Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)
1985-05-01 / 5. szám
1985. május «ItmKOfcf 5. oldal DR. KOVÁCS ERNŐ: Trianoni béke és ami utána következett — Magyarország a két világháború között — A románok kivonulása után az Antant megbízottak egy szélesebb alapú kormányt szerettek volna látni Budapesten, hogy a béketárgyalásokba bekapcsolódhassák Magyarország. Apponyi Albert gróf elvállalta volna egy nemzeti koncentrációs kabinetben a miniszterelnökséget; ezt azonban a Keresztény Párt féltékenysége megakadályozta. Ezzel a nagylátókörű, tapasztalt és haladó szellemű államférfi helyett egy középszerű politikus, Simonyi-Sémadám lett a miniszterelnök. Apponyit viszont felkérték a magyar békedelegáció vezetésére. A művelt, öt világnyelven beszélő, impozáns megjelenésű volt közoktatási miniszter mellett a küldöttségben volt gr. Teleki Pál, nemzetközi tekintélyű földrajztudós, néprajzi térképeivel fölszerelve, gr. Bánffy Miklós külügyminiszter, más szakemberek, meg diplomaták. Végre 1920januárjában elindulhattak Versaillesbe, a béketárgyalások színhelyére. A franciák a vendégjogot megcsúfolva, mint közönséges bűnözőket kezelték a magyar kiküldötteket. Szállásukon valóságos háziőrizetben voltak. Nem érintkezhettek a különböző delegációkkal, politikusokkal, nem folytathattak se hivatalos, se magántárgyalásokat. Ez a “brentuszi szellem” (“Jaj a legyőzőiteknek”) előre sejtette, hogy mi következik. Mégis a további fejlemények még a rossz sejtelmekre is rádupláztak. Nem kellett sokat tárgyalniok, még ha lehetett volna is. A békefeltételek, hála a csehek, szerbek, románok évek óta folyó szorgoskodásának és az Antant ígéreteinek, indolenciájának s a franciák bosszúvágyának, készen voltak. Versailles egyik kastélyában, Trianon nagy-szalonjában történt a tervezet átnyújtása kiküldötteinknek. A magyar delegációt az Antant és társult hatalmak tanácsa elé idézték és jegyzékben tudatták velük a békefeltételeket, melyekhez hozzá sem szólhattak. Egyszerűen utasították őket, hogy továbbítsák a békediktátum szövegét a magyar kormányhoz. Békeküldöttségünk szerepe tehát teljesen meddő volt, mert a tárgyalásokon egyáltalán nem vehettek aktív részt és csak a végső ülésen szólhatott a fődelegátus. Apponyi egyórás, nemes pátoszú hatalmas beszéde, melyben népszavazást kért a vitatott országrészekben, megmozgatta az angol, olasz, dél-afrikai és dél-amerikai képviselők szívét, de nem a “Tigrisét”. Clemenceau vehemensen és sikerrel ellenezte a népszavazások elrendelését. Különösen Nitti olasz külügyminiszter kiállása Magyarország mellett említendő, mint a későbbi barátság előfutára. Sajnos tételét, hogy nem Magyarország, hanem a Monarchia felelőssége volt a háború elindítása — nem fogadták el a győztesek. Ezért, és a szláv veszély miatt ellenzi a történelmi határok megváltoztatását. Különösen Dél-Magyarország egy részének (Vajdaság, Bánát) Szerbiához csatolását. Ezt Itália érdekei ellen valónak, francia-szláv bekerítésnek ítélte Nitti. De az olasz delegációnak nem volt elég tekintélye, hogy világos felismeréseit érvényesíteni bírja, a “három nagy”, különösen Franciaország ellenében. A győztesek jegyzéke, amit a magyar békeküldöttség továbbított kormányának, egész borzalmában feltárta a büntető diktátum rendelkezéseit. Ez, egy történelmünkben soha nem tapasztalt nemzeti katasztrófa elkerülhetetlenségét hozta a magyarság tudomására. A trianoni békeparancs országcsonkítása A történelmi Magyarország testét hétfelé vágta a győztesek hóhérbárdja: államunk 282.870 négyzetkilométernyi területéből (Horvát-Szlavónia nélkül) Romániának ítélték Erdélyt és a Párciumot, vagyis 103.093 négyzetkilométert, 5,257.467 lakossal. Vagyis nagyobb területet, mint a megmaradó Csonka-Magyarország (92.963 négyzetkilométer, 7,615.117 lakossal!!!) Az újonnan létesítendő Szerb-Horvát-Szlovén (SHS) királyság részére kihasítottak 63.092 négyzetkilométert Dél-Magyarország testéből, 4,131.249 lakossal. A hasonlóan új államképződmény, Csehszlovákia kapott 61.633 négyzetkilométert, az egész történelmi Felvidéket, de délen a Dunáig kikerekítve és Kárpátalját Máramarosig, hogy közös határa legyen Romániával, 3,517.568 A román hadügyminisztérium hivatalos kiadásában 1922-ben megjelent „Manualul ostasului Roman“ című katonai tankönyvben közölt térkép Románia törekvéseiről. főt kitevő népességgel. Ausztria, dicső “sógorunk” 4.020 négyzetkilométert 261.618 lakossal. Lengyelország is igényelt 589 négyzetkilométert, 23.662 lakossal és végül Olaszország magának követelte Magyarország egyetlen tengeri kikötőjét, Fiúmét (Fiumeri Kormányzóság), 21 négyzetkilométert 49.806 lakóval. (A gazdasági esztelen rendelkezéseket, melyekkel nemcsak Magyarországot, hanem Közép-Európát is megnyomorították, függelékben részletezzük.) Mivel azonban a béketervezet az “elnyomott magyarországi nemzetiségek felszabadítása” elv alapján készült, (de a bresztlitovszki béke és Wilson pontjaiban megígért önrendelkezési jog semmibevételével) vizsgáljuk meg közelebbről ezt a kérdést is. A csehek alá került Észak-Magyarországban 3 millió 567 ezer ember: ebből 1 millió magyar, 1,702.000 szlovák, a többi rutén, német, stb. Ha még a szudéta németeket és Szilézia meg Teschen vegyes nemzetiségű lakóit is felsoroljuk, a csehek abszolút kisebbségként uralkodtak az új mozaikállam népein. Ebből is a legkirívóbb a Csallóköz 95%-os magyar többsége, melyet stratégiai és gazdasági szempontok (Budapest sakkbantartása a cseh ágyúk árnyékában, dunai kikötők, stb.) de nem a nemzetiségi elv alapján ítélték Csehszlovákiának! Még súlyosabb az európai történelemben ismert és fontos szerepet játszott Erdély elválasztása Magyarországtól (a “Tigris” és Tardieu szerint: “Ezeréves birtoklás még nem jelent tulajdonjogot?!) Ám csak 2,800.000 román áll a mérleg egyik serpenyőjében a 2 és fél millió más nemzetbelivel, köztük az államalapító kétmilliónyi magyarsággal! És más megoldás eszükbe sem jutott Európa akkori urainak és parancsolóinak; pedig a nagyzási hóbortban leledző Jón Bratiánu román miniszterelnök még a záradékul beszerkesztett “kisebbség-védelmi rendelkezést” sem akarta aláírni. Úgy kellett rákényszeríteni az Antantnak s ez már rossz jel volt az erdélyi magyarok számára. Hasonlóképpen a Délvidéken: 1 millió szerbet “szabadítottak fel”. Közel 3 millió más nemzetiséget (köztük 600.000 őslakó magyart vittek át egy balkáni nemzetiség erőszakuralma alá, mely mint a többi “utódállam”, húsz év múlva, az első történelmi viharra összeomlik. A szerb követelésekről készült francia nyelvű térkép, melyet a világháború alatt terjesztettek már. Nyugat-Magyarország elcsatolása Ausztriához egyik legfájóbb pontja modern történelmünknek, mert együtt vesztettünk és közvéleményünk hullarablásnak ítélte a volt szövetséges nemtelen cselekedetét. Amint később látni fogjuk, nem is ment olyan simán a 232.000 német elcsatolása, több mint félannyi más nemzetiséggel együtt, köztük 50 ezer magyarral, akiknek kb. 60 évig nem is volt politikai képviselete Ausztriában! íme, ez volt a jegyzék lényege, melyet mint a győztesek békeparancsát, a magyar delegáció Budapestre vitt. Illetve még valamit, a hírhedt Millerand-féle kísérőlevelet. Apponyi nagyhatású végszavai után Smuts tábornok, a Délafrikai Unió elnöke indítványozta, hogy a wilsoni ígéretek alapján tartsanak népszavazást az elcsatolásra ítélt magyar országrészekben. Bár ezt az indítványt a Tanács leszavazta, a győztesek félve attól, hogy Magyarország kormánya megtagadhatja a szörnyűséges békediktátum aláírását, Millerand francia köztársasági elnök levelével cselhez folyamodtak Ebben megcsillogtatták a békeszerződés felülvizsgálásának a lehetőségét, mely a Népszövetség állandó bizottságának feladata lett volna. Az ősz Apponyi nem volt hajlandó a békeparancs aláírására és lemondott a küldöttség vezetéséről. De a kormány tagjai sem voltak hajlandók ennek az ódiumát vállalni és végül sorshúzás útján Dr. Benárd Ágoston népjóléti minisztert dobta ki a “szerencse” és ő egész életében (1945 után a kommunisták börtönében is) kesergett e kettős sorscsapás miatt. Az aláírás megtörtént 1920. június 4-én a Versailles-i királyi palota Nagy- Trianon nevű kastélyának dísztermében. Innen a trianoni béke neve, melynek dátuma izzó sütővassal beégetett gyásznap nemzetünk tudatába. E modern történelmünk gyászos választóvonala; minden következő nagy esemény szülőanyja, úgy egyesek, mint a magyar nemzet életében. Felmerült és azóta is kísért a gondolat, hogy meg kellett volna tagadni az aláírását? A kivérzett, kirabolt ország nem túlságosan reprezentatív kormánya ezt a kétségbeesett lépést nem kockáztatta. Ehelyett a képviselőház a békediktátum ratifikálását választotta. Annál is inkább, mivel Apponyi, a legnevesebb, legtekintélyesebb politikus is bizonyos revíziós lehetőségeket látott a Millerand levélben. (Az Antant csalárdsága jóval később derült ki: az tudniillik, hogy az aláírás után két héttel, június 22-én, már titkos utasítást küldött ki a Nagykövetek Tanácsa Versailles-ből a határmegállapító bizottságainak Budapestre, hogy semmi módosításba nem mehetnek bele!) Sajnos, nem emelte a revízió eshetőségeit az a Magyarország-ellenes sajtókampány, mely a törvényes és az önkényes megtorlások (az ún. “fehér terror”) megrovására, sokszor eltúlozva folyt, főleg a baloldali világlapokban. Végül a “különítményesek” esztelen cselekedete, a Népszava szerkesztőinek, Somogyi és Bacsó meggyilkolása a szociáldemokraták kiválását vonta maga után a kolakíciós kormányból, meg a magyar politikai arénából; egyben a munkás internacionálé Trianon-ellenes magatartásának megváltozását. Mindezek dacára, már az aláírást követő hónapokban úgy látszott, hogy hirtelen rámosolyog a szerencse e balsorsverte népre és az elidegenített országrészek talán teljességükben visszatérnek. A lengyel—orosz háború annyire megijesztette a franciákat, hogy fűt-fát ígértek, ha egy magyar hadsereg (100.000 ember) nagy mennyiségű hadianyaggal megsegíti Lengyelországot. A szovjet három hadseregcsoporttal tört Varsó felé I
