Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)
1985-11-01 / 11. szám
XXIV. ÉVFOLYAM, 11. SZÁM - 1985. NOVEMBER Ára: 1.00 U.S. dollár A KÁRPÁTOKTUL LE AZ AL-DUNÁIG EGY BŐSZ ÜVÖLTÉS, EGY VAD ZIVATAR! SZÉTSZÓRT HAJÁVAL, VÉRES HOMLOKÁVAL ÁLL A VIHARBAN MAGA A MAGYAR. (Petőfi) t t l t t V A K O f c t A HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM LAPJA Őszi virággal borítva... A lombot vedlő, útszéli fák alatt halottak mindenütt, munkások, lányok, gyermekek, felkelők, katonák, magyarok; a mi halottaink. Egy orosz tank mellett, a Rákóczi út és a régi Múzeum körút (ekkor már Felkelők útja) sarkán halott munkás fekszik kék overálban, viaszsárga arccal, de nyitott szeme kéken néz fel a csillagtalan égre. A kizsákmányolok és elnyomók golyója szeme alatt érte és ütőerét roncsolta szét. E napokban felbuzgó és túláradó kegyelet lócákkal kerítette körül a halott hőst, feje felett, a fatörzs derekán rajzszöggel felerősített nyomtatott sorok: győzött a forradalom, a magyar nép és a koszorúk, virágok szinte elborítják, akár egy frissen hantolt sírt. A virágok tetején, mint fejfa, személyazonossági igazolványa kinyitva, hogy mindenki a két élő szemével lássa, ki volt. Hogy ezeket a hősöket gyalázták a moszkovita hóhérok fasisztáknak, rablóknak és csőcseléknek. S azt a fiatal lányt, talán húsz éves sem volt, ki két lépésre fekszik e munkástól, szétzilált, barna hajjal és hunyt szemmel, mintha most is csak aludna, álmodna a szabadságról. Valaki, igen: a nemzet — virágcsokrot tett karjára, azt szorítja. A szabadságért vérző haza hódolatát viszi magával az égi mezőkre. Isten, fogadd szívesen és olyan kegyelemmel és szeretettel, ahogy ő szerette nemzetét. Ahogy ő szerette azt a sebesültet, kinek sebeit éppen bekötözte, mikor a szovjet janicsárok agyonlőtték. Milyen szép még most is. Finoman metszett orra, szelíd, szépvonalú szája egy csók emlékét őrzi talán, a vőlegényét, vagy a gyermekét. így fekszenek, őszi virággal borítva mindenütt, a vérző városban “csodásán ők”, a magyar földön, “ahol anynyi búza, bor van”, azon a talpalatnyi, megmaradt földön, amit kifosztottak és pusztává változtattak, tarlóvá taroltak az orosz csizmák és tankok. Magyarok, szomorúbbnál szomorúbb ez a mindenszentek napja, sírjatok. Könnyel és könytelen sírunk; de a felhők s az éj már szakadozik. A sírokon fű sarjad majd tavasszal és a vérből áldás. Hősök, nektek köszönjük, hogy már nem vagyunk egyedül, a világ magához ölelt, mint megvert, üldözött és meggyötört gyermekét az anyja. (Magyar Világ I. évf. 1. szám, 1956. nov. QWMmmmmmms}* vimmmmmmmmnt “A háromszín-lobogók mellé tegyetek három esküvést: Sírásból egynek tiszta könnyet, S a zsarnokság gyűlöletét. S fogadalmat: te kicsi ország el ne felejtse, aki él, hogy úgy született a szabadság, hogy pesti utcán hullt a vér.” Tamási Lajos: Piros vér a pesti utcán smsimmnmmmmmirmmmHmmmtímmm Duray Miklós üzenete Kedves Barátaim és Polgártársaim itthon Közép-Európában és szerte a világon! 1983 augusztusában — hat hónappal azután, hogy Pozsonyban szabadlábra helyeztek első fogságomból a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságában folytatott tevékenységem miatt rendezett, majd felfüggesztett bírósági pert követően — üzenetet küldtem mindazoknak, akik kiálltak mellettem, és akiknek köszönhettem szabadulásomat. Csak az tudja, aki már ült börtönben, hogy milyen érzés mindkét irányban átlépni a börtönajtó küszöbét. 1983. február 22-én volt részem először abban a nem irigylésre méltó örömben, amelyet a szabadulás, a viszonylagos szabadság felé nyíló börtönkapu csikorgása váltott ki belőlem. A szabadulás csodálatos érzése ejtett hatalmába annak ellenére, hogy nem szüntették meg az ellenem folytatott bűnvádi eljárást. Annak ellenére, hogy — amint jeleztem akkori üzenetemben — továbbra is vár rám és fenyeget az előzetesen eldöntött ítélet, a hét év börtön. Tudtam, hogy az akkor láncrafogott boszszú bármikor elszabadulhat, és ismét letartóztathatnak. Csak azt nem tudtam, hogy erre mikor kerül sor. Azonban 1983 őszén már sejtettem. Ekkor tudtuk meg, hogy a csehszlovákiai állami és politikai hatalom illetékesei egy olyan oktatásügyi törvénytervezetet dolgoztak ki, amely ha érvénybe lép — megsértve az ország alkotmányát — alapjaiban fogja veszélyeztetni a nemzeti kisebbségek iskoláit, mivel kilátásba helyezte a nemzeti kisebbségek anyanyelvén folyó oktatás megszüntetését. A sejtés helyesnek bizonyult, ugyanis jogvédelmi tevékenységünk következtében a hatalom arra kényszerült, hogy kihagyja a törvényjavaslatból a jogfosztást lehetővé tevő részeket, és emiatt alig egy hónap múlva, 1984. május 10-ről 11-re virradó éjszaka letartóztatott a politikai rendőrség. Többek között azzal az egyáltalán nem titkolt okkal, hogy a törvényelőkészítés idején tiltakozást szerveztem a csehszlovákiai magyar kisebbség körében. Ugyanekkor további három barátomat is őrizetbe vették, azonban őket még május 12-én szabadlábra helyezték. Be kell vallanom kishitűségemet. Amikor ismét lecsuktak, úgy éreztem, hogy most már közel egy évtizedre bezárult mögöttem a börtön kapuja. Feladtam annak a reményét, hogy a demokrácia eszméje képes lesz ellensúlyozni a hatalmilag támogatott bosszúvágyat. Nem kételyeim voltak, hanem úgy éreztem, hogy ezúttal valóban a hatalmi önkény áldozatává válók. És ez leírhatatlan rossz érzés volt. Azonban a reménytelenségnek volt számomra egy nagyszerű ellenszere, amely kevés fogolynak adatik meg, még a politikai foglyok közül is kevésnek. Annak a biztos tudata, hogy senki sem hagyott cserben azok közül, akikre reálisan számíthattam. Ez olyan meggyőződés volt, amelyet csak hittel tudtam erősíteni, illetve megtartani magamban, mert nem juthatott be semmilyen értesítés az elszigeteltségbe. Tehát az a racionális hit táplálta erőmet, hogy a barátaim és ismerőseim, azok barátai és ismerősei, és mindazok, akik még sem barátok és ismerősök, de rövidesen azzá válhatnak mind itt Pozsosnvban, Prágában vagy Budapesten, Bécsben, New Yorkban, Párizsban, Báselban, Csehszlovákiában, Magyarországon, Erdélyben, Ausztriában, Hollandiában vagy Európa más országaiban, Amerikában vagy Földünk más kontinensein mindent elkövetnek annak érdekében, hogy ismét kiszabaduljak. Csak ezzel a hittel tudtam erős maradni mind lelkileg, mind testileg. Csupán az a tudat, hogy ártatlan vagyok, csupán annak a tudata, hogy a börtönben nem bűn miatt, és nem is saját egyéni érdekeim védelme miatt jutottam, kevés lett volna a reménytelenség leküzdésére. Csak e hit biztonságával felvértezve tudtam elfogyasztani a börtönkosztol, aludni a vaspriccsen, vagy végezni a cella padlóján a napi jógatornát. Csak ettől a hittől áthatva és általa megerősítve viselhettem el a legitimitással hadilábon álló hatalom bérenceinek fenyegetéseit, gonoszságait és megalázó magatartását. Köszönöm mindenkinek — akiknek köszönhetem — ezt a hitet. Sőt köszönöm azok-
