Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)
1985-05-01 / 5. szám
8. oldal $*ITTVAKÍ>*t 1985. május Dóka Zoltán, a hévízgyörki evangélikus gyülekezet lelkésze: NYÍLT LEVÉL Josiah Kibira Elnök Ürnak, Carl Mau Főtitkár Űrnak, az L.V. Sz. Végrehajtó Bizottságának és mindazoknak, akik az L.V. Sz.-ben a Magyarországi Evangélikus Egyházért felelősséget éreznek Kedves Testvérek! Bocsássák meg, hogy levelemmel terhelem Önöket. Lelkiismeretem kényszerít rá. Tovább nem halaszható kötelességemnek tartom közölni Önökkel azt, amit olyan sokan gondolnak a Magyarországi Evangélikus Egyházban (továbbiakban MEE), de nyíltan kimondani nem mernek. Arra kérem Önöket, vegyék tekintetbe az itt leírtakban a MEE-ért Isten előtt érzett szorongató felelősségemet. A MEE vezetősége mind a mai napig félrevezette a világ lutheránusságát, amikor azt állítja, hogy a MEE papjai és gyülekezetei egységesen vallják az úgynevezett “diakóniai teológiát” ((továbbiakban d. t.). Az igazság az, hogy a d. t. koncepciója még a gyülekezetek tudatát sem érte el és azt a papoknak csak egy kisebbsége helyesli. A helyeslők többsége is csak érdekből, vagy félelemből és csak a nyilvánosság előtt. Bizalmas körben azonban kritizálják és elutasítják a koncepciót. A belső hasadás egyik legjellemzőbb és legszomorúbb jellegzetessége a MEE mai teológiai és lelki helyzetének. A következőkben a MEE valódi helyzetét szeretném közelebbről megvilágítani, mint olyan, aki évtizedek óta mai napig közvetlen tanúja mindannak, ami a MEE-ben történt és történik. Három kérdés kapcsán teszem ezt: I. Mik a fő okai az említett belső hasadásnak? 2. Mi vezetett a mai helyzethez? 3. Mik a fő jellemzők a mai helyzetnek? minden lehetséges módon, főleg a külföldi egyházak előtt ködösítenek. Ezt a terrort az egyházvezetőség azzal tudja fenntartani, hogy azokat, akik a d. t.-t kritizálni merik, az állami hatóságok előtt az állam ellenségeinek mondják, így a szakszerű, valóban teológiai eszmecserét politikailag lehetetlenné teszik. De ez az igazi és életveszélyes rágalmazás! Sok kollégámmal türelmesen és megértéssel el kell ismernem, hogy az állam számára nem könnyű feladat olyan egyházpolitikát kialakítani, amelyben hű marad ideológiai alappozíciójához, és ugyanakkor az egyetemes emberi jogokon alapuló humanitás eszményét is érvényesülni hagyja. Ama 32 év alatt, amit egyházi szolgálatban töltök, egyre világosabban ismertem fel, hogy éppen az állammal szemben lojalitást nyilvánító egyházvezetőség, nem nyújt annak igaz és valódi segítséget egyházpolitikájának kialakításához. Néhány évvel ezelőtt Káldy püspök különösen gyakran hangsúlyozta szóban és írásban: Nem elég, ha a pap gyülekezeti szolgálatát jól végzi, nem elég, ha a pap engedelmes állampolgár, aki a helyi állami hatóságokkaljó kapcsolatokat tart fenn! A MEE papjai csak akkor végzik hivatásukat helyesen és korszerűen, ha a szocializmust (kivéve az ateizmust) elfogadják és az állam szocialista célkitűzéseit aktívan és közvetlenül támogatják. Ilyen nyilat(Folytatás a 10. oldalon) Nyílt követelés Mindszenty rehabilitálása érdekében 1. Mik a fő okai az Egyház hasadásának? a) a d. t. teológia hibái és b) gyakorlatban a d. t. egyházjogi alkalmazása az egyházvezetőség részéről a) Köztudomású, hogy a “diakónia ” nem központi teológiaifogalom az Újszövetségben, sem a szinoptikusoknál, sem a jánosi, sem a páli irodalomban. Már a puszta tény kétségessé teszi, vajon egy teológiai koncepciót, amely hangsúlyozottan biblikusnak tartja magát, egyetlen, periférikus újtestámentumifogalomra fel szabad-e építeni. Sokkalfontosabb annak felismerése, hogy a “diakónia” formális fogalom az Újszövetségben, amely egészen különböző tartalmakat jelölhet az asztali szolgálattól Jézus életét váltságul adó szolgálatáig. De éppen ezért fennáll annak a veszélye, hogy e különböző tartalmak teológiailag következetlenül, sőt illegitim módon összekevertessenek és azonos kategóriába soroltassanak. Márpedig ez történik szerintem a d. t.-ban. Ennek illusztrálására szeretnék egy ekkléziológiai szempontra utalni. Arra a kérdésre, hogy mi az egyház feladata a világban, ad.t.a következő választ adja: Az egyház feladata az evangélium hirdetése (a szentségek kiszolgáltatásával együtt) és a diakónia gyakorlása. Utóbbinál különös hangsúlyt kap, hogy nem elég a diakónia egyesekkel, hanem azt szociáletikai módon ki kell terjeszteni a hazai társadalom és az egész emberiség égető kérdéseire, ami csak helyeselhető lenne. De a meghatározásnál mindjárt feltűnik — különösen lutheránus fülnek — hogy miért kell a diakóniát külön említeni, amikor az gyümölcs, etikai következmény azoknak életében, akik az evangéliumra hitben igennel válaszolnak. A d. t.-ban azonban újra hangsúlyt kap, hogy a diakónia nemcsak mint az evangélium által ébresztett hit gyümölcse, hanem az evangéliumtól f üggetlenül is, ezzel egyenrangúan sajátos feladata az egyháznak. Az efajta elkülönítést azzal igyekeztek igazolni, hogy Jézus a szinoptikus evangéliumokban tanítványait nemcsak azért küldte ki, hogy Isten országának elközeledtét hirdessék, hanem azért is, hogy démonokat űzzenek, betegeket gyógyítsanak. Hogy ez az egzegézis helytelen, azt azoknak, akik az újtestámentumi egzegézisben valamelyest járatosak, nem kell közelebbről kommentálni. Fenti definíció alapján az Ágostai Hitvallás tézise “az Egyházról” többször kritika tárgya lett, amint amelyet a diakónia gyakorlásának feladatával ki kell egészíteni. Azt mondják, hogy se Luther, se Melanchton nem adott teljes választ arra a kérdésre, hogy mi legyen az egyház feladata, mert mindketten csak az evangéliumot, illetve annak hirdetését tartották az egyház egyetlen kincsének és feladatának. Meggyőződésem szerint ez a “kiegészítendő evangélium” az alapvető tévedése a d. t.-nak és egyben a legősibb, sőt tulajdonképpeni tévtanítása az egész egyháztörténetnek. E hamis teológia ugyanis nem tesz különbséget Isten cselekedete és az emberek cselekedete között, hanem keveri azokat és egyenrangúnak tünteti fel őket. Amikor Káldy püspök újra és újra hangsúlyozza, hogy “az az egyház, amely csak az evangéliumot hirdeti, nem egyház”, nyilvánvaló lesz, hogy a d. t. az evangéliumot a diakónia alá, vagyis egy szociáletikai koncepció alá rendeli. Ez az etikai ideológizálás azonban megfosztja az evangéliumot, Isten végérvényes kegyes szavát a bűnös számára, minden emberi cselekedettőlfüggetlen szabadságától és hatálytalanítja azt. Egyben a szabad keresztyén cselekedet is megfosztódik forrásától, és jócselekedeti igazsággá és érdemkegyességgé deformálódik. A d. t.-nak ez hamis teológiai alapvetése a papok teológiai gondolkozását és prédikációját bizonytalanná teszi és ez a bizonytalanság egyre inkább kihat a gyülekezetek kegyességére is. b) Az evangélium szociáletikai manipulációja, különösen a gyakorlatban mutatkozik meg a d. t.-nak az egyházvezetőség általi alkalmazásakor. A L. V. Sz. tagegyházaiban bizonyára csak kevesen tudják, hogy a MEE-ban nincsen vallásszabadság. Hangsúlyozom, a MEE-ban nincsen vallásszabadság. A politikai kormányzat egyházpolitikájában ma papokkal és gyülekezetekkel szemben — akármennyire meglepő — sokkal nagyobb a lojalitás, mint az egyházvezetőségben. Annál botrányosabb és elviselhetetlenebb, hogy az egyházvezetőség, a d. t.-t a MEE hivatalos és kötelező teológiájává nyilvánította! Mindenki, aki a kényszernek csak a legkisebb mértékben is ellentmond, existenciális veszélyeztetettségnek teszi ki magát, ahogy ezt Káldy püspök a papokkal szemben megfélemlítő stílusban egyre hangsúlyozza. Kedves Testvérek! Önöknek ezt tudniok kell, és Önöknek nem szabad a tény mellett szótlanul elhaladniok, hogy a MEE-ban teológiai terror uralkodik! Ez az igazság, amelyet azonban az egyházvezetőség tagjai és képviselői Esztergomban, a magyar prímások székhelyén a História című folyóirat és az Űj Ember c. katolikus hetilap rendezésében február 12—14-én egyháztörténeti szimpóziumot tartottak. A tanácskozáson — melyet Lékay bíboros prímás nyitott meg — többek között felszólalt dr. Pákh Tibor és nyíltan, kertelés nélkül Mindszenty bíboros teljes rehabilitálását kérte a kongresszustól. “Eminenciás Uram, Főtisztelendő Urak, Hölgyeim és Uraim! Az elhangzott három előadás után külön köszönöm a rendezőségnek, hogy ezt az egyháztörténeti kongresszust Esztergomban, a mindenkori magyar prímás székhelyén tartják. Igen szerencsés választás ez, mert itt maradéktalanul érvényesülhet ennek a történelmi helynek a szelleme, a “genius loci”. Nem hiszem, hogy a jelen levő történészek közül bárki kétségbe vonná: az utóbbi évtizedek egyháztörténelmileg legjelentősebb személyisége a boldog emlékű, mártír Mindszenty bíboros prímásunk volt, akit ezen a helyen hurcoltak meg, és innen hurcolták el a leggyalázatosabb körülmények között. Az is mindenki számára nyilvánvaló, hogy az egyháztörténelmileg legfontosabb események éppen vele kapcsolatban fordultak elő legújabbkori történelmünkben. Ezért most fohásszal fordulok az Esztergomvári Boldogságos Szűzanyához, és Hozzá is, bcüdogemlékű Mindszenty bíboros prímásunkhoz, hogy járjanak közben az Úristennél, és a Szentlélek világosítson meg bennünket, és világosítsa meg ezt a tanácskozást. Erre a világosságra igen nagy szükségünk van, mert ha körülnézünk ebben a történelmi városban, láthatjuk, hogy ezt a várost minden többinél erősebben őrzik. Fölmerül a kérdés, miért éppen ezt a várost tartják a legszigorúbb őrizet alatt megszállóink? Mert központja annak a hitnek és szellemnek, amely immár több, mint ezer éve fenntartja hazánkat. Ez a kongresszus tehát nem fejezheti be munkáját eredményesen, ha nem készíti elő, hogy a magyar nemzet végre teljesítse régi kötelességét ezzel a kiváló személyiséggel szemben, és kezdeményezze teljes rehabilitálását! Én személy szerint 1982 őszén ennek érdekében panaszt nyújtottam be a Legfőbb Ügyész Úrnak. Nem kaptam választ. 1983 novemberében a História Klub Nemzeti Múzeumban tartott szemináriumán hasonló értelmű hozzászólást olvastam fel. Később kértem, hogy felszólalásom szövegét tegye közzé az eseményről beszámoló Magyar Nemzet, valamint a katolikus Űj Ember. Mindkettőnek a szerkesztőségben megtagadták a közzétételt. Növelte a kérdés aktualitását, hogy tavaly nyáron, júliusban, a Lutheránus Világszövetség hazánkban tartott kongresszusa alkalmával a magyar evangélikus egyház és a Lutheránus Világszövetség elnöksége lerótta tiszteletét Ordass püspök úr síijánál, de hivatalos rehabilitációja még nem történt meg. Rehabilitációt sürgető levelek érkeztek vezető személyiségekhez. Legutóbb pedig január 25-én a budapesti városmajori templomban tartott ökuménikus istentiszteleten a katolikus, református, evangélikus és baptista egyházak hívei a következő könyörgést mondták: Add Urunk, hogy mielőbb megtörténjék boldog emlékű Mindszenty bíboros prímásunk, valamint Ordass és Ravasz püspök urak teljes rehabilitációja, hogy papjaink életművüket szabadon és akadálytalanul állíthassák példaképpen ifjúságunk elé! Jellemző a sokat emlegetett párbeszédre, a dialógusra, hogy ezt a hivatalosan is engedélyezett istentiszteletet botrányosan meg akarták zavartatni egy szegény beteggel, akit ápolója vezetett be és el. Hála az Úristen különös kegyelmének, a botrányt sikerült elhárítani. Most pedig válaszolok az egyik előadó úrnak, aki a jelenlegi politika ún. “realitásáról” beszélt. A Lengyel Kultúra Házában 1984. október 10-én szemináriumot tartottak Jaltáról, amelyen orosz történészek is résztvettek. Ekkor közbeszólt a kongresszus elnöke, hogy amit mondok, nem tartozik a tárgyhoz. Mondtam, hogy igen, mert válaszolni kívánok az ún. politikai realitásról, vagyis a nálunk elhatalmasodott Jalta-komplexumról az előadó történész úrnak. Az említett szemináriumon is kivonulással reagáltak, amikor elmondtam az igazságot. Majd hangsúlyoztam, hogy most elsősorban az ifjúsághoz kívánok szólni: Kérem az ifjúságot, ne legyen szervilis. A dialógus, vagyis párbeszéd olyan tárgyalási forma, amelyet tartanunk kell a nálunk nyüzsgő megszállókkal is, akik különösen sokan vannak itt Esztergomban. Ők barátnak mondják magukat, de mi megszállóknak tartjuk őket. Ha tehát ifjúságunk szervilis lesz velük szemben, elpusztul nemzetünk. Ezért álljatok a sarkatokra és ragaszkodjatok a valódi párbeszédhez. Laudetur Jesus Christus! Esztergom, 1985. február 13. dr. Pákh Tibor
