Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)
1985-06-01 / 6. szám
4. oldal St ITTVAKÖfct 1985. június T DOMBRÁDY DÓRA: Nyíró József emlékére Nyíró József a Székelyföld szülöttje 1889. július 18-án született Székelyzsombor, Udvarhely megyében. Édesapja igazgató tanító volt. Középiskoláit a székelyudvarhelyi kollégiumban végzi. Kiváló tanuló, szülei papnak szánják és ezért elküldik a gyulafehérvári teológiára, ahonnan a bécsi Pázmáneumba kerül és 1912-ben pappá szentelik. 1919-ig egy erdélyi kis falu plébánosa. Erdély Romániához való elcsatolása után Magyarország és Erdély összeomlása megbontja lelki egyensúlyát és új utakat keres. Kilép az egyházi rendből és újságírásai keresi meg kenyerét. 1921-től Kolozsvárott a “Keleti Újság” szerkesztőségében dolgozik. Szerelmes lesz az ő Ilonkájába és megházasodik. Három gyermek apja: Csaba, Réka, Ildikó. Újságokban novellái, cikkei jelennek meg. Első önálló novellás kötetét 1924-ben adja ki “Hull immár a fenyőtoboz ’’címmel, majd “Jézus-faragó ember" címmel, melyet később megfilmesítettek. 1928-ban “Siboi bölény” történelmi regényében Wesselényi Miklós bárónak állít emléket. 1929-ben “Székelyek "című elbeszélése, 1930-ban “Isten igájában "című, legsikerültebb regénye jelenik meg. A könyv ajánlása: “Kis feleségem nászajándéka ez a könyv, akinek tíz évvel ezelőtt mindössze egy mezei virágcsokrot adhattam”. __ 1933-ban “Kopjafák ” címmel elbeszélések, 1934-ben “Űz Bence ” című regény, a “Havasok könyve ”, melyet “Emberek a Havason ” címmel megfilme-Nyírő József és felesége székelyudvarhelyi házuk tornácán. (Kovács István felvétele) sítettek. Ez legjellegzetesebb egyéni műve, itt domborodik ki legjobban természetfestő ereje. 1939-ben “Mádéfalvi veszedelem”című történelmi regényével ér el nagy sikert. 1940-ben “Júlia szép leány” színpadi balladáját Süke Ottó operának zenésítette meg. 1940-ben “Halhatatlan élet ’’című regénye jelenik meg. 1940-ben Észak-Erdély visszacsatolása után országgyűlési képviselőnek választják meg és felköltözik Budapestre. A Kisfaludi és a Petőfi-Társaság, valamint az Erdélyi Helikon alapító tagja. Valójában nem politikus, hanem megmarad írónak, mert szereti székely népét és szűkebb hazáját, Erdélyt. Budapesten újra kiadják Erdélyben megjelent könyveit. 1944-ben “Néma küzdelem ” című könyvében drámai módon írja le a románok beköltözését a színmagyar erdélyi falvakba, a román pópák segítségével. Ez a könyv most jelent meg újra, érdemes elolvasni. Amikor Budapesten 1942-ben bemutatják a “Kelet” című filmet, mely Észak-Erdély visszacsatolásáról szól, őt kérik meg, hogy előtte beszéljen. Köszöntő című beszédéből: “Erdély fia, Erdély nevében köszönti az ünnepi alkalmat, Észak-Erdély és a Székelyföld hazatérési pillanatát. Közel 22 évig szent biztonságával várt, elvehetetlen örök jogának beteljesedését ünnepli. Nem akartunk hinni szemeinknek, füleinknek és egymást kérdeztük: Nem álom játszik velünk? Valóság-e, hogy magyar honvédek állnak Kolozsvár főterén, Várad, Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely piacán, és piros-fehér-zöld zászló leng fölöttünk, és mi ujjongva, sírva, virágokat szórunk reájuk. Igaz-e, hogy többé nem kell rettegve markunk mögé rejteni a magyar szót, imádságot, magyar köntöst. Az engesztelhetetlen gyűlölet árnyai eltűntek fejünk fölött. De még körülöttünk nemzetek szörnyű birkózása zajlik a világ és népek között. ” És beteljesedett a népek harca, és újra elveszett Erdély! Nyírőnek is el kell hagynia az országot, a magyar parlamenttel menekül. Waldkirchenben él feleségével, nagy szegénységben. Az emigrációban is ír, beszél, biztatja a csüggedőket. A Kossuth Kiadónak ő az első elnöke. 1948 március idusán, a századik évfordulón, a müncheni egyetem aulájában sújtásos magyar ruhájában ő az ünnepi szónok. Ahogyan az akkori újságok írták, háromezer magyar és más nemzetiségi előtt beszélt, és sírtak az emberek. Amerikában az “Emberek a Havason” című filmjét játszották, de levágták róla a nevét és nem küldték el neki a honoráriumot. 1948-ban megjelent a “Magyar Nők” folyóirat, Feketéné Korény Lívia és férje szerkesztésében. Nyírő írta az első vezércikket: “A Magyar Nőknek, hontalan magyar nők újságjának őszintén örvendek, ez az, amelyre attól a perctől kezdve szükség lett volna, amelyben idegen földre léptünk. A haza, a régi drága magyar otthon közösségéből kitépve és földönfutóvá téve, előszpör mindenki a saját kis családja kötelékében menekült. A feleségek, édesanyák szerető karjai voltak az új országhatár számunkra. Az igazi magyar asszony és leány most állotta ki a történelmi próbát. Nagy feladat vár asszonyainkra. Az anyanyelv azért anyanyelv, mert ezt csak az anya tudja átörökíteni. Erre nem képes sem az apa, sem az iskola. ” 1950-ben Spanyolországba megy feleségével, Madridba, ahol a rádióban magyar adásokra kérik fel. Itt írja 1950-ben a “Zöld csillag"című könyvét, Kele János tisztánlátóról. 1951-ben “íme az emberek”című könyvében megrázóan írja le menekülésüket, a családok szétszóródását. Úz Bence és a Havasok könyvét lefordítják spanyol nyelvre. Az otthon kiadott könyvei egy részét újra kiadják. Madridból El Escorialba költöznek a hegyek lábához. Már nagyon beteg. Erdélyben még csak a nevét sem szabad megemlíteni, könyveit elkobozzák. Magyarországon háborús bűnös, ezt azzal érdemelte ki, hogy a “Magyar Erők” című képes hetilapot szerkesztette, írásával és beszédeivel a kommunizmus ellen harcolt. Escoriálban sok magyar felkeresi a nagy beteg írót. A Katolikus Magyarok Vasárnapja újból megjelenteti a “Kopjafák” című könyvét és az utolsó fejezetben a nagybeteg író beszélget az Úristennel: “Tégy velem Uram, amit jónak látsz, de áldd meg a magyarokat, mindig rajtuk legyen a szemed, vezesd vissza szép Magyarországba az örömnek és békességnek elveszett világába. A ranyként csengjen a drága anyanyelv ajkukon. Istenem, milyen fenséges és szép dolog magyarnak lenni és népem igaz lelkének revelációjában részesülni, megismerni a titkot, ami ezt a nemzetet több, mint ezer éve fenntartja. Uram, ha testemet nem is, de legalább a lelkem vidd haza a házsongárdi vagy az udvarhelyi temetőbe. ” 1953. október 16-án a madridi kórházban felesége karjai közt meghalt. Koporsóját címeres magyar zászlóval takarták le és a volt magyar követ Marosy Ferenc mondta a búcsúbeszédet. A madridi temetőben Am Almudena szürke gránit sírkövére magyarul és spanyolul van a felírás: “Nyírő József székely apostol”. A lelke biztosan hazaszállt Erdélybe. Nyírő József nagy írófejedelmünkre való emlékezésemet az ő szavaival fejezem be: “Az nem igaz, hogy négy szál hitvány deszkával vége van mindennek, a sorsok nem múlnak el. ” LÁSSUNK TISZTÁN... Talán az agyonhallgatás volna a legjobb a hazai rendszer felé érdemeket keresők élén kocogó Nagy Tivadarral szemben. Otthoni vonalasok legújabb művét dicsérik. Egy szóval sem kommentálják azt, hogy teljesen hamisan csak 1,700.000-ben adja meg az egész Romániában élő magyarság számát? Honnan veszi az arcátlanságot ilyen nyilvánvaló hazugság leírására? Talán az utolsó magyar népszámlálás (1910) adataiból nézte ki magának ezt a számot? Mintha az utolsó 75 év alatt éppen a dúsan termő erdélyi anyák léptek volna sztrájkba? Hisz szemben a magyarországi népcsökkenéssel, Erdélyben állják a biológiai versenyt a szapora románsággal. Hisz még a román rezsim is két milliót ismer el a háromból. Szerencsére az ilyen Tivadarokkal szemben, mint vihar előtti tenger morajlik a magyar közvélemény. Nyílt kiállást követel a kormánytól kisebbségi magyaljainkért. De szóvá kell tennünk azt is, hogy az amerikai magyar cserkész kiadványban tízezer kanadai magyarról beszélnek. Ez valószínűleg csak sajtóhiba (az emigráns irodalom egyik keresztje), mert ennek több, mint tízszerese igaz. Csak a Niagara-háromszögben kb. 40 ezer a lélekszámúnk. Ha már külországban vagyunk, foglalkozzunk más, itt megjelent könyvekkel is. Nagy Károly: “Magyar szigetek ’’ című tanulmánysorozatával. Nem a pedagógiai részről beszélek. Annak erényeit és hibáit Kaslik Péter tárgyalta. Azt a részt szeretném kiemelni a könyv bői, ahol hitet tesz az 56-os forradalom és Nagy Imre mellett. És ezt otthon, az anyanyelvi konferencián. Itt az ideje tehát, hogy végre elismerést kapjon a szerző több évtizedes önzetlen magyarságszolgálatáért, hazafiságáért. Becsüljük erkölcsi bátorságát; még ha nem is értünk mindenben egyet, elvárhatjuk egymástól a jószándék megbecsülését. Ebben a szellemben elismerem, hogy Sisa István is nagysikerű könyvének (“The Spirit of Hungary”) legutolsó kiadásában nagyjából elfogadta lapunkban elhangzott bírálatok főbb pontjait. Most még egy bántó mondatok ajánlok figyelmébe, amit Szálasi Ferenccel kapcsolatban írt. Ne tegyünk mártíijaink között megkülönböztetést. Nemcsak azért, mert egy sors-hajóban úsztak az ár ellen. Hanem mert a minden jogot és erkölcsöt lábbal taposó népbírósági perrendtartás és ítélkezés áldozatai mindannyian. Az objektivitás alaptétele a történetírásnak. Nemzetünk érdekeit végső fokon csak az igazság megmutatásával szolgálhatjuk. Ez különösen áll azokra, akik kilépnek a kis magyar nyelvszigetről és angolul írnak. Ezért foglalkozunk Faludy György életregényével (“My Road to Hell”), mit magyar kéziratból jó fordítással tettek át angolra. A szemfüles kiadó megveri a nagydobot a borítólapon: egyik legnagyobb magyar költőként aposztrofálja a szerzőt. Emberi gyengeség, hogy általában mindenkinek jólesik a dicséret és talán nem is tehetett az író ellene semmit. A korban azonban olyan költőóriásaink éltek, mint Kosztolányi, Babits, Erdélyi, Reményik, József Áttila, Áprily, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, Dsida Jenő, Illés Gyula, Sinka István, hogy csak néhányat említsek, mint legnagyobbakat. Villon átköltése, a jó verstechnika népszerűvé tehette Faludyt, de nem nagy magyar költővé; ezt ő tudja legjobban, aki ismeri irodalmi hagyományainkat. Politikai magatartását, mint mindenkiét, sok tényező determinálta. Érdekesek a Fényes Lászlóról írt sorai. Érdemes volna e bihari nagybirtokos sarj, újságíró, radikális magyar forradalmár, Ady barátjának hiteles élettörténetét olvasni. A lényegre térve, végeredményben Faludynak egyéni tragédiája (de nem egyedi eset), hogy az emigráció tekervényes útján Nyugatról térve haza, alul maradt. A Keletről, szovjet védnökség alatt nyeregbe ültetett visszatértek siserehada futott be nagy karriert. Ő meg hiába döntött szobrot (erről emlékezetem szerint nem sok szó esik a vastag könyvben), ellenzékbe, majd az ÁVO kezén át Recskre került. A sok ártatlan, elpusztításra szánt kényszermunkás legtöbbje még bíróságot sem látott. Az ártatlanul szenvedők között voltak persze bukott karrieristák is. Erdey Sándor “A recski tábor”-ban szintén megírja a volt szocdemek elkülönülését, sok besúgó szerepét és néhány megbűnhődését. De főleg az embertelen, szadista bánásmódot, a holocaustra szánt magyar tömeggel. Egyúttal megerősíti Faludy példás magatartását a rabságban; környezetének lelki támasza volt, versekkel, előadásaival, tudásával tartotta rabtársaiban a morált. Egy szomorú epizódot is elmesél Erdey: Karácsonykor egy ávos ezredes jött szemlélni Budapestről. A rongyos, sovány, kiéhezett rabokat sorakoztatják és a látogató harsány kérdésére, hogy van-e valakinek panasza, néma csend a válasz. Harmadszori felszólításra jelentkezik Faludy egyik védence, egy zsidó fiatalember: “Kérem, én megjártam Auschwitzot, a németek dolgoztattak, de enni adtak és nem vertek. Itt dolgoztatnak, éheztetnek és ütlegelnek állandóan.” Erre válaszképpen úgy megverette fajtestvérét az ezredes, hogy lepedőben vitték el. Végül a szabadulás után (1956) a volt foglyok müncheni találkozóján a Prohászka-szobor ügyében sajnálkozását fejezte ki a szenvedésekben megtisztult Faludy, amit azok tudomásul vettek, ezzel pontot téve a történtekre. (Sz. K.) HA MÉG NEM VAGY, AKKOR LEGYÉL A MOZGALOM HARCOSA!-------------------------------------------
