szervezetének elnöke köszöntötte a szép számban megjelent közönséget. “Előadásunk nem kabaré, mert mi nem feledjük, hogy otthon még mindig orosz megszállás van, és az elszakított területek magyarsága kettős járom alatt szenved. Mi nem csak kesergünk, hanem teszünk is értük. Előadásunk hazafias műsoros délután.” Dr. Tihanyi Sándor nagy átérzéssel kuruc, majd később erdélyi dalokat zongorázott. Szeleczky Zita a Magyar Nemzeti Színház volt művésznője, 24 film főszereplője, II. Rákóczi Ferencről emlékezett meg versben, és nagy gonddal összeállított beszédében. Hubay Jenő: Cremonai hegedűs és Hullámzó Balaton c. műveit Dr. Ciprus Edward, a West Suburban zenekar elsőhegedűse, hegedűművész játszotta, Kávássy Klára művészi zongora kíséretével. Szeleczky Zita a magyar versek hivatott tolmácsolója Wass Albert költeményeket szavalt, majd megható erdélyi dalokat énekelt Győriné Mező Margit zongora kíséretével. Szeleczky Zita mindkét előadásával nagy sikert ért el. származó közép-európai feszültség, és nem romlottak egy értelmesebb és igazságosabb jövő lehetőségei. Igencsak jó lenne, ha a kisebbség jogainak jövőbenikorlátozásával nem tennék tönkre ezeket a maradék esélyeket, és nem kellene igénybe venni ismét a nemzetközi közvélemény és a hazai demokratikus erők szórványainak mentő támogatását. Mert míg csupán mentőakciókban és védelemben merül ki az erőnk, kevés lehetőség nyílik a jövő értelmesebb építésére. Most pedig arra kérem a New York-i Hungarian Human Rights Foundation, a budapesti “Duray Bizottság”és a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága Információs Csoportjának tagjait, valamint a Charta 77 szóvivőit, hogy továbbítsák levelemet azoknak, akik szolidaritásukkal hozzájárultak szabadulásomhoz és ennek révén — amint említettem — a közép-európai politika biztatóbb jövő képének esélyéhez. Sajnos, nagy erdélyi írónk, az Erdélyi Világszövetség elnöke Wass Albert nem tudott eljönni, mert autóbaleset érte. így csak képszalagról (Video-tape) tudtuk közvetíteni beszédét, melyben tettre serkentette a magyarságot és kérte, hogy a “The Hungarian Quarterly” angol nyelvű folyóiratot terjesszük. Az első száma most jelent meg az elszakított részekről és ott élő, szenvedő magyar testvéreinkről ad hírt, és beszél helyettünk. Utána Pétérváry Károly dalénekes erdélyi dalokat énekelt, Győriné Mező Margit zongora kíséretével. Dr. vitéz Tapolcsányi Oszvald, a Vitézi Rend ohio csoportjának szék-kapitánya itt adta át Szeleczky Zita művésznőnek érdemei elismeréséül a Vitézi Rend jubileumi érdemkeresztjét. Gr. Wass Albert, Erdélyért végző fáradhatatlan munkájáért szintén a Vitézi Rend jubileumi keresztjét kapta, amit a szék-kapitány elküldött neki. Nagyon szép és megható volt, hogy előadás közben és utána vetített képek jelentek meg a vásznon, II. Rákóczi Ferencről, Erdély csodás tájairól, Nagymagyarország térképéről. Elmondhatjuk, hazafias előadás volt, a szereplők tudásuk legjavát adták. Ne feledjük, Erdély magyarságát némaságra ítélték, csak mi, szabadföldön élő magyarok tudunk értük dolgozni! T. Dombrády Dóra Az 1956-os Nemzeti Forradalom és Szabadságharc huszonkilencedik évfordulójára I I emlékezve a Hungária Szabadságharcos Mozgalom lapunk hasábjain keresztül mond kö- | I szünetet mindazon Magyar Testvérünknek, akik Clevelandban személyes megjelenésükkel | I támogatták a Magyar Szabadságharcosok díszebédjét és az azt követő Októberi Emlék- l § ünnepélyünket. Köszönetét mondunk ünnepi szónokunknak Orosz Sándornak, a windsori magyar rá- | I dió vezetőjének, Dr. Bakó Elemérnek, az AMSZ társelnökének, aki a nemzet első szabad- | I ságharcosairól: Bocskai hajdúiról emlékezett. Köszönetét mondunk Csiszár Istvánnak, aki | I kitűnő szavalatával emelte emlékünnepélyünk színvonalát. Köszönjük áldozatos háziasz- | I szonyaink ajándékát. Tisztelettel: a HSzM vezetősége I SHIIIHtIIIIIIIIIIHIIIIIIIIIIIHIIIIItlIIIIHIIIIIIIIIIIIIIIimHIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIlltlIIIIHIMIIIIIIIIIIIIIIIIIIItlUllltHtmttlIIIIIHIIIIIIIIMIIIIHIHHMMMIIIIItlIlllinilIHlIflIllllllllS BÚCSÚ HAVASI IMRÉTŐL 1914—1985 A Szittyakürtöt olvasva látjuk Havasi Imre nemzettestvérünket, aki élete legvégén is velünk, a lapunkkal, mozgalmunkkal foglalkozott. Tanácsai határozottak, problémákra érzékeny figyelmét és felénk irányuló gondoskodást tükrözik. Havasi Imre testvérünk az élet elkötelezettje volt. A történelem távolába merülő tekintetünk előtt országvédő hősként, mint utász-hadnagy bukkan fel alakja. A hazátlanság országútján pedig Imre testvérünk talán elsőként próbálta tudósítani a nemzetszolgálat új alapfogalmait. Egész életével mint a KKM és a Körösi Csorna Sándor Társaság tagja, kimagasló példaként mutatta: miképpen kell száműzött emberként szolgálni hazája és fajtája ügyét. Havasi Imre testvérünk, a HSzM Nagytanács tagja, úgy marad meg emlékezetünkben, mint aki bátran küzdött, amikor kellett, s úgy marad meg emlékezetünkben, mint aki lebilincselően bűbájos ember tudott lenni, amikor lehetett. Isten veled Imre testvérünk, gyászoló élettársad, két leányod és fiad valamint hat unokád, mélységes gyászával együtt mi is őrzői és ápolói leszünk nemes szellemi hagyatékodnak. — a Szerkesztő — Erdélyről-Erdélyért délután Clevelandban 1985. október 13-án
