Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)

1985-01-01 / 1. szám

8. oldal

St ITTVAKOfcT

1985. január

nyelvrokonság hirdetői azonban nevetségessé tették Sajnovicsot, aki sértetten visszavonult a csillagászat és matematika tudományához és viszonylag fiatalon, 52 éves korában meghalt.

Körösi Csorna Sándor nagyenyedi diák göttingai, majd zágrábi nyelvtanulmányai elvégzése után 1810 novemberében Hatvány Turkoly Sámuel felfedezésétől lelkesítve, Kenderessy Mihály kormányszéki tanácsostól kapott 100 forinttal a zsebében elindult, hogy a magyarok őshazáját felkutassa, megkeresse. Julianus barát útját kívánta követni Oroszországon keresztül, ezért is tanul Zágrábban szláv nyelvet, de az orosz háborús helyzet miatt útirányát megváltoztatta és Nagyvárad, Bukarest, Szefia, Enoszon keresztül, Alexandria érintésével Moszul, Bagdad, Teherán útvonalon került Kabulba, majd Lahorba s ennél az indiai Drázsba ment, ahol pénz híján — ideiglenesen feladva úticélját — angol megbízásra indiai, később tibeti nyelvészeti tanulmányokat végzett, mellyel felbecsülhetetlen szolgálatot tett a gyarmatosító angoloknak.

Körösi Csorna Sándor a Dictionar Tibetan and Englich bevezető soraiban ezt írja: “...a tibeti nyelv megismerése tulajdonképpen nem is szerepelt eredeti terveimben... Nekem azonban, mint magyarnak, a szankszkrit nyelv és irodalom tanulmányozása különösen nagy jelentőségű volt, mert büszkén állapíthatom meg, hogy a szankszkrit nyelv semmiféle más nyelvvel nem mutat olyan rokon vonatkozásokat, mint a magyarral.” (19)

Csorna hátrahagyott szógyűjteményében a pontosan egyező nyelvtan mellett 240 szankszkrittal egyező magyar szót tüntet fel.

Következőnek Szentkatolnai Bálint Gábort kell említeni, akinek többek között az 1877-ben megjelent “Párhuzam a magyar és a mongol nyelv terén” c. könyve a mongol—magyar nyelvrokonságát mutatta ki.

Aczél József tanár könyvének címe: Szittya—görög eredetünk, beszédesen bizonyítja a könyv tartalmát és Aczél törekvését.

Vámbéry Ármin egyetemi tanár, a török—magyar nyelvegyezéseket hirdette.

Szongott Kristóf szamosújrávi lelkész és tanár, a magyar nyelvet az örmény nyelvből származtatta.

Varga Zsigmond debreceni egyetemi tanár a sumer—magyar nyelvrokonságot bizonyította az Ötezer év távlatából c. könyvében, amiért a Magyar Tudományos Akadémia aranyéremmel tüntette ki.

Szabédy László kolozsvári egyetemi tanár a Magyar nyelv őstörténete c. művében a magyar nyelv ó-latinból való származására esküdött.

Kur Géza, majd Tóth Zsigmond több könyvben az etruszk—magyar nyelv és nyelvtan azonosságot látják bizonyítottnak.

Számos magas iskolai végzettséggel rendelkező és sok nyelvet beszélő tudós nevét kellene és lehetne itt felsorolni. Lássuk azonban, hogy hogyan értékélte ezek munkásságát Bárczi Géza nyelvész professzorunk. “Mit akarnak ezek az alkalmi szófejtők? — hiszen a magyar nyelvet eddig már több, mint hatvan nyelvvel rokonították. A maóritól a baszkig, a sumertól az angolig stb.” Arra a kérdésre, hogy akkor a magyar nyelvet ösztönösen és logikusan nem a több, mint hatvan nyelv tengelyében kell-e keresnünk, ingerülten így válaszolt: “Nem lehet mindent műszaki logikával értékelni.’

Gróf Széchenyi István a Magyar Tudományos Akadémia alapító levelében rögzítette az általa alapított Akadémia célját: “A magyar nyelv kiművelésén dolgozik egyedül.” Ezzel szemben csak a fenti személyek, akik életüket, vagyonuk nagyobb részét áldozták a tudományos igazság felkutatásáért, mit kaptak az Akadémiától? Rosszindulatú kritikát, melynek következménye — látjuk — a csaknem teljes feledés.

Külön szót érdemel az Akadémia keretében működő Körösi Csorna Társaság elnökének, egy Körösi Csorna életével, munkásságával foglalkozó könyvben írt előszava, ahol az elnök Körösi Csornát ködevőnek és délibáb kergetőnek nevezi.

Van a magyar nyelvtudósoknak egy soha ki nem magyarázható közös vétkük. Éspedig az, hogy Sajnovics Jánost a finn-ugor nyelvrokonság megteremtőjének kiáltották ki, holott Sajnovics a már említett Demonstráció c. dolgozatában a magyar—lapp—finn—török—kínai nyelvrokonságot mutatja ki. Ezek szerint Sajnovics nem a neki tulajdonított finn-ugor rokonság, hanem ténylegesen a turanizmus “délibábos” megteremtője volt. Ezt a tényt minden nyelvtudós és nyelvtanár elhallgatja. Ezért az a szégyenletes zűrzavar nyelvtudományunk terén.

A korábbi fejezetek bizonyító adatai ismeretében el kell fogadni, hogy a Kárpát-medence kultúrát teremtő ősnépe a szkíta nép volt, míg az őslakók nyelve az az alapnyelv, amely Edward Hincks, Henry C. Rawlinson, Jules Oppert a sumer nyelv őseinek jelentette ki s ugyanígy a szkíta nép volt az írás megteremtője is.

Ha Széchenyi István idézete szerint a magyar történelem kiesett tulajdonunkból, akkor viszont a magyar nyelvészet terén található a legnagyobb hiányosság.

A Magyar Rádió is foglalkozott egy alkalommal az egyik legkedveltebb rovatban, az Édes anyanyelvűnk adásában a következő kérdéssel. A rovat egy kérdést kapott Zalaegerszegről egy hallgatótól. A kérdés ez volt “Annak idején, amikor az édesanyám sonkát főzött, és azt nem találta elég puhának, mindig azt mondta: ezt a sonkát még tovább kell köveszteni! Mit jelent, honnét származik, stb.” A válasz az volt, hogy tájszó, amit általában az abálni, párolni, főzni kifejezések fednek. A rovattól kértem, hogy térne vissza mégegyszer erre a kérdésre és tenné meg, hogy a “tájszó” helyett adná vissza ennek az “ősszó” rendfokozatát.

Röviden nézzünk csak mögé ennek a kérdésnek. Több évi kutatás után tisztázódott, hogy ezt a kifejezést ismerik és főként “kövesztett szalonna” formájában a történelmi Magyarország területének több, mint a felén, és ma is használják, értelmét azonban már nem ismerik. Ezen nem kell csodálkozni hiszen ezt a kifejezést mi magyarok (nem tévedés) a paleolit korból (őskor pattintott kőkorból) i.e. 25 ezer évtől hozzuk magunkkal napjainkig. Röviden vizsgáljuk meg ezt az egyáltalán nem közömbös témát.

Az ősember amikor összeütött két követ (lehet ellenőrizni), ilyen hangot hallott: koo! Ezt a tudomány hangutánzó szónak nevezi. Ez az ősszó (etimon) benne van a kovakő nevében. Nos, az ősember úgy főzött, hogy tüzet rakott s abba számos öklömnyi követ tett. Mindig kovát, mert másfajta kő hőhatásra szétbomlik. Az ősember a tűz mellé kászúba, faedénybe, esetleg gödörbe (mert akkor még cserépedény nem volt), tette a főznivaló húst, szalonnát a vájat vizébe, s majd amikor a kövek tüzesekké váltak, fafogóval ezeket a tüzes köveket a vízbe tette. A kő forrva, zubogva átadta hőjét a víznek, azt forrásba hozta. Majd addig rakta a tüzes köveket a vízbe (kövesztett), amíg a hús, vagy szalonna puhára főtt. Látjuk hát, hogy valaha a főzésnek és a kőnek szoros köze volt egymáshoz. Ha a vizsgálódásunkat tovább folytatjuk, akkor nem lehet nem észrevenni, hogy a “ko” ősetimon benne van a konyha szavunkban. Ha körbe tekintünk szomszédainknál, akkor a ko, kö, ku, kü etimonokat megtaláljuk náluk is valahol a főzés fogalmánál, de ott már nincs rokonhangzásban az ő

nyelvükben a kő szóval, mert az olaszban a konyha chucine, míg a kő pietro, németben küche és a kő stein, szlávban kuhnya, a kő kamin, görögben a konyha kuzina és a kő petre. A hangutánzó kooo vagy kööö egyedül nálunk található a konyha szavunkban és a kövesztés igében. Érthetetlen, mert logikátlan szófejtő és értelmező szótárunknak a következő közlése: parázs a nyelvünkben szláv jövevény szó, a perzsel vagy pergel lengyel jövevény, a pirít, pirkad, pirong ismeretlen, a porkál olasz, a pörköl germán, míg a pörzsöl szláv jövevény szó. Látható, hogy ez egy szóbokor, azonos, vagy közel azonos fogalmak kifejezésére.

E szóbokor tagjai akkor vagy mind szláv, vagy mind germán eredetű. Megítélésünk szerint azonban vitán felül, mind eredendően magyar, mint a küche, kuhnya, konha szó is.

Nyelvészeink sértő és megalázó módon azt tanítják nekünk és gyermekeinknek, hogy amerre a magyar nép történelme során vándorolt, ott mindenütt felvett egy-egy tárgy vagy fogalom nevet s ezt az ily módon szedettvedett nyelvet nevezzük ma magyar nyelvnek. Nem!

Sir John Browing (1792—1872) angol nyelvtudós a magyar nyelvet könyve előszavában így méltatta: “A magyar nyelv messze magában áll minden nyelvek felett. Egész sajátos módon fejlődött és szerkezete olyan időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb most élő európai nyelv még nem is létezett. Önmagában következetesen és szilárdan fejlődött nyelv, amelyben logika van, sőt matézis, az erő, a hangzatok minden hajlékonyságával és alakíthatóságával.

A magyar nyelv egyetlen darabból álló gránitkő, amelyen az idők viharai karcolást sem ejtettek. Nem az idők változásától függő kalendárium. Nem szorul senkire, nem kölcsönöz, nem trafikál, csak ad, de nem vesz senkitől. Ez a nyelv a nemzeti önállóságnak, a szellemi függetlenségnek legrégibb és legfényesebb emléke.

A magyar nyelv eredetisége csodálatos tünemény. Aki megfejti, az az isteni titkot fogja boncolgatni, annak is az első tételét: “Kezdetben vala az Ige és az Ige vala az Isten, s az Isten vala az Ige.”

Ha Széchenyi István Akadémiát létesített “egyedül” a magyar nyelv kiművelésére, akkor az Akadémia miért nem tesz eleget az Alapító szándékának. Ennyire nyitott kérdéssel egyetlen — magát kultúrnemzetnek nevező — népnél sem találkozunk.

V. ELVESZETT MITOLÓGIÁNK NYOMÁBAN

A mítoszok keletkezése minden esetben a történelem előtti időkbe nyúlik vissza. Terjedésük szájról-szájra, apáról-fiúra, nemzedékről-nemzedékre szállt s közben tartalmasabb, színesebb, költőibb lett.

Gondoljunk azonban az igricek, regősök és táltosok üldözésére és kiirtására, akiket boldog Özséb menekített a Pilis rengetegeibe, és Reguly Antal hősi életére, amikor még az Urálon túlra is elutazott az általa feltételezett “magyar Kalevala” felkutatása céljából. A kérdés tisztázása szélesebb áttekintést igényel. (21)

A hindu isten-mondákban Indra és a Szórna mondák, vagy a görögöknél Prométheus-, Kadmosz-, Heraklesz-, Zeusz mondák és mondakörök alakulását, fejlődését találjuk. A hősmondákban a Jázon-, Thezeus-, a trójai mondák és az északi népeknél a Thor-, a Szigurd mondakörök, — költői magaslatra történő emelkedését találjuk. Az eposzok fejlődése egyes ihletett költő vagy dalnok munkáját dicséri.

Az indus Vajsza és Valmiki, a perzsa Firdauszi, a görög Homéros, vagy a germán Kürenbergi, akik elsősorban mint gyöngyszemeket összefűzték, majd mint a nagyszerű alkalomszülte költők, a verseket összefüggő eposzokká írták. Ilyen volt a Kalevala alkotója Elias Lönhort is.

(Itt kell megemlékezni nagyszerű hazánkfiáról Reguly Antalról. Nem vitatható, hogy kitűnő néprajzi adatokkal tért haza és egy olyan súlyos tüdőbajjal, mely fiatalon életét kívánta s még munkáinak kiadását sem érhette meg. Sajnálni kell, hogy Reguly zsenije nem nyílott rá arra, hogy a magyar mitológia — különösen az ő korában — a magyar tájakon, a magyar mondákban, mesékben, dalokban, balladákban őt körülvette.

Magyar vonatkozásban nagy értékű munkát végzett Ipolyi Arnold rk. püspök (1823—1886), aki Magyar Mythologia című könyvében sok értékes adatot örökített meg.

Balladáink kutatása Kriza János és Kallós Zoltán nagyszerű munkáját dicséri.)

A Rig-Véda a természeti jelenségekből feltételezett abszolút őserőre, Istenre vetíti a figyelmet, mely tengelyében a Déva-Diana-Dios-Deus név láncolata máig követhető. Erre a tengelyre azután a népek, fajok gondolatvilága költői regényeket épített.

Irodalmi rangra emelkedett a hinduknál a Védák, majd a szanszkrit korszakban a Mahábharáta és a Ramajana, melyek a brahmanizmus szent könyveivé váltak. Színessé teszi a Mahábharátát a Nál és Damajánti története.

A hindu hősköltészet egyik gyöngyszeme a Szávitri (hősnő) története, aki férjét és szerelmét Szatjavánt holta után Jámától, a holtak istenétől megható kitartással visszaesdi. A hindu hitrege szerint az első ember Járna volt, így ő lett az első halott is, ezért lett Járna a holtak istene.

A perzsa népköltészet Irán és Túrán hősmondájával ajándékozta meg a világirodalmat. Firdauszi volt az a kiváló alkotó szellem, aki először csak összegyűjtötte a perzsa nép mondatöredékeit, majd a történeteket időrendbe szedve megalkotta népe hőskölteményét. Firdauszi a Királyok Könyvében örök szép emléket állított az árpádi magyarok vitézségének, lovagiasságának és becsületességének.

A Sah Name legszebb költői része Iszfandijar eposza, melyben a haldokló tszfandijar az őt legyőző Rusztemnek megbékélten nyújt kezet és ruházza a királyi hatalmat unokájára.

Ha most térben közelebb jövünk a görög eposzokhoz, időben mégis távolodunk, mert a tudomány már tisztázta, hogy például az Iliász mind történetében, mind fogalmazásában ősibb az előbbi eposzoknál.

Homérosz regényes, költői eseménnyel vezeti be az Iliászt, amikor “a legszebbnek” feliratú alma odaítélését Parisra, Priamosz király fiára bízza Héra, Paliász és Afrodité között. Ennek következménye az istenek és emberek harca. Öldöklő háború tengeren és szárazföldön a görögök és trójaiak, valamint sok más nép között. (Újra egy érdekes magyar vonatkozást említünk. Trója pusztulása után Trója lakói a szikemberek, idemenekültek Hérodotosz szerint a mugajár (magyar) medencébe, közelebbről a Pilis városállamba, melynek nevét a Thúróczy Krónia Sicambriának is nevezi. A szikemberek kb. 200 évi itt tartózkodása után tovább vándoroltak Nyugatra és ők alapították Páris városát.)

A vak Homéroszt méltán nevezik a görög eposzírás atyjának. Tőle merített Vergilius, aki a trójai romok közül menekülő Aeneas történetét írta le, akinek a híres idézete: “Nem kérek egyebet, mint csekély hajlékot isteneim számára.” Vergiliuszt a pásztorversek éneklője mellett vallásos költőnek is nevezik. IV.