Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)
1985-05-01 / 5. szám
1985. május «ITTVAKÖfcT 3. oldal Márciusi gondolatok a világ egyik vége és egy pozsonyi börtön rácsos ablaka között Amikor az Egyesült Államok területére léptem, egy üzenet átadásának célja vezetett. Titokban azonban sokkal inkább érdekelt a válasz, mivel egy makacsul túlélő néptöredék üzenetét hoztam a megmaradásról. A regényes Felvidékről, ahol a teljes reménytelenség szelleme kísért, de csak a kívülálló gondolatvilágában, a bentlakók filozófiája más. Kurucosan dacos és magyarosan őszinte, ami nem szégyen, hiszen Attila is könnyezve hallgatta a hunok zenészeit és az igricek történeteit a régiek igaz tetteiről. A megmaradt Magyarországon sem mindenki előtt nyilvánvaló, hogy magyarnak maradni és lenni nehéz, de nem lehetetlen. Az én nemzedékem tört tekintetéből azonban szűkebb hazámban mégiscsak áttör a büszke tartás dacos lényege, mert azt már tudják, hogy magyarnak lenni nem külsőségek megnyilvánulása, de a belső rend és az abból következő tartás dönti el, mi lesz holnap. Vert hadak ne magyarkodjanak, mert abból csak baj származik. Ugyan minek belekalkulálni a holnapba a tegnapi vereséget. Erőink összekuporgatásáért folyik a küzdelem, nem pedig azért, kit kell frontális módon megtámadni, hogy a nyilvánvalóan szorongató kérdéseket megoldjuk. Gondolom ezen elvek módszertani tisztulása révén vált az én nemzedékem tisztábbá és büszkébbé, mint apáinkké, ami nem az ő kritizálásuk, de dicséretük, mert ugyan mit ér egy olyan szülőgeneráció, amely a saját gyávaságát oltja bele gyermekeibe örökségként, hogy azok végülis gyáva nyulakként szóródjanak szét az univerzumban, mint azt de sokan tették, csak győzzük számolni. Nos, ennek felismerése vezetett minket a hatvanas évek végén és leszámolva sok gátló kötelékkel, néztünk bele a nem éppen rózsaszínű jövőbe. Belső vitáinknak is mindiga körülmények ismerete szabott határt és így a vita a követendő stratégia és taktikai meggondolások körül folyt, azok jellemezték. így a külső magyar közösségek tárgyi ismeretei, morális, belső, szerkezeti felépítése érdekelt. Mit tudnak, mit tartanak rólunk, hisznek, hihetnek-e bennünk. Azok véleménye érdekelt, akik magyarnak mondják, vagy tartják magukat. Mégpedig politikai, vallási, korra, nemre való tekintet nélkül, hiszen ezen kötődésük sokszor zavarólag hat, ha a művelődési szint egyrétegűsége kizárólagosságokat és szigetelő rétegeket termel, a magyar közösségi szellem ellenére és nem javára. Sőt, kihangsúlyozottan ezen különbségek kiszűrése által, hiszen ami marad a valódi érték, a maradandó, mely aléltsága és sérültsége ellenére is mindig és mindenkiben genetikailag is, mint a természet bosszúja ott lakozik, még ellenségeinkké vált testvéreink lelke mélyén is. Csak saját belső műveltségünk révén kibonthatóan mindezek igazolásaként. Mert amíg mi magunkat belsőleg rendbe nem szedjük az egymással való okos beszélgetések révén, inkább ne is kutassuk, ki a külső ellenfél. A kuruc hagyományú felvidéki magyar közgondolkodásból ugyanis szerencsére és sajnos, ezek a politikai divatok, osztályelméletek, úrgyűlölet és parasztgyűlölet immár kikoptak, eltűntek. Sajnos, mert az ár nagyon nagy, szerencsére, mert legalább nem vagyunk olyan lehetetlenek, hogy ezeket a sokhelyen még divatos szörnyűségeket újra kezdjük. A cél ugyanis egyértelműbben fogalmazható meg. Mégpedig azért, mert a “közös érdek” a magyar társadalom érdeke, amely ott szent szóként suttogva, sokszor csak a fejekben hallatszik, hangzik el s csak a tartáson látszik meg, nem úgy, mint itt kint, ahol peijorativ és sokszor mellékízűként hallik, illik érte szégyenkezni, még a Népköztársaságban is. Többet ér, jelent egy-egy személy érdeke a politikai divatozás illemkódexe napi előírásainál, egyénieskedő módszerek és kis szervezetek gettó-stílusú napi kommunikációs szabályainál, művelődési igényeinél. A nemzetté válás mindebből kiindulóan mindig és mindenhol minőségi folyamat, vertikális irányú, sosem vízszintesen terjed és minden mennyiséggel jellemezhető réteg függőlegesen és minőségileg való kiteljesedése által jellemezhető. A nemzeti gondolat ugyanis a magyar nép életerejének minőségi megjelenése, kiindulópontja mindig az örök márciusokba, hallhatatlanságába, szellemébe a jobb jövőbe vetett hit, remény, akár ebben a történelmünkben példátlanul sötét korszakban is. Belső dimenzióit a modern formában Németh László által kutatott mély-magyarság, vagyis a magyar ember minőségi jellemzőinek kialakulási folyamatai és tömeges megjelenési formái, vagyis tudati, közösségi fejlettsége által mérhetjük. Mi a felső országrészben a saját bőrünkön szerzett tapasztalatok alapján megértettük, hogy a nemzeti, minőségi, a népiességből a konvergencia szabályai alapján működve, erőinket az egymás törekvései iránti megértés szabályszerűségei irányába kell fejlesztenünk és ez az eredményesség megjelenési formáit törvényszerűen hozza magával. Ezzel szemben a különböző idegen politikai divatokban és idegen ideológiákban való hit balga magatartásformaként jellemezhető, éltető ereje az emberi tökéletlenség és a nemzeti, sőt — és ez a legszomorúbb —, a népi műveletlenség. Ráadásul politikai kultúrálatlanság jele is, mert ezen belül a diplomáciai érzék hiánya sejtetik. Az eredmény a nemzet szellemi fejlődésének sorvadása. Divergencia és a széthullás jelenségei, belső megosztottság, paralizált tudat. Az egyetlen kibontakozási lehetőség a népi bázis módszeres kifejlesztése. Ez aztán az alapvető különbséga trianoni tűzszüneti vonallal leválasztott magyar népcsoportok, illetve a bekerített csoport és az általuk döntő részben létrehozott emigráció szellemi — nemzeti életfelfogása között. Egy kitűnő hazai magyar íróbarátom persze erre azt mondta a minap, hogy ez a felvidéki sovinizmus az anyaországiakkal szemben. De megállapította, hogy a székelyek különösen így gondolkodnak és így nem rosszallóan mondta. Tekintve pedig, hogy éppen a bekerített terület organikus fejlődésének sorsa rendkívül fontos, úgy gondolom, ez a mi kisebbségi “sovinizmusunk” igazolt. A bekerítettek ugyanis, sajnos, nem érezték a sorsproblémákat annyira, mint a kirekesztettek (a kifejezésre még Ádám Jenő zeneszerző tanított Moszkvaién lakásán), míg viszont a bentrekedtek jobban hódolnak a divergálást jelentő kozmopolita irányzatoknak, a kintiek nem kis bosszúságára, mint a konvergenciát jelentő erőknek. így többet hódolnak az idegen divatoknak, mint a kuruc hagyományoknak, például Bethlen Gábornak. Bizony jellemző, hogy Trianon után 50 évig tartott, míg Széchenyit felismerték és kezdik felfedezni. Mi kint ezért a bentmaradtakat — úgy gondolom joggal — magyartalansággal vádoltuk. Még otthon voltam, amikor az egyik rendőr a kihallgatás során megjegyezte, milyen jó, hogy a magyarok a vonalon innen és túl egymást szidják, mert így nekik könnyebb dolguk van. Mint minden ostoba leegyszerűsítés, természetesen és éppen ezért, ez sem igaz. De visszatekintve az első, az 1968-as márciusra, amikor pontokba foglalva Léváról, az ottani gimnáziumból 90 aláírással a legelsőként, mint tömegesen jelentkező diákkornak, állást foglaltunk egy független Magyar Ifjúsági Szövetség megalapítása mellett, és ha arra a sok küzdelmes évre gondolok, amely Duray Miklós és mögöttünk van; ha Lezsák Sándor, a mi neveltünk, a fiatal csonkaországiak, értelmiségiek, írók, művészek és a mi többet mutató, többet adó szellemiségünk közötti határokat mellőző, mindenek feletti szellemi szövetségre, sőt a Münchenben ésszerűen táncházat rendező, emigrációban felnőtt fiatal nem-Ennek a kis aranylemeznek a Vérszerződés nevet adták a nemzetközi normák szerint is. Mondanivalója ugyanis ennyire nyilvánvaló. Őseink szokásjoga ennek megfelelően olyan törvénykezési gyakorlatot hozott létre, amely erőinket a konvergencia szabályai szerint rendszerezte. Ennek szabályait mindanynyian világosan értettük. Nem is volt rendetlenség, széthúzás közöttünk. zedékre gondolok, úgy érzem megérte. Csak még kevesen értenek mindebből eleget és elég alaposan. Mi egy magyar felvilágosodást, minőségi emelkedést, jövőt, erőt és függetlenséget akarunk a mi örökségünkön, történelmi határainkon és történelmi jogainkon belül. Ezekben a magyar kisebbségben élő csoportokban a 18-as országvesztés kérdése napirenden van és különösen élénken tárgyaltuk ezt a kérdést 1968-ban. Szinte jellemző, hogy éppen Duray Miklós nálam idősebb korosztálya körében merült fel, vajon a trianoni békét hány évre kötötték és vajon mi lesz, ha a békeszerződés lejárt? Hogy miért éppen ez a szerződés? Mert ennek a léte fáj a legjobban és ahhoz, hogy bármilyen erkölcsi, kultúrális, politikai kérdés megoldásáról érdemben elkezhessünk beszélni, az okot, az okozó kórt kell, kellene kezelni, megszüntetni, nem pedig az okozatot, vagyis az emberi, polgári, politikai jogok szűkülése felett sopánkodni és siránkozni. Azok ugyanis velejárói az ilyen törvénytelenséget és jogtalanságot előidéző, bizonytalanságot és kétségbeesést kiváltó, hatalmi beavatkozásoknak, kormányrendeleteknek, illetve szerződéseknek, mint a trianoni béke volt, vagy pl. a trianoni diktátum mintájára hozott további rövidtávú megoldásoknak, mint a párizsi béke, Yalta, sőt a helsinki szerződés, melyek az évszázados orosz terjeszkedés politikai manipulációi jegyében, egyhangúlag a meglévő állapotok további állandósítását, megőrzését volnának hivatottak legalábbis az orosz hatalom részére biztosítani. A kisebbségbe szorított nemzettöredékek ezért alakították ki azt a filozófiát, hogy mindez a helyzet állapot csupán és nem végeredmény. Az anyaországiak hajlamosak kifelé megjátszani az önálló állam eszméjét, ami egy ilyen zárt földrajzi egységben, mint a Kárpát-medence, haszontalan ábránd. Nem értik meg, hogy a kirekesztettekkel való szoros együttműködés és kapcsolat, illetve azok következetes védelme nélkül ők sem védhetik magukat. A 18-as tűzszüneti vonal nem a Magyar Népköztársaság létét védi, hanem a 18-as területrablás eredményeit és mert a mi tapasztalatunk az, hogy szó sincs megállásról. Az csak ugródeszka lenne számukra a különböző politikai divatokkal tündöklő, konfederációkon álmodozó tehetségtelen anyaországiakkal szemben. A megoldást ezért kizárólag erőink összehangolása, népünk lehetősségének, szellemének, politikai és közösségi gondolkodása minőségének nagyon alapos fejlesztése révén kell elérni. Nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy mindezt kizárólag nagyszerű és ma is korszerű történelmi, filozófiai, politikai, gazdasági, népi, kultúrális eszmeáramlataink ismerete és következetes újra- és újraértékelése alapján. A Magyar Ifjúsági Szövetség számtalan alapszervezetének névadója a magyar múlt egy-egy kimagasló személyiségének neve volt, mint pl. Széchenyi, Bocskai, Kossuth, íróink színejava mint névadó. 1968 tavasza a Felvidéken a magyar ugarból feltámadó minőségi átalakulás gyors, szinte forradalmian nagyszerű változásának példája, melyhez hasonlót a reformkor szült. Ilyen hosszan ható mozgalmakra lenne szükség és ez volt az, amit Illyés Gyula nagyszerűen vett észre, amikor 1977-ben kijelentette, “most elegendő nyugalmunk van ahhoz, hogy sok fontos kérdést megbeszéljünk”. Tudom, nehéz, mert különböző műveltségű és adottságú embereket kell közös nevezőre hozni. De a nagy cél, a magyar függetlenség elérése, a szenynyes áradat elpucolása megéri az áldozatot, ezen belül pedig nevezetesen azt is, hogy az idegen divatokon, elavult módszereken túladjunk és hogy lehetőleg megtanuljunk magyar szellemben cselekedni, élni, gondolkodni, tervezni, végrehajtani. Mint a Magyar Ifjúsági Szövetség Központi Bizottsági tagja, ma csak még élesebben látom a tennivalókat és azokat a nagyszerű eszméket, melyeket Duray Miklóssal, Kurucz Sándorral, Duka Zólyomi Árpáddal, Varga Sándorral és a többiekkel, ezzel a nagyszerű, szinte fanatikus társasággal, fiatalos akarattal és hévvel kigondoltunk. Csak Illyés Gyula okos figyelmeztetései hökkentettek meg engem is időnként, amikor 1979 tavaszán azt üzente általam a többieknek, hogy “minden cselekedetetekben a kígyó hidegségével járjatok el”. De ez esetben nem egyszerű taktikai tanácsot adott át nekünk Gyula bácsi, aki mindig szélesre tárt ajtókkal fogadott bennünket, Kassától Pozsonyig, büszkén, mint egy valódi magyar szuverén, s aki egyúttal minket arra kért: “hogy amikor vállaljuk a közösség érdekeinek védelmét, azt sosem mint csoportosulás tegyük, hanem mint egyéniségek, szuverén személyek, akik ennek tartalmát és súlyát egyénileg vállaljuk.” i
