Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)
1985-06-01 / 6. szám
6. oldal «ITTVAKÖftT 1985. június latban állott), és vonult félre a politikai arénából, egy évi sziszifuszi, vagy inkább Don Quijote-i küzdelem után. Helyette Gömbös Gyula lett a miniszterelnök 1932 októberében. Egyéni és egyben a nemzet tragédiája az volt, hogy nem bírta keresztül vinni meghirdetett és kétségtelenül átértett reformjait. Közel másfél évtizedes tekervényes úton jutott hatalomhoz. Ő, aki már 1918-ban nemzeti és szociális átalakulást hirdetett az októberi forradalom alatt Budapesten, 1919-ben Horthyt segítette uralomra Szegeden, hogy végül is az ellenzék padsoraiban kössön ki a Bethlen-érában. Majd revideálva elveit, átment a kormánypártba, mely rövidesen hadügyi államtitkársággal jutalmazta. Nagy dinamikával látott hozzá a hadsereg fejlesztéséhez és mihelyt alkalom nyílt rá, felfegyverzéséhez. Tevékenységével nemcsak a honvédség szeretetét és háláját vívta ki, hanem széleskörű népszerűségre tett szert. Kinevezése várakozással és reménnyel töltötte el a nemzet nagy részét. Reform tervei (a “95 pont”) azonban alarmírozták a Horthy köré és mögé búvó tényleges uralmi réteget, az egyházi és világi nagybirtokosok és a pénzmágnások frigyét. Megindult a fúrás-faragás, csűrés-csavarás, nyíltan a sajtóban, parlamentben, titokban a színfalak mögött a “láthatatlan kormány” köreiben. A földreformot ellenző Kállay Miklós földművelésügyi minisztert, Horthy bizalmi emberét rövid úton el kellett távolítania Gömbösnek a kabinetből. Az ó-konzervatív csoport parlamenti lázadását, Bethlennel az élen, azok kiválása követte a kormánypártból (ekkor adta nekik Gömbös és a kormánysajtó a “csáklyás” nevet, ha jól emlékszem “öreg orvhalászok rozsdás csáklyájukkal” stb. Az eredeti szöveg sajnos nem áll rendelkezésemre. Ma reakciósnak mondhatók, ha az otthoni bérsajtó nem csépelte volna el ezt a szót.) Úgy tetszett, hogy a csáklyásoktól szabadulva valóra válhatnak évszázados álmok és jelen követelések. Már a nemzeti oldalon is meglátták és Oláh Gyurka, akkor fiatal újságíró riportokben feltárta, mindenkit megelőzve (A falu szegénye, 1927, Magyar Szemle, majd könyvben: Három millió koldus”, Miskolc, 1928) a magyar nép, főleg a nincstelenek elesettségét, vérlázítóan elhanyagolt állapotát. Erről írt a korszak vezető publicistája Milotai István is (“Az ismeretlen Magyarország”, Budapest, 1930). Az elmúlt évtized legjelentősebb nemzetpolitikai alakulata a Bartha Miklós Társaság előadásai, ankétjai, kiadványai tárgyalták a magyar sorskérdéseket. De az agitációs, publicisztikus, irodalmi megnyilatkozásokon túl, amit Szabó Dezső és Móricz Zsigmond nyomában jelentkező népi írók és falukutatók kezdenek, Matolcsy Mátyás fellépése jelenti a legnagyobb nemzeti problémánk, a föld és népe kérdésének tudományos és politikai síkon való fölmérését, megközelítését. Matolcsy nagykátai középbirtokos család sarja, már egyetemi polgár korától foglalkozik a problémával. 1934-ben jelenik meg “Az új földreform munkaterve” címen elgondolása, vagyis több, mint 3 millió katasztrális hold kisajátítása és kiosztása. A Gömbös verbuválta Reform Nemzedékhez tartozott és így került a Parlamentbe, Németh Imrével, Makkai Jánossal, Oláh Györggyel és más fiatalokkal 1935-ben. Ő karolta fel az akkor még ismeretlen diák Kovács Imrét és vitte magával, amikor Gömbös megbízásából a Pallavicini-birtokon uralkodó panaszokat vizsgálta ki. Ebből az országjárásból született meg a “Néma forradalom” (Budapest, 1937), mely egyszeriben országosan ismertté tette Kovács Imre nevét. Gömbös jószándékát és viszonylagos hajlékonyságát mutatta Zilahy Lajos által kezdeményezett találkozása a népi írókkal (1935. április 16-án). Zilahy villájában megjelentek a miniszterelnökön kívül a meghívott Móricz Zsigmond, Féja Géza, Illyés Gyula, Németh László, Szabó Lőrinc, Tamási Áron és Kovács Imre, a már említett fiatal képviselő. Eltekintve attól, hogy ez volt az első író—kormányfő találkozás a magyar demokrácia történetében, a “mérkőzés” talán döntetlenül végződött. Felcsillant egy biztató reménysugár, reformok lehetősége, de az is nyilvánvaló lett, hogy sokkal nagyobb erők játékáról van szó, melyek ellentétes irányban dolgoznak. A baloldali, polgári és más körök sajtója a megjelent magyar írók “árulásáról” cikkezett és megindult a népi és “urbánus” vita teljes hevességében. Zilahy látta meg legjobban a reális helyzetet. “Egy látható és egy láthatatlan kormány... A láthatatlan kormány a papi birtok, a nagytőke és a világi nagybirtok hármas szövetsége... Vele szemben áll a látható kormány, amelyről egyelőre annyit tudunk, hogy a reformokat akarja... a két kormány birkózása az elmúlt hónapokban a szemünk előtt folyt le és voltak pillanatok, amikor a “láthatatlan kormány” Gömbös Gyulát majdnem térdre kényszerítette” (Z. L: “Nyílt kártyákkal”, 1935, április 21, Pesti Napló). Pedig Gömbös az ellenzéki pártokkal is kereste az együttműködést. Eckhardt Tibort, az 1930-ban alakult volt fajvédő tagtársát és barátját, a Kisgazdapárt elnökét kinevezte Apponyi örökébe, hol a népszövetségi fórumon a szerb király meggyilkolásának alkalmával Magyarország védelmét kellett ellátnia. Ez ügyben, baráti támogatást biztosítandó, Gömbös először Varsóba, majd Rómába és Bécsbe utazott. A meglátogatott kormányfők barátságukról biztosították Magyarországot és végeredményben a genfi tárgyalások tisztázták teljes bűntelenségünket a macedon-horvát terrorcselekedetben. Ám sem külföldi események, sem a változatlan revíziós propaganda nem födözte el a belpolitikai és gazdasági nehézségeket. A válság lassan enyhült és még 1934 és 37 között átlag 7500 birtokot árvereztek el. A radikálisföldreform pedig késett, főleg a Felsőház — hol többségben nagybirtokosok ültek — gátló magatartása következtében. De a szociológusok és szépírók egy másik nagy problémának, a pusztuló magyarságnak, az egykének okát is a nagybirtokban, gyógyítását pedig a földosztásban látták. A falukutatók felmérték a néphelyzetét és rádöbbentették olvasóikat a magyar valóságra (Szabó Zoltán: “A tardi helyzet”), de csak ketten értették meg igazán, hogy itt csak politikai megoldás az egyetlen gyors segítség, mert a történelem nem ad további időhaladékot. Éspedig Matolcsy Mátyás és Zilahy Lajos. Az elkövetkező események a kormányt visszakozásra kényszerítik és nincs olyan politikai szervezet, az ellenzéket beleértve, mely kiharcolná a reformok megvalósítását. Gömbös és Kánya külpolitikai húzásai jobban sikerültek. Még 1933 nyarán megszilárdítják az olasz, majd a német barátságot és gazdasági viszonyt. De Kánya külügyminiszter párizsi útja és Gömbös látogatása a törököknél (tudomásom szerint az első magyar kormányfő Kossuth óta) nem járt eredménnyel a francia-orosz közeledés és diplomácia létrehozta a Balkán Szövetséget (1934), éllel támaszunk Itália ellen, mely ezekben az években állott tekintélye csúcsán. Az új alakulat összefogása a Kis-Antanttal azonban nem sikerült, majd Bulgária kiválása (a titkos területi garanciák miatt, melyek a bolgár revíziós vágyak ellenére is operáltak) blokkot tetszhalálra kárhoztatták. Ez magyar szempontból szerencsés fordulat volt, mert a Kis-Antant politikája és érzelmei irányukban változatlanok voltak, dacára az egyre súlyosbodó középeurópai helyzetnek. Ausztriában a szélsőbaloldali forradalmat fegyverrel verte le Dollfuss kancellár, de a nagy német külső és belső fenyegetéssel szemben egyelőre az olasz-magyar-osztrák kölcsönös konzultatív egyezmény (“Római jegyzőkönyvek”) védelme alá helyezkedett. Ez a szerződés Gömbösnek, Kányának és a fiatal magyar diplomáciának nagy sikere volt és védőpajzs a vészterhes új évben. 1934 a politikai gyilkosságok éve volt. Határainkhoz közel és távol, de államunkat érintő tragikus események sorozata. Dollfuss meggyilkolása után az olasz hadsereg felvonulása az osztrák határra és időleges olasz-francia-angol megértés megakadályozza a fegyveres konfliktust és az 1919 óta fenyegető “Anschlusst” (Ausztria—Németország egyesülését, amit pángermánok már a múlt század végétől hirdetnek és Hitler eltökélt szándéka). A diktátorként uralkodó Sándor szerb király és a szovjetet európai politikába és a népszövetségbe bevonó Kis-Antant erősítő “kollektív biztonságot” és Németország bekerítését munkáló francia külügyér Barthou meggyilkolása Marseillesben macedón és horvát terroristák által, már Magyarországot is érintették. A szerbek, saját Szarajevo-komplexumuk megszállottjaiként azzal vádaskodtak, hogy a magyar kormány keze is benne volt az összeesküvésben. Ezért rögtön megtorlásokba, sőt katonai lépésekbe kezdtek magyarjaink és országunk ellen. Mint aztán kiderült.a Népszövetségben Eckhárdt fődelegátusunk brilliáns védelme folytán, hogy csak egyszerű menedékjogot élveztek horvát politikai menekültek átmenetileg Magyarországon a jugoszláv követelésre, távozásukat megkönnyítendő, hatóságaink útlevelet adtak nekik. Az ellenséges sajtó- és diplomáciai hadjáratot végül is — hála Mussoliniék, a francia-olasz közeledés titkos tárgyalásainak szerelték le, mert végeredményben az ő kezük sokkal jobban benne volt az ügyben, mivel Itália adott menedéket és támogatást az emigráns horvátok vezetőinek. Magyarország tehát nagyobb presztizsveszteség nélkül megúszta ezt a csúnya ügyet, sőt bizonyos előnyt is könyvelhetett el. Egyik, hogy Gömbös leváltotta több tehetetlen tábornokát a szerb krízis után; másik a nagyobb horderejű eredmény, hogy a legélesebb fénybe került Trianon esztelensége, a szerb imperializmus és ezekkel szemben a magyarság békés, nem terrorista küzdelme elszakított területeiért, népéért. Gömbösnek kiállása Ausztria függetlensége mellett folytatódott az új kancellárral, Schuschniggal is. Sőt, Gömbös, aki Hitlerrel is barátságos kapcsolatban állott, épp úgy, mint Mussolinivel, próbálta a Führert hármuk egységébe behozni, hogy azt négyes szövetséggé alakítva Ausztria függetlenségét biztosítsa. Ez nem sikerült neki, de a kormányzó látogatása Hitlernél, majd feleségével Bécsben, Rómában és az utóbbi két állam fejei Budapesten, mind annak jelei voltak, hogy Magyarország elszigeteltsége megszűnt. A másik szektor, ahol a Gömbös-kormány bizonyos sikereket könyvelhetett el a honvédség szervezése és fejlesztése volt. Azonban katonaságunk erős nemzeti érzése, hazafisága nem talált viszonzásra a társadalom bizonyos nagybefolyású köreinél, de az előző törvényhozásokban sem, mely "...másfél milliárd pengős költségvetésből úgy költekezett, mintha Krőzus lenne, a vitézségi érempótdíjak fizetéséhez szükséges ötmillió pengőt sohasem tudta költségvetésébe állítani” (Málnási, 181. old.). Polgárságunkból hiányzott a magyar katonai hagyományok és szellem tisztelete s ezért inkább nyűgnek, mint erénynek látta a fegyveres szolgálatot. A honvédség pedig magát a revízió eszközének tekintette és készült a történelmi országrészek visszavételére. De látták, főleg a vezérkariak a lelki felkészülés hiányát, a testi nyomorúságot és a belpolitika dibdábolását, a reformok szabotálását az uralkodó körök által. Nem csoda tehát, hogy a legjelentősebb politikai mozgalom ezekből a felismerésekből és a leghazafiasabb testületből, a hadseregből indult el, amikor nyilvánvalóvá vált Gömbös reformterveinek megbénítása. A szellemi és a politikai spektrum Kétségtelen, hogy a már az első trianoni évtizedben jelentkező népi írók Magyarországon és a kisebbségi életben kivirágzott erdélyi, felvidéki és délvidéki magyar irodalom, most a harmincas évek közepetáján a nemzet legjobbjainak arcát a parasztság felé fordította. A népi mozgalom azonban nem jelentett politikai polarizálódást, vagy tettet: a szélső baltól a szélső jobbig mindenki olvashatta őket és beletartozónak érezhette magát, aki nem szakadt el népétől, nemzetétől. Ám csak szellemi mozgalom maradt, inkább irodalmi síkon. Nem öltött politikai testet akkor, amikori dőszerű volt, hogy akár törvényesen, parlamentáris, akár forradalmi úton rendszerváltozást harcoljon ki. A reformerek munkája esetleg évtizedeket vesznek igénybe és az események, az idő nem várt. Az országos elkeseredettség, a földnélküli parasztság messiásvásrása minden politikai szalmaszálhoz kapaszkodott, de a közigazgatás, a politikai rendőrség az 1921-es államvédelmi törvénnyel kifelé, a bal és jobboldali radikalizmus ellen vagdalkozott. Emlékszünk bizarr dolgokra; a földosztást hirdető, követelő és “paraszt apostolra” virrasztó Koppányra, akit súlyos börtönbe tettek elmekórház helyett; a “kaszás-keresztes” Böszörményire, aki toborzott, hogy “Marcia su Budapestet” csináljon megszédített, földéhes parasztjaival: a világforradalom vörös Messiásában hívő magyar ifjúmunkásokat és értelmiségieket léprecsalta és lebuktatta a prozelita Hetényi Imre főkapitány politikai rendőrsége (az, aki az usztasáknak kétbalkézzel magyar útlevelet adott!). Á politikai vákuumban és a “reform”-kormány felülről bevágott útján megjelentek a feketeinges Meskó és más fasiszta és nemzetiszocialista utánzatok, vagy az igényesebb Szász Béla, a Bartha Miklós Társaság volt elnökének Magyar Nemzeti Szocialista Pártja. De most, 1934-ben jelentkezik, egyelőre Gömbösnél kihallgatáson Szálasi Ferenc vezérkari őrnagy, a HM hadseregszervezési osztályáról, akinek neve és személye az elkövetkező évtized magyar politikai arénáját dominálja. Az intelligens, kitűnően képzett és minősített vezérkari tiszt meglepte Gömböst, aki képviselőséget ajánlott föl pártjában, majd katonai attaséi kinevezést, de az kitartott elvei mellett, mert fő kifogása a kormány megalkuvása és a miniszterelnök “revideált” álláspontja volt. Nem a legteljesebb barátságban váltak el, és Szálasit rövidesen kihelyezték csapatszolgálatra “jutalmul”. Ismételt kérésére aztán elbocsátották a hadseregből. Már a vezérkarnál, töprengve az ország állapotán, a “mindent vissza” revízió kivihetetlenségén (saját katonai erőtlenségünk és az antagonista nacionalizmusok miatt, az utódállamokban) új harmonikusabb megoldást keresett. Tanulmányában “Hungária Egyesült Földek és Népek”, majd később a “Kárpát-Duna Nagy Haza” fogalmában, “connacionalista” elvében találta meg a Duna-medence szocialista és nacionalista népeit összebékítő eszméjét. Érdekes megjegyezni, hogy mielőtt hungarista mozgalmával elindult, felkereste Szabó Dezsőt (mint később Málnási Ödön is, már Szálasi párthíveként) és kérte támogatsát, hogy az öreg Mester által hirdetett új paraszt honfoglalást politikai síkon kiharcolják. Ebből nem lett semmi, mert az akkor már magányos bölényként élő Szabó Dezső gúnyolódni tudott, de együttműködni senkivel sem. Szálasi elindította mozgalmát, mely két pilléren, a hungarizmuson és a connacionalizmuson nyugodott. A hungarizmus a magyarság államának és népének kiteljesedését jelentette a szocializmusban. Először ő mondotta ki a nemzeti oldalról: “Erős iparral bíró parasztállamot akarok”. Az etnikai kisebbségekkel és a környező népekkel pedig egymás egyenlőségét, nyelvét, kultúráját, művelődését, nemzeti érzését és szocializmusát tisztelő kibékülésben látta Magyarország és Közép-Európa jövőjét. Hasonlóképpen az “úri osztályból” ő volt az első, aki a munkások közé ment és nagyon hűséges híveket szerzett magának. Ez nem demagógia volt részéről, hanem mélyen átérzett kereszténység, és ez is új volt, szemben a kommunizmussal, és a német
