Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)
1985-05-01 / 5. szám
1985. május «itmKökt 7. oldal ráciával és az egyházzal. Ez a politikai szent házasság hatalmát keresztény nemzetiszínű jelszavakkal, megadjusztált választójoggal, mamut kormánypárti országgyűléssel, testére szabott törvényekkel, bírósággal és a közigazgatás fegyvereivel biztosította. Nem csoda tehát, ha ilyen uralmi rendszerben elsikkadt a legnagyobb nemzetpolitikai kérdésünk, a földreform és telepítés megoldása. Csak látszat földosztás és házhely juttatás történt (950.000 hold), mivel a nagybirtokok képviselői ott voltak a kormányban, országgyűlésben, az időközben visszaállított Felsőházban. Mint tudjuk, a “szentnek is maga felé hajlik a keze”. Viszont, hogy itt nem szentek voltak, azt megtudjuk Horthy kormányzó 1938-as rádiószózatából, amikor nem átallották szájába adni, hogy “nem csinálhatunk földreformot, mivel csak nyolcmillió hold föld van és nyolcmillió lakos”! De nem volt más a hozzáállásuk a szociális kérdésekhez sem így például a társadalmi biztosításból a legjobban rászoruló réteget az agrárproletárokat “felejtették ki”. Nem csoda tehát, hogy a nagy pénzömléskor, a Népszövetség engedélyével és ügyködésével a felvett külföldi kölcsönök, nagy konkunktúrájával felpezsdült “népjóléti minisztérium” feje Vass József, kénytelen volt öngyilkosságot elkövetni, sikkasztások, panamák, visszaélések miatt. A kommunista államcsínyt és rémuralmat követő konzervatív hangulat magyarázza, de nem menti azt a reakciós irányzatot, mely az egész magyar munkásságot kollektiv tette felelőssé a történtekért. Megbélyegzésük és bűnbakkénti feláldozásuk nemcsak igazságtalanság, de balgaság is volt és megakadályozta a parancsolóan szükséges társadalmi megbékülést. Hasonlóképpen a parasztság elidegenítése is elkezdődött a földreform leállításával, visszakoztatásával, kozmetikai kezelésével; a legmagyarabb réteg kiszorítása az Országházból, egy-két kormánypárti kortes “díszparaszt” kivételével, nyilvánvalóan mutatta népképviseleti rendszerünk csődjét, mivel a közel 60 százalékot kitevő társadalmi réteg kedvét és lehetőségét vették el a politikától. Ez volt a lélektani helyzet, amit nem ismert fel, vagy nem akart tudomásul venni a kormányzó rendszer s ez a cselekvésre alkalmas légkör nem tért vissza soha többé. A nemzetet ért nagy lelki megrázkódtatásból igazán újszellemű vezetés és vezetettek megszületése elmaradt és az önálló, öncélú Magyarország politikája formalizmusba siklott ki. A kultuszminiszter (gr. Klébelsberg Kunó, akit egyszerűen “Klébi” néven emlegettek) a “kultúrfölény” és “neonacionalizmus” szép jelszavai mellett meghagyta a kiegyezés korában, Eötvös József és Trefort akkor korszerű népoktatási nívóját ahelyett, hogy a modern nyolcosztályos alapfokú iskolázást vezette volna be. A felsőoktatás, tudományos intézetek létesítése, a külföldi magyar akadémiák létesítése, a menekült egyetemeink elhelyezése és felszerelése, ösztöndíjak (pl. száz erdélyi diák tanítása, ellátása a pécsi egyetemen ingyen), és a többi mind dicséretes cselekedet volt, de ugyanakkor szomorú állapotban maradt az eldugott falvak és tanyákban a népoktatás, a tanítók helyzetéről nem is beszélve. Mindezen súlyos társadalmi és gazdasági problémákat még komplikáltabbá tette a zsidó-kérdés, illetve annak látszólagos megoldhatatlansága. Ez kétségkívül nem mondvacsinált probléma, hanem valóságos volt és nemcsak a megcsonkított országban, de a túlnyomóan agrárnépességű, vékony polgári réteggel rendelkező Kösép- és Kelet-Európábán. Magyarországon a közelmúlt forradalma és szociálkommunista államcsínyben, terrorban tapasztalt zsidó túlsúly miatt (Kun Béla rezsimjének fejesei között csak “diszgójként” volt egy magyar munkás, Garbai Sándor) a néphangulat teljesen ellenük fordult. Ennek eredményeképpen törvénytelen cselekedetek is történtek (igaztalanul) kollektiven megbélyegzett zsidóság ellen. A külföldre menekült októbristák és kommunisták mosdatlanszájú sajtóhadjárata, mait a világlapok is átvettek, csak olaj volt a tűzre. A törvényesség visszatérésével az országgyűlés foglalkozott a zsidókérdéssel, de nem hozott intézményes megnyugtató megoldást, csak az úgynevezett “numerus clausust”, vagyis elrendelte, hogy az egyetemi felvételeknél az izraelita vallásúak országos számarányuk szerint (5%) jöhetnek tekintetbe. Ezzel egyik fél sem volt megelégedve. A népszövetségi kölcsön felvétele előtt Genfben tárgyalásra tűzték ki a magyarországi zsidók panaszát a demokratikusan meghozott “zárt szám” törvény ellen; mire a Bethlen-kormány kultuszminisztere, Klebelsberg Genfben ígéretet tett, hogy a “numerus clausus”-t enyhíteni fogják. Tették is, a magyar diákság háborgása között, évente megismételt tüntetése mellett; amikor is a kormányrendőrök kardlapjaival rótta le háláját a magyar egyetemi polgároknak, akik a Horthy-rendszert életükkel és vérükkel mentették meg Budaörsnél a Károly-puccsal szemben. Nemcsak egy elégtelen törvényről, hanem egy nagy elvi és demokratikus jogról volt szó; a zsidó kisebbség túlzott gazdasági és társadalmi térfoglalásáról, aminek csak kis felületét érintette a sérelmezett törvénycikk. Mégis elég volt ahhoz, hogy polarizáljon és a zsidóság mozgósítsa nemzetközi nagyágyúit. Egyúttal rámutasson arra, hogy vezetőségünk mennyire nem vonta le Trianon előzményeinek tragikus következményeiből a tanulságokat, a követendő irányelveket. A nemzetiségi kérdés Csonka-Magyarországon Zsidó kisebbséget említettük, de egyáltalán Csonka-Magyarországnak nem volt érvényes, korszerű kisebbségi törvénye (ma sincs!). Kossuth—Szemere 1849-es szegedi pontjait kiiktatták a törvénytárunkból. A teljesen liberális Deák—Eötvös-féle Nemzetiségi Törvényt szintén nem hajtották végre. Károlyi—Jászi nemzetiségi minisztériumának és alkotmányainak csak elméleti jelentősége volt, a történések átléptek rajtuk. Csak Trianon árnyékában tervezett az új miniszter Bleyer Jakab professzor egy nagyvonalú új, nemzetiségi törvényt (M. 4044/M.E. kormányrendelet, 1919. aug. 21.) és új szlovák alkotmány-tervezetet (1920. jan. 7.). Dacára ezeknek, a történelmi Magyarország felosztása bekövetkezett Trianonban és erre az egymást követő kormányok hagyták a korszerű rendelkezéseket kimúlni. Bethlen ígéregetett, de alantasai nem hajtották végre sem az iskolatörvényt, sem az anyanyelv-használati rendelkezéseket. A kormány, mely a magyar kisebbségi panaszokat dicséretreméltóan képviselte a Népszövetség fórumán, saját határain belül a teljes asszimiláció politikáját követte. Ez a zsidóságnál nem volt probléma, nem számított nemzeti kisebbségnek, de a megkissebbített Magyarország népességéne 1,8%-át kitevő szlovákoknál és főleg a 6.0%-nyi németségnél ez rossz vért szült. A forszírozott névmagyarosítás csak fokozta az ellentéteket. Ez annál is sajnálatosabb, mivel a honi németség két főreprezentánsa Grátz Gusztáv (volt külügyminiszter) és Bleyer Jakab (a budapesti egyetem tanára), mindketten hűséges állampolgáraink voltak, nem irredenták. (Kormányaink rövidlátó politikájának súlyos következményeire később még rámutatunk.) Zárjuk le jelen vizsgálatainkat azzal, hogy ismét elsikkadt egy nagy, jövőt építő alkalom; a testvériesülés ünnepe elmaradt. Ebben pedig nem akadályozott a békeszerződés, az ordas utódállamok, senki nem korlátozhatta volna vezetőinket, csak ultra-konzervatív mentalitásuk. Minden reformtörekvést, ellenzéki magatartást, jogos és építő bírálatot a kommunizmus vádjával szereltek le. Az “állami és a társadalmi rend felforgatása” ellen hozott törvény (1921. III. t.c.) volt az a pajzs, melynek védelmében a kormány teljhatalmat gyakorolt és a demokrácia álarca alatt a politikai fejlődést megakasztotta. Jellemző erre a “neobarokk” korszakra Bethlen István nyilatkozata, hogy “a magyar nép nem érett még az általános, titkos választójogra”?!), vagy hogy az különben is “ugrás a sötétbe”! István “gazda” azonban elfeledkezett arról, hogy itt már a magyar nemzet végre megszerzett vívmányáról volt szó (1917), amit ő visszacsinált. Továbbá, hogy a környező országokban, a románok alá került Erdélyben, a csehek alá dobott Felvidéken ezen jog alapján szavaztak még a magyar kisebbségek is (általánosan és titkosan, csak az urnát lopták el utána a román csendőrök, tele a Magyar Pártra leadott szavazatokkal fiatalkoromban Székelyföldön). Beszéljünk még a honvédség szervezetéről. Mivel a békeparancs erősen korlátozta úgy a katonaság létszámát, mint fegyvereit, ütőképes hadsereg felállításáról nem lehetett szó. Keretek, felduzzasztott rendőrség, csendőrség, lövészegyletek (MOVE) vitorlázó-, majd sportrepülés (Horthy Miklós Repülő Alap), lovas- és más sportok voltak a szervezetek, melyek helyettesítették vagy kiegészítették a véderő képzést. Ilyen céllal állították fel a levente intézményt, melynek célja katonai előképzés volt és az egyetemek, főiskolák keretében nemzetvédelmi órák (utóbbi azonban nem lett következetesen megvalósítva). Tisztek nevelése katona reáliskolákon történt; végső fokon a Ludovika Akadémián, erősen hazafias szellemben és azzal a tudattal, hogy végső fokon a magyar honvédség feladata az elveszett országrészek visszafoglalása. Főtisztek képzése a Hadiakadémián történt, illetve kezdetben sok magasrangú katonát vettek át az Osztrák—Magyar Monarchia hadseregének törzstiszti és tábornoki karából, még ha nem is voltak magyar eredetűek. Az 1918—19-es harcokból a Székely Hadosztály nagyrésze beolvadt a Nemzeti Hadseregbe még Szegeden, míg a győzelmes felvidéki hadjárat vezérkarából nagyon kevesen folytatták pályafutásukat az új honvédségben. A békeszerződés pontjainak betartását Antant katonai misszió ellenőrizte és az első évtized hadügyminisztériumainak főfeladatai közé tartozott az ezzel való viaskodás és a jövő nagy haderőnek tervezése volt. A katonai erények megbecsülésének szép példája lett volna a Vitézi Szék intézménye, mely az első világháború hőseinek örökölhető vitézi címet és birtokot adományozott. “De mit jelentettek a szép elvek a gyakorlatban? A 11.000 vitéz közül 2500 számára csekély 11.000 hold ingyenes földet és 38.000 hold OFB földet. Elmaradt a vitézi birtokokból széles határövezet létesítése. Nincs magyar dobrovoljac-övezet. Csak a 4.8 millió hold nagybirtok maradt épen...” (Málnási, 1959, 265. oldal) A revízió ügye A Bethlen kormány az ország külpolitikájának tengelyébe a békeszerződések revíziójának követelését állította. Ebben mondhatni az egész nemzet közvéleménye mögötte állott. Az ország hangulatát két jelszó fejezte ki legjobban: a “nem, nem, soha” és a “mindent vissza”! Az első fogadalom azt jelentette, hogy a Trianonban ránk zúdított igazságtalanságba sem a vezetők, sem a vezetettek nem nyugszanak bele és nem felejtjük el azt! A második jelmondat követelésünk maximumát jelentette, vagyis a történelmi jog alapján igényeltük vissza elvett országrészeinket és népét. Ezen gondolatok és érzések forrongtak az emberekben és ezeket tartotta izzásban a sajtó, az irredenta versek, dalok, ünnepélyek; utóbbiak a magyar Hiszekeggyel fejeződvén be (“Hiszek Magyarország föltámadásában!”). Ezt a hangulatot állandóan ébren tartotta a határokon áthallatszó nemzettestvéreink panasza, menekültjeink, a kiutasítottak odisszeája és kálváriája. A honfi bú és nemzeti fájdalom azonban nemcsak az ország, hanem a kormány, a vezetés szemét is elhomályosította. Nem a revízió és a kisebbségi kérdés nemzetközi fórumok elé vitele volt a baj: ez a magyar kormány kötelessége volt! (Ezt nyomatékosan aláhúzza a mai rezsim ellentétes viselkedése, a közömbösség és a hallgatás, amit joggal nemzetárulásnak tart a határokon kívül szorult magyarság.) A baj ott volt, hogy a nagy ország-újjáépítési lázban a megnyomorított, de független Magyarország kormánya nem ismerte fel (vagy nem bírta megválasztani?) a helyes, a célhoz vezető utat. Az alternatívák egyikéről a (hibás) belpolitikáról már szólottunk. Viszont a fegyveres revízió lehetősége kútbaesett a lengyelek győzelmével a varsói csatában, a nyugat-magyarországi fölkelés részletsikerével (soproni népszavazás) német—magyar vezérkari beszélgetések Csehország megtámadására, a Felvidék visszafoglalására csak tervezgetések maradtak (a visszatért szlovák hadifoglyok együtt tartása magyarországi táborokban 1920-ban ezt a célt szolgálta volna. A trianoni béke ratifikálása után a magyar kormány a békés revíziót hangoztatta, hivatalosan. Itt is több út közül kellett választania: a nagyhatalmak kegyének, akaratának megnyerése, hogy a népszövetségben vigyék keresztül a trianoni határok módosítását szatellitáik ellenében; javunkra történő megváltoztatását. Ez elképzelhető, de megvalósíthatatlan volt. Más alternatíva: önrendelkezés a magyar kisebbségek számára, illetve népszavazás az egész történelmi Magyarország területén. Ennek kimenetelét a soproni események alapján sokan talán túl optimistán javunkra könyvelték el. A rideg tény azonban az volt, hogy meghirdetője maga Wilson is megtagadta már 1918 végzetes őszén ezt az elvet és a béketárgyalásoknál 1920-ban csak kisebb hatalmak támogatták a délafrikai Smuts tbk. és az olasz Nitti (Továbbá az idő ellenünk dolgozott; az utódállamok berendezkedtek és az 1930-as évek közepétől már mind kevesebb idegenajkú adta volna le szavazatát a Magyarországhoz való visszatérésre (lásd Macartney: “Hungary and her successors”, 1937). Harmadik alternatíva az utódállamokkal való megegyezés szintén járhatatlan útnak számított sokáig Trianon után; bár a szerbek felé már nyitást kíséreltek meg már 1925-ben (Horthy mohácsi beszéde). Az angol külügyminisztérium szóvivője még az évtized végén is azt a “bölcs” tanácsot adta a magyar külképviseleteknek, hogy “agree on their terms” (“egyezzenek meg velük az ő feltételeik alapján”)?! De a Kis-Antanték magasan — és úgy gondolták — erősen ülnek a lovon. “Nem volt veszélytudatuk”, nekik sem — mind Csoóri mondja a magyarságról. A Bethlen kormánynak maradt tehát a kielégítetlenek (olaszok) és a legyőzött sorstársak tábora (németek, stb.), mert a győztesek elzárkóztak az esztelen és igazságtalan békeszerződések módosításától. Kormányunk azonban nemcsak hangoztatta, hanem el is hitte, hogy békésen is meg lehet változtatni az erőszakos országcsonkítást: azt, hogy valaki visszaadna tisztán csak lelkiismereti okokból valamit, amit a törvényesség látszatával bitorol, arra nincs példa a történelemben. A békés revíziónak előfeltételei: a magyarországi helyzet vonzóbbá tétele az idegen nemzetiségek számára és szabad megnyilatkozás biztosítása; (népszavazás nemzetközi ellenőrzéssel) nem történt meg. Egyetlen lehetőségnek az látszott, kivárni a kedvező időket, arra felkészülni és visszavenni erővel azt, amit igazságtalanul elvettek tőlünk. A régi irredenta mondás: “Mindig gondolni rá, de soha nem beszélni róla” helyett nálunk a hangos hazafiság szólamai uralkodtak el a nemzeten, mely csak fokozta kisebbségi sorsba került testvéreink szenvedéseit, hóhérolását. A következő évtized majd megmutatja, hogy vetésünk hogyan érett be. (Folytatjuk)
