Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)
1985-05-01 / 5. szám
2. oldal **IÍTVAKO*T 1985. május ezerben körülbelül félmillióval leszünk kevesebben. S ez még optimista várakozás. De sokan — szinte kötelességszerűen — azt is kijelentik, hogy van esély az újbóli növekedésre. Az esély igazolását azonban mintha elfelejtenék kifejteni. ” Varga Csaba részleteket idéz a “Magyarország népessége 1980—2021” című szakkiadványból és ismerteti az abban közölt demográfiai előreszámításokat. Ezek az előreszámítások még 1979-ben készültek, méghozzá öt változatban. A Tervhivatal ezek közül az ötödiket fogadta el a legvalószínűbbnek. Ez egyébként mind közül a legpesszimistább is, de — mint a cikkből kiderül —, a valóságos jövő még ennél is sötétebb képet mutat. "E változat szerint — olvassuk tovább — 2001-re a népesség mindössze 9 és félmillió. Negyven év alatt tehát a csökkenés 1.2 millió. Csakhogy. Ez a fekete’változat is arra számít, hogy 1985-ben még legalább 10 millió 710— 720 ezren leszünk. Mint már tudjuk: a legrosszabb előrebecsléshez képest is gyorsabban fogyunk! (1984 elején 10 millió 679 ezer volt a lakosság létszáma.) Ezért reálisan az is elképzelhető, hogy egy szuperfekete változat érvényesül s akkor 2001-ben akár 9 milliónál is kevesebben leszünk. S lehet, hogy még ez is optimista jóslás..." A statisztikai görbét figyelve, az ugyanis 2000 után meredeken zuhan lefelé: ebben tükröződik, hogy a nyolcvanas évek elejétől csökkent jelentősen a születések száma, s kezdődött a népesség fogyása. Amiből logikusan következik, hogy évről-évre kevesebb lesz a szülőképes korú nők aránya is: kevesebb házasság, kevesebb családalapítás, kevesebb utód. S ennek hatása 20—25 esztendő múlva mutatkozik meg. Javulásra tehát belátható időn belül semmi remény. Mitől hát az a “kincstári optimizmus”, mely az értekezleten azt mondatta egy szakemberrel, hogy 2000 körül kialakulhat egy mainál nagyobb lélekszámú népesség? Mint tudjuk, ahhogy, hogy a lakosság száma állandó maradjon, családonként minimálisan 2,3 gyerek szükséges. “Csakhogy a termékenység az ötvenes évek óta nem éri el ezt a szintet sem — írja Varga Csaba —. Huszonöt év során körülbelül 850 ezerrel kevesebb a gyerek, a népesség szinten tartásához képest. Jelenleg már ennél is roszszabbul állunk, mert száz családban még 200 gyerek sem születik. A közel egymilliós hiányt tehát csak úgy egyenlíthetnénk ki, ha ma családonként legalább 3—4 gyerek jönne a világra, és a halálozások száma is javulna. Hogy hol vagyunk ettől? Csak csillagászatifogalommalfelelhetünk feltehetően fényévekre. Ez pedig alapvetően befolyásolja az ország lehetséges holnapját. " “Ha a halálozások száma is javulna” — nézzünk egy pillanatra e mondat mélységére; hogyan és miért romlik hazánk halálozási statisztikája? Hogy miért, pontosan senki sem tudja. Az orvosok, demográfusok csak találgatnak: hajszoltság, állandó feszültség, életmódváltozás, városiasodás. Az okok között szerepe van a feszültségek feloldásáért, a gondok levezetéséért fogyasztott nagymennyiségű alkoholnak, mely különböző betegségek forrása és főleg a 40—50 körüli férfiak közül szedi áldozatait. Mert noha az elöregedés jeleit mutató magyar társadalomban megnőtt az időskorúak halálozási arányszáma, elsősorban a javakorabeli férfiak soraiból halnak meg sokkal többen évente, mint azelőtt. Néhány adat: a különböző betegségek 50 százalékkal, az öngyilkosságok 80 százalékkal, a balesetek és mérgezések pedig 90 százalékkal több embert visznek el, mint 20—25 évvel ezelőtt. Ahogy egy demográfus mondta: Magyarországon ma két végén égetjük a gyertyát, mert az alacsony termékenység és a magas halandóság egyidőben apasztja a népességet. Pusztulunk, veszünk... Varga Csaba vitatja, hogy a népességcsökkenésben meghatározó szerepe lenne a halálozások nagyobb számának. Elsősorban a termékenység, a gyermekszülési kedv csökkenésében látja a tragédiát. “Már a hatvanas évek elején a magyar jelentette a legalacsonyabb születésgyakoriságot az egész világon ”— írja le a szomorú valót és ezt érdemes az adatok fényében is megvizsgálni. 1960-ban 13 ezrelék közül járt a születési arány, de mivel akkor még nem emelkedett jelentősen a halálozások száma, ennyi elegendő volt a népesség szintentartásához. Pár évig tartó átmeneti javulás után a hetvenes évek végén ismét romlott a kép: 1981- re már odajutottunk, hogy a 13,3 ezrelékes születési aránnyal szemben a 13,5 ezrelékes halálozási arány kétezer főnyi fogyást okozott. 1983-ban pedig minden eddiginél alacsonyabb, 11,9 ezrelék volt a születési arány. Az 1984-es adatokat még nem ismerjük... És a jövő kilátásai? Nemrégiben nyilatkozott a kérdésről Nyitrai Ferencné, a Központi Statisztikai Hivatal elnöke és a családok, főleg a sokgyermekesek fokozottabb állami támogatásában látja a megoldást. Ő is az “értékrendek és a szemlélet” megváltozásától reméli a javulást, dehát mindez csak ködös találgatás. Semmi konkrét alapja nincs annak, hogy az állam olyan mértékben tudná segíteni a fiatalokat, hogy azzal befolyásolhatná a családtervezést. Ehhez elsősorban a lakáshelyzeten kellenejavítani: mert amíg a fiatal házasok albérletben, társbérletben, szülőkkel közös lakásban kénytelenek élni, senki sem kívánhatja tőlük gyerekek vállalását. És hogy anyagis gondolkozásúak? Még ezt sem szabad igazán a szemükre vetni, hiszen a nyomorúságos fizetésekből szeretnének — a lehetőségekhez képest — tűrhetően élni és később saját otthont teremteni. De már egyetlen gyerek nevelése szinte megoldhatatlan anyagi gondokat jelent. A szülőképes korú nők számának csökkenése a legriasztóbb az egész képben s ez az a tényező, ami miatt a peszszimistábbak előtt még a nemzethalál réme is feltűnik a sötét horizonton. Varga Csaba írja, hogy az 1-től 9 éves korú leánygyermekek 1980-ban kerek hatvanezerrel kevesebben voltak, mint 1960-ban. Ami azt jelenti, hogy az ezredforduló után ez a szülőképes korba kerülő generáció aligha szül majd több gyerekek mint a nyolcvanas évek korosztályai. És a szülőképes nők létszáma — a lakosság fogyásával együtt — évről-évre csökken. 2000-re tizenhét százalékkal kevesebben lesznek a szülőképes korú nők, mint ma... — Miben bízunk hát? — teszi fel a drámai kérdést Varga Csaba. “Egyetlen igazi esélyünk az lenne — folytatja a gondolatmenetet —, ha a 27—43 éves korosztály vállalná a harmadikgyereket. Erre azonban valószínűleg nem kerül sor, mert ehhez totális állami — anyagi és erkölcsi — támogatás kellene. "Kellene... Ezen a feltételes módon az sem változtat, hogy a Minisztertanács múlt év őszén határozatot hozott, miszerint a “népesedési helyzet javítására olyan hosszú távon érvényesülő állami és társadalmi tevékenységre van szükség, mely lehetővé teszi, hogy a népesség csökkenésének folyamata mérséklődjék, nagyobb távlatban pedig megálljon.” Ez bizony nesze semmi, fogd meg jól! A határozat még csak célzást sem tesz arra, milyen “állami és társadalmi tevékenységre” gondol, ami a folyamatot visszájára fordítja? És mit értenek “hosszú távon”? Évtizedeket, esetleg évszázadokat? Amikor minden évvel tragikusabb a helyzet? A tragikumot növeli és a magyarság jövőjét — “hosszú távon” — különösen félelmetessé teszi, hogy a hazánkat félkaréjban körülvevő volt kisantant államokban mindenütt igen magas a természetes szaporulat. Az élveszületési mutató majdnem duplája a magyarnak Csehszlovákiában, Jugoszláviában, de közel két és félszerese Romániában, ahogy Ceausescu rendeletek sokaságával —a születésszabályozás minden formájának, elsősorban a művi vetélésnek tiltásával — törekszik az ország népességének növelésére. És nem kisebb célt tűzött ki, mint a lakosság megduplázását az ezredfordulóra. De ha ez nem is sikerül neki, az előrebecslések szerint 2000-re az ún. utódállamok összesített lakosság száma mindenképpen megközelíti a százezret. Milyen sors várhat ebben az ellenséges tengerben a kilencmilliós fogyatkozó magyarságra? Hogyan állhat ki ez az anyaország az elszakított területek kisebbségi sorban élő magyaljainak jogaiért és hogyan álmodozhat valaki is a trianoni határok bármilyen valamikori korrekciójáról, ha a nemzet még a csonka-haza szűk kereteit sem képes kitölteni? Hogy mik a tennivalók? Azt Varga Csaba sem tudja, csak általánosságban sejti. “Az egész nemzetet mozgósító, átfogó és konkrét népesedési programra van szükség — írja cikke befejezéséül — s akkor a gazdaság és a társadalom minden teendőjénél fontosabb nemzeti feladattá válik a népesség számának stabilizálása. "Vajon mikor kerül erre sor? Mikor ismeri föl már végre a rendszer, hogy a késedelem súlyos veszélyekkel jár? A felelősséget ezekért Kádáréknak kell viselniök! “Egy nép addig él, amíg élni akar!” s a jelek arra mutatnak, hogy otthon ma éppen az akarattal van baj. Miért? Legelébb ennek nyitját kell megtalálnunk s ha sokan törekszünk erre — mindannyian, akik a határokon belül és kívül magyarul érzünk és gondolkodunk —, talán sikerülhet. S ez már egy lépés a megmaradás felé. (F.M.H ) DR. LELBACH ANTAL: A Nemzeti Egységfront megalapításának feltételei Legújabb tragédiánk nemzeti függetlenségünk elvesztése, ami az 1947-es párizsi békediktátumnak a következménye volt. Ez utóbbi megszabta Magyarország nemzetközi helyzetét, diplomáciai viszonyát és belső társadalmi átalakulásának menetét. Ennek a szerződésnek a szelleme befolyásolja a hazánkban élő magyarok egymáshoz és az ország határain kívül élő magyarsághoz való viszonyát. Az adott körülmények pedig meghatározták és irányítják az otthon élő magyarság gondolatvilágát és életfelfogását. Az idegen megszállás, katonai, politikai, gazdasági béklyójában a kormány az életkörülmények megjavítását “gulyás kommunizmussal” elviselhetővé tette, sőt fellendülést eredményezett a magánszektor elnevezésével, melyben a magyar 12 órát dolgozik, hogy életét kielégítőbbé tegye. De bármennyire is javult a helyzet Magyarországon, ha számadást vetünk az elmúlt esztendőkről, megállapíthatjuk, hogy a fontosabb problémák közül egyet sem oldottak meg. Az öngyilkosságok száma tovább emelkedik, az alkoholizmus nemzeti betegség maradt, az újszülöttek számának csökkenése katasztrofális. Ez a nemzet megsemmisüléséhez vezethet. Csak a cigányok száma növekszik. A családok felbomlása egyre gyakoribb, az elme- és idegszanatóriumok tömve vannak, a lakáskérdés változatlanul nemzeti probléma. A másképpen gondolkodók üldözése tovább tart, és az ellenük foganatosított rendszabályokat megszigorították. A fiatalok kábítószer élvezése felülmúl minden elképzelést, és a nemzet elkorcsosodásához vezet! Az 1947-es békediktátumokról Magyarországon nem sokat tudnak. A rendszer az utóbbit nem propagálja, mert ha valaki figyelmesen elolvassa a békeszerződésnek csúfolt gyalázatot, akkor ébred rá a nemzetgyilkolás szándékára, közvetlen szomszédaink és a Szovjetunió részéről. Ezzel kapcsolatban a történelmi öszszefüggések visszanyúlnak István királyunkig, aki az akkori magyarság lelki és szellemi egységét megbontotta nyugattal való barátkozásával, mely végzetes volt a magyarságra. Politikájának voltak előnyei is, amire most nem térek rá. Német lovagok és zsoldosok mészárolták a magyart, nyugati szomszédaink pedig megelégedéssel nézték a kereszténység nevében folytatott haláltusánkat. A német befolyás meg tudta győzni István királyt arról, hogy nemzete érdekeit szolgálja, amikor Magyarországból nemzetiségi országot formál. István király fiának ezt a szellemet hagyta örökül. Tragédiánkat azonban nemcsak a szomszédainknak, de rossz politikánknak, gyenge királyainknak, valamint a Habsburg dinasztiának köszönhetjük. Magyar szempontból nemzeti politikánk Trianon és Párizs előkészítését és nemzeti öngyilkosságunkat készítette elő. Az 1947-es párizsi diktátum a magyarság lelkivilágát, érzéseit, gondolkodási módját megváltoztatta. Ránkerőszakoltak egy más irányzatot, a szovjet felfogást, ami egy újtípusú embert produkált. Különösen az újabb generációnál tapasztalható az óriási felfogásbeli különbség. A két világháborút követő békeszerződésekről sok mindent lehet pro és kontra állítani, az azonban világos a tisztánlátók előtt, hogy Közép-Európa egyensúlyának szétrombolása Benes, Henre Steed és Seaton-Watson-féle propaganda hálózat hamis, de pokolian ügyes hírverésének köszönhető. Ez biztonság arra, hogy megfelelő diplomáciai és sajtóösszeköttetésekkel rendelkező céltudatos propaganda, még oly ésszerűtlen és igazságtalan megoldás is, kedvező színben tud feltüntetni a világ közvéleménye előtt. Áll azonban ez a tétel fordítva is: legyen egy eszme, vagy koncepció még olyan észszerű is, könnyen elbukik, ha nem támogatja megfelelő propaganda. Ezért, ha a dunai összefogás hívei azt hiszik, hogy ügyük győzelméhez elegendő az, hogy a történelmi igazság a mi oldalunkon van, akkor hatalmasat tévednek. Tévednek, mert elfelejtik, hogy az igazságra már két ízben mért vereséget az önrendelkezési jog meghirdetése. Itt említendő meg, hogy a “hatalmasok” ilyen esetben nagy súlyt fektetnek a vallásfelekezetre, a szóbajövő nemzetiségföldiajzi elhelyezkedésére és gazdasági érdekeik mérlegelésére. Jugoszlávia stratégiailag, Románia állítólagos szovjetellenes önálló külpolitikája miatt nyugatnak dédelgetett országai. A reálpolitika pedig kizárja azt, hogy az ún. Helsinki-i egyezmény betartására e két nemzet hatásosan emlékeztetve legyen. A dunai állameszme felhígítása egy látszólag tetszetős, de a történelmi és földrajzi adottságokat teljesen figyelmen kívül hagyó, és számunkra magyarokra súlyos veszélyt jelentő közép- és keleteurópai federáció nem jelent mást, mint a status quo átmentését a jövőre. A központi helyzetben lévő szabad magyar emigrációra vár az a feladat, hogy az eddiginél sokkal nagyobb erőfeszítéssel szorgalmazza az egész világra kiterjedő tájékoztatási hálózat világnyelveken való kiépítését, melynek feladata a magyarság jó hírének emelése, s ezen túlmenően egységes magyar politikai koncepciónak a világ közvéleményével való elfogadtatása. Remélnünk kell, hogy meg fog szűnni a magyarok egymást közti civódása és elgáncsolása, mint az Amerikai Magyar Szövetség esete, ami oda vezetett, hogy Washingtonban bennünket, magyarokat semmibe sem vesznek. Azokat az emigrációs csoportokat, amelyek az országcsonkítás tényét emigrációs éveik alatt agyonhallgatták, akik hajlandóak lennének kiegyezni a status quo-val, csak hogy a nyugat előtt magukat elfogadtassák, jobb belátásra kell bírnunk, mert nyugattól semmi, de semmi jót nem várhatunk. Aki ugyanis az Egyesült Államoktól várja hazánk felszabadítását és területi helyreállítását, az nem tudja azt, hogy az (Folytatás a 12. oldalon)
