Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)
1985-06-01 / 6. szám
1985. június »ITtVAKÖkT 5. oldal DR. KOVÁCS ERNŐ: Trianoni béke és ami utána következett — Magyarország a két világháború között — [ rész A Bethlen-kormány külpolitikája Ha bíráltuk is a vezetés hibáit, mulasztásait, tekintetbe vettük kezdeti vagy krónikus nehézségeit. Bethlen, nagy hibái dacára úgy fog a történelem évkönyveiben szerepelni, mint aki az ellenségek gyűrűjébe zárt, teljesen elszigetelt kis-Magyarországot izoláltságából kivezette. Észrevette a Diaz-fegyverszünettel Nitti párizsi, Romanelli működésével a budapesti és velencei szerződés folytán megnyilvánuló olasz rokonszenvet. Megragadta Itália felénk nyúló kezét, mely különösen Mussolini uralomrajutása után, s barátot keresett Jugoszlávia hátában, és az első nagyhatalom volt, mely nyíltan hangoztatta a trianoni igazságtalanságokat. Gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok kiépítése után sor került az olasz-magyar barátsági szerződés aláírására Rómában (1927). Ezzel a volt ellenséges Antant-hatalmak közül ugyan a leggyengébb állott mellénk, de támogatta revíziós törekvéseinket, kultúrális és gazdasági cserénket, sőt titkos fegyverkezésünket is. Külpolitikai elszigeteltségünket az olasz barátság szüntette meg és adott valamelyes biztonságérzetet az ellenséges, fegyvercsörgető Kis-Antanttal szemben. Ausztriával is fokozatosan javult kezdeti rosszviszonyunk és élénkültek a németekkel, lengyelekkel és bolgárokkal hagyományos kapcsolataink. Ebből a legfőbb politikai hasznunk egyelőre az volt, hogy mindezek velünk szembenálló államok hátában helyezkedett el és nem tartoztak az ellenünk szövetkezett Kis-Antant táborába. A magyar külpolitika támogatta a horvát és főleg a szlovák disszidenseket (az emigrált Jedlicskát és a hazaárulási perbe fogott Tuka Béla volt pozsonyi professzort. Sajnos a cseh börtönbe zárt és ott megvakult, erősen magyarbarát Tuka családját nem támogatták hathatósan Bethlenék, amit a csalódott szlovák politikus, sajnos nem bírt elfelejteni később!). Bár Angliával a hivatalos kapcsolatok csak inkább langyosak voltak, lord Rothermere lapjaiban (nem tekintélyes, de annál elterjedtebb Dayly Mail, stb.) síkraszállott Magyarország mellett és Trianon ellen. A szegény, kisemmizett, elszigetelt magyarság meghatott hálával fogadta ezeket a legnagyobb nyelvterületen megjelent híreket. Talán túlságos optimizmussal és szinte a hisztériáig menő lelkesedéssel ünnepelte a lordot és felmerült még az a bizarr gondolat is, hogy fiával töltsék be az üres magyar trónt. Európa legerősebb államával, a hatalmának delelőjén álló Franciaországgal sem javult diplomáciai viszonyunk (és ezt a hírhedt frankhamisítás esete és pőre is késleltette). Szellemi síkon azonban a magyar öszöndíjas központ a párizsi Rue Lacepéde-en, mint a későbbi Collégium Hungaricum előfutára, valamint francia egyetemi tanárok, akadémikusok kiállása a magyar ügy mellett, biztató jelenségeknek számítottak; de kormányzatunk nem bírt eredményesen megküzdeni a ferdítések cseh és román nagymestereivel, a franciák kedvenceivel. A Kis-Antant államokkal való viszony formailag civilizált és a diplomácia követelményeinek megfelelően alakult. A mai korban, a II. vh. utáni “szocialista” elzárkózás szinte teljesen ismeretlen volt a trianoni béke aláírása után. Bethlen nagy személyi diadalának tartották egyesek az “optáns pör” megnyerését a nemzetközi bírósági fórumon, mely az utódállamokban kisajátított nagybirtokok tulajdonosainak kártalanítását célozta. Mások csak igazolva látták magyarországi földreform törekvéseiket, mivel nagyon kevés magyar parasztnak juttattak valamit is a románok, csehek és szerbek a felosztott nagybirtokokból. Viszont igaztalan az a vád, hogy csak az optánsok anyagi érdekeit védte a Bethlen-kormány. A magyar kisebbségek védelmét az ősz gr. Apponyi Albert képviselte, fölényes nyelvtudással, ékesszólással és nemzetközi tekintéllyel a Népszövetségben haláláig. Bethlen István és a kormány elévülhetetlen érdeme tehát, hogy Magyarország mesterséges elszigetelésének végetvetett, a trianoni igazságtalanságot világgá kürtölte és kisebbségi sorban kínlódó nemzettestvéreink védelmét kötelességszerűen vállalta. Ha ez a mérleg könnyebb serpenyőjét jelentette, amit a súlyosabb belpolitikai eredménytelenség lehúzott, az nem vitás. Ám igazságtalanság, amit egyes otthoni és emigráns történész állít, hogy a vázolt külpolitika és a revíziós propaganda csak porhintés volt a nemzet szemébe, hogy az életfontos reformokról elterelje a figyelmet. A korszak magyar szellemi élete Kétségtelenül Ady magyar szellemi forradalma, bár ő eltávozott a halott százezrekkel, folytatódott. A sajátos műveltségünk mélységeit tárták föl Bartók és Kodály, amikor a huszonnegyedik órában megmentették ősi zenekultúránk javát. Meg kell mondanunk a ma otthon hangoztatott véleményekkel szemben, hogy Kodály gyűjtése, alkotásai és tanításai már a háború utáni első évtizedben célba értek. Az Ády-generáció legnagyobbjai, Móricz, Juhász Gyula, Kosztolányi, Babits kis megtorpanás után folytatták hivatásukat. A harc még folyt Ady teljes elismeréséért, de amint a nagy halott megjósolta: “Ifjú szívekben élek és mindég tovább”, beteljesedett. A hirtelen kisarjadó erdélyi magyar irodalom lírikusai bátran vallották Reményikkel, hogy “hangunk az Adyé”, és a nagy író, Erdély fiatal református püspöke Makkai Sándor eldöntötte az irodalmi port a maradiakkal szemben “A magyar fa sorsa” című mélyenszántó tanulmányában. Mindazonáltal az első trianoni évtized legnagyobb hatású alkotása Szabó Dezső “Elsodort falu”-ja volt, mely a kommün utolsó heteiben jelent meg. Ez a hatalmas sodrású magyar mű, a magyar élet minden nagy problémáját fölveti a világháború és forradalmak forgatagaiban; de megoldását is megmutatja: “vissza a parasztsághoz”, a faluba, a földhöz. Sajnos politikai valóság nem lehet eszméiből; részben a zseni antiszociális tulajdonságai miatt, részben a kis pecsenyesütők által megvalósított “keresztény-kurzus”folytán (amit Szabó Dezső “görénykurzus” néven emleget később), ami homlokegyenest ellentétes irányt adott az államügyeknek. Hatása alól azonban nem bírta kivonni magát seni, vagy vele, vagy ellene foglalt állást. Szinte azt mondhatjuk, hogy a következő évtized vezető írói, magyar intellektueljei, az új generáció Szabó Dezső vetéséből érett be. A képzőművészetek is virágzásnak indultak és a sajtóban erős tisztulás volt észlelhető, új nemzeti alapítású lapokkal és könyvkiadókkal. Állandó színházak és opera csak továbbra is Budapest és egy-két nagyobb vidéki város kiváltsága. Kisebb helyekre csak a vándorszínészek jutnak. Egyáltalán a szellemi és egyéb “vízfej” jellemzi a történelmi nagyvárosaitól (Kolozsvár, Temesvár, Kassa, Pozsony, stb.) megfosztott Magyarországot; úgyszólván minden fontos tevékenység Budapest székesfővárosban összpontosult. Fenyegetett a szellemi csonkulás veszélye. A merev politikai rendszer csonkalelkű magyarokat termelt. A gazdasági világválság. Bethlen bukása Az 1929-ben kitört gazdasági krízis elsöpörte az örökösnek tetsző miniszterelnököt és kormányát. Bethlen lemondása előtt még a londoni pénzpiacon 5 millió font kölcsönt vesz fel a pénzügyminiszterünk éppen az angol pénz értékének 30%-os csökkenése előtt. A felelőtlen gazdaságpolitikának következtében költségvetésünk 1429 millió pengőre emelkedett az 1926-os évtől kezdve, tehát jóval nagyobb volt, mint a békebeli Nagy-Magyarországé. A Bethlen-kormány utolsó évében a kiadások összege 3 milliárd pengővel haladta meg az előirányzott összeget. Ebben 600 millióról jórészt tudomása sem volt a parlamentnek! A túlméretezettség volt az államháztartás legnagyobb betegsége: országgyűlés 245 képviselővel; a kis országnak több tisztviselője volt, mint a Trianon előttinek, nem a menekültek duzzasztották föl a közigazgatást, hanem új, személyekhez kreált állások és bürokrácia elmaradt ésszerűsítése, modernizálása. A nemzeti jövedelem felét közterhek nyelik el. Ez a fejenkénti adóterhet a békebeli 89 pengőről 141 -re csigázza. De míg a mezőgazdasági termelés adóterhe 44%, a nagyiparé 17%, ami csak fokozta az amúgy is erősen nyitott agrárollót. A túlzott iparosodással 256 kartell diktálta az árakat: a textilgyártmányok ára 1913—1933 között 30—113%-kal emelkedett, a gabona ára ugyanakkor 68— 81%-kal csökkent! A kormány a banktőke számára korlátlan nyereségi lehetőséget biztosított, hogy az, ennek fejében a nagybirtokos rendszert támogassa. A nagy tőke (97%-ban idegen befolyás alatt)felfalta a kistőkéseket és a nagybankok érdekkörükbe vonták a gyárakat, vállalatokat. Korlátlan urai lettek a magyar gazdasági életnek. A banktőke túlsúlyát a válságban eladósodott agrártársadalom helyzete tovább fokozta. A dobra került birtokok száma megduplázódott. Ez a helyzet kirívóvá tette a magyarság legsúlyosabb problémáját, a földkérdést. A régi bűnös mulasztásokról beszéltünk már Trianon előzményeinél. A békeparancs után 7 millió hold földet osztottak ki az utódállamokban a magyar nagybirtokokból, főleg más nemzetbelieknek! De vezetőink nem tanultak ebből. 1920-ban a szovjet-lengyel háború idején hirtelen összecsapott törvénnyel látszatföldreformot hirdetnek meg, mert a parasztságból kell verbuválniok a lengyelek megsegítésére esetleg beavatkozó hadsereget. A veszély elmúltával a nagybirtok csak 6%-nyi területe került kiosztásra (410 ezer egyén között 940.000 hold!) érintetlenül hagyva 4.8 millió holdat. így a trianoni Magyarország vezetett tovább Európában latifundiumok terén; benne 3.7 millió nincstelen agrárproletár, mint kirívó ellentét. Az erkölcsi ódiumnál azonban még súlyosabbak a politikai és gazdasági tények: a nagybirtokos és nagytőkés réteg a lakosság 0.6%-át teszi ki és a nemzeti jövedelem 20%-át élvezi; 295 milliomossal szemben közel 4 millió agrárproletár áll. Utóbbiaknak még szavazati joguk sincs és ha van, nyílt választáson szavaznak; az előbbiek a visszakonszolidált feudálkapitalizmusban a hatalom részesei (ha nem irányítói?), annak minden előnyével. A nagybankok minden kormányban megtalálták a személyes kapcsolatot. A “kereszténykurzus” nagyobb dicsőségére 1919-től “három miniszterelnök, két kereskedelemügyi, egy pénzügy, egy külügy és egy igazságügyminiszter állott a Rotschild-csoport magyarországi tőkebizományaival közvetlen személyi kapcsolatban” (Málnási, 157. old.). íme, nagy vonatkozásokban a Bethlen évtized mérlege s ezt az anyagi és erkölcsi csődöt, elkeseredést, forradalmi hangulatot örökítette át utódaira a mainiszterelnöki székben. Szándékosan beszéltem keveset a panamákról, visszaélésekről, erkölcstelenségekről, színfalak mögötti játékokról, pletykákról. Elismertem, hogy a 400 évi küzdelem után végre önálló Magyarországnak sokmindent kellett elölről kezdeni, újjáépíteni vagy alapítani, létesíteni (pl. végre saját nemzeti bankot, külügyminisztériumot és szolgálatot, saját új hadsereget, stb.). De Bethlen legnagyobb politikai bűne a Nagyatádi Szabó István és a Kisgazdapárt kiiktatása volt, súlyosbítva az általános, titkos választójog megszüntetésével. Ezzel a húszas években megakadályozta egy népi Magyarország kibontakozását, egy új reformkort, mely nagy nemzeti problémáink megoldásával egy kiegyensúlyozott, erős államot és megelégedett népet, nemzetet vezet a vészterhes jövőbe. Űj kormányok, de a régi rendszer Bethlen megbukott, de az Egységes Párt maradt, és ő maga is á kulisszák mögött, mint a kormányzó főtanácsadója döntő befolyást gyakorolt az állam ügyeire, egészen 1944 őszéig. Gróf Károlyi Gyula ó-konzervatív nagybirtokos, az 1919-es aradi ellenkormány feje kapott megbízást új kabinet alakítására. Tisztakezű és jószándékú ember volt, de a bizalmi- és a gazdasági válsággal nem bírt megbirkózni. Bevezette a takarékosságot, próbálta a költségvetés szerinti szigorú gazdálkodást. Példaadása, hogy a miniszteri luxus-autóját leállítva, gyalog menjen hivatalába, nem volt megfelelő gyógymód egy ilyen súlyos betegségben. Szanálási kísérletekor derülnek ki elődjének sokszor törvénytelen, büdzsén kívüli költekezései, melynek folytán 1931-ben az államadósság 4300 millió pengőre rúgott! A munkanélküliség tovább nőtt és az év mélypontot ér el kis és nagybirtokosok, üzletek, válallatok ezreinek csődjével, fizetésképtelenségével. Ugyanakkor a spekulánsok, tőzsérek, síberek, devizacsalók, a nyomor vámszedői félmilliárd pengőt csempésznek ki Luxemburg és Svájc bankjainak páncélszekrényébe. A válság az igazságszolgáltatást is a legsúlyosabb feladatok elé állította: “a bíróságokra hárított közigazgatási teendők a tulajdonképpeni jogszolgáltatást kezdik kiszorítani az igazságszolgáltatás hajlékaiból” (Málnási, 170. old.). Az ország erkölcsi állapotáról pedig hallgassuk meg a kir. főügyész jelentését 1930-ból: “Soha annyi gyűlölködés, pártoskodás, visszavonás, személyek, pártok, osztályok, felekezetek között, mint akkor, amikor a legnagyobb egyetértésre lett volna szükség”. Nemcsak a pártbürokrácia, de az egész adminisztráció légüres térben lebeg a nép fölött. Semmi lelkikapcsolata nincs az ország népességének abszolút többségét (66%) jelentő kétkezi dolgozókkal. Rend van, de az elsősorban népünk önfegyelmét és nagy béketűrését dicséri. Károlyi Imre, a haladó szellemű főúr (a ’’Hangya”, stb. szövetkezeti mozgalmak harcosa) igaz hazafi mondja: “Vannak olyan együgyű emberek, akik azt állítják, hogy egész néptömegek nyomorúságából fakadó elkeseredést egy civilizált államban karhatalommal el lehet nyomni... Ha a mai állapot állandósul, az államfenntartó elemek állandóan csökkenni fognak, mindig nő azoknak a száma, akik egy más vilégrendtől várják boldogulásukat. A puritán gr. Károlyi Gyula és kormánya nem tudott a föléje tornyosuló feladatokkal(és a kulisszák mögött dolgozó ellentétes erőkkel) megbirkózni. Ebbe származása, mentalitása is gátolta. Szinte forradalmi helyzetben, általános elkeseredés közepette adta vissza lemondását Horthy kormányzónak (akivel különben családi kapcso
