Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)
1985-05-01 / 5. szám
XXIV. ÉVFOLYAM, 5. SZÁM - 1985. MÁJUS Ára: 1.00 USA dollár A KÁRPÁTOKTUL LE AZ AL-DUNÁIG EGY BŐSZ ÜVÖLTÉS, EGY VAD ZIVATAR! SZÉTSZÓRT HAJÁVAL, VÉRES HOMLOKÁVAL ÁLL A VIHARBAN MAGA A MAGYAR. (Petőfi) ttltTVARÜfet A HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM LAPJA Szedenits Jenő: ARCCAL AKRON FELÉ Az elmúlt évek során a széttépett, önmagát emésztő magyar emigráció állapotában egy csodálatos változás történt. A tegnap még lázas letargiában szenvedő hazafias front tekintete reménykedően Akron felé fordult! Többé nem lehet agyonhallgatni, lekicsinyelni vagy hamis rágalmak hadjáratával elnémítani az új magyar hangot, amely úgy vallási, mint nemzeti alapon a megújhodás hirdetője lett. 1980-ban a Lorántffy Otthon díszkertjében, a “trianoni” emlékmű felállításával, a zászlóbontás megtörtént. A szívek mélyén izzó magyar érzés, három felejthetetlen szóban vált élővé újra: “Nem, nem, soha!” 1982-ben elkészült az 1956-os magyar szabadságharcos szobra. S amikor a szabad világ népe régen elfelejtette ezeket a bátor hősöket, akkor Akron magasra emelte az 56-os magyar szabadságharcosok zászlóját és kimondta a jelszót: “Tovább harcolunk!” 1985 tavaszán készül már a második világháború magyar hőseinek emlékműve, amely május 26-án kerül leleplezésre és a vitéz magyar katonáknak megadva a tiszteletet, Akron újból emlékeztet: “Híven, becsülettel, vitézül!” 1985. március 15-én az akroni vasárnapi iskolás gyerekek ajkán felcsendült a Kossuth-nóta: “Kossuth Lajos azt üzente...” Akron példaként szolgál, Akron utat mutat a világ magyarságának, üzenetet küld a csodálatos szeretet intézményein és őseink neveit viselő házain, iskolásgyermekein keresztül! Magyarnak maradni minden más népek keretében is! Eszerint él, dolgozik és áldoz az akroni református gyülekezet, amikor Ft. Dömötör Tibor püspök úr vezetése alatt (kinek hitét és bátorságát csak Lutherhoz és Kálvinhoz hasonlíthatnánk) csodákat teremt. Negyven év telt el, hogy végre a második világháborúban hazája szabadságáért küzdő, aztán elfelejtett magyar katonának, a sebesülteknek, a halálraítélt mártíroknak, az idegen és hazai földben, sokszor névtelen tömegsírokban elhantolt magyar hősöknek, Ft. Dömötör Tibor püspök javaslatára, a Lorántffy Otthon igazgatósága, a szabad világ hazafias magyarságával karöltve, kifejezi tiszteletét és hódolatát és a hősi emlékmű felállításával örök emléket alkot. A magyarságukhoz ragaszkodó hű magyarok és egyesületek jórésze megértve az emlékmű jelentőségét és egyben fontosságát is, már elküldték adományaikat. De sokan még nincsenek tisztában az érzéseikkel és határozatlanok. Fel kell tennünk a kérdést, lehetnek-e magukat még magyarnak valló személyek és sokszor nagy múltra és eredményekre visszatekintő magyar társaságok, egyházak, egyesületek, egyletek vagy szövetségek, hogy valamilyen összeggel is ne tudnának hozzájárulni a hősi emlékmű felállításához? Az nem tarthat vissza senkit sem, hogy az emlékművet nem New Yorkban, Washingtonban, vagy Clevelandban, hanem Akronban állítják fel. (Hiszen itt áll a trianoni és a magyar szabadságharcosok szobra is.) A magyar kérdés nem személyi vagy helyi kérdés, hanem a lelkiismeret kérdése! Az idő sürget. Testvéreim, ma még boldogsággal néztek gyermekeitek vagy kis unokáitok mosolygó arcára, ma még könnyeket csal szemetekbe, ha megszólalnak magyarul, hogy édesapám, édesanyám, nagypapa vagy nagymama. De mi lesz holnap? Mert a holnapot senkinek sem ígérték oda. Milyen szép lenne, ha apák és nagyapák, akik a II. világháborúban harcoltak Magyarországért, újból beállnának a harcosok soraiba és áldoznának az emlékműre, hogy gyermekeik és unokáik egyszer eljöhessenek a Lorántffy Otthon díszkertjébe a szoborhoz, megcsodálva a gyönyörű emlékművet, rámutatva a bronztáblákra büszkeséggel mondhassák: ebben a hadtestben szolgált apám, vagy nagyapám Magyarországért... értem. Testvérem, ha félre húzódol és hátra állsz, saját magad felett mondasz ítéletet és nem más felett. Mert lehet-e ítélkezni afelett, aki legkeményebben dolgozik és életét szenteli az Istennek és adja népének? Az emlékmű felállításának a híre átjutott már a vasfüggönyön is. A gúzsba kötött, némaságra ítélt Magyarország szenvedő arca felénk fordul. Jaj nekünk, ha nem tudunk egyek lenni! 1985. május 26. Akron, Ohio, USA du. 4 órakor Istentisztelet — 5 órakor szobor-avatás Ez a dátum a magyar történelem lapjaira kerül! Ezt a dátumot megtanulják unokáink majd egy szabad Nagymagyarországban, mert Ft. Dömötör Tibor püspök úr által elvetett mag a magyar szívek termőtalajába hullt, maholnap csírázni kezd és érik a vetés! A második világháborús hősi emlékművel kapcsolatban érdeklődhetünk a következő címen és telefonszámokon: Lorántffy Care Center 2631 Copley Road, Akron, Ohio 44321 Tel: (216) 666-2631 és (216) 666-2611 Minden egyes adomány levonható az állami jövedelmi adóból. Mindent Isten dicsőségére és a magyarság javára! A Független Magyar Hírszolgálat jelentése IA magyarországi népesedéspolitikai tanácskozásról Népesedéspolitikai tanácskozást rendeztek néhány héttel ezelőtt a Magyar Sajtó Házában, szakemberek és a pesti lapok tudósítóinak részvételével. A konferenciáról elég részletes beszámolókat olvashattunk a hazai újságokban, de távolról sem olyan részleteseket, amilyeneket a kérdés fontossága megérdemelne. Mert pillanatnyilag aligha létezik fontosabb kérdés — a szó legszorosabb értelmében létkérdés — a magyarság számára, mint a népszaporulat. Ami már régesrég nem szaporodás, hanem fogyási probléma. Ezért volt igen időszerű egy ezzel foglalkozó konferencia összehívása s ha megoldást nem is várhatunk a kérdés megtárgyalásától, már önmagában az is nagyjelentőségű, hogy egyáltalán sor került erre. Mert a népesedési helyzetről sokáig nem illett beszélni: a hivatalosak politikai okokból mélyen hallgattak róla, a sajtó pedig ennekfolytán tabu témaként kezelte az ügyet és óvakodott tájékoztatni a közvéleményt a valóságról. Arról, hogy 1981 óta nem nő, hanem fogy Magyarország lakossága. De ne vágjunk a dolgok elébe, hanem olvassuk el a Magyar Nemzet tudósítását, mi is történt, mi is hangzott el a népesedéspolitikai konferencián? Dr. Kiinger András, a Központi Statisztikai Hivatal főosztályvezetője elöljáróban ismertette azon irányzatok megerősödését, és együttes hatását, melyek a népesség fogyását okozzák. Ez a kisebb termékenység és a nagyobb halálozás egy időben való jelentkezése, ami — úgymond — magyar sajátosság. Mind kevesebben élnek házasságban, sok a válás és az elváltak, özvegyek nemigen nősülnek újra, illetve nem mennek ismét féijhez. Sok az egyedülálló ember, a családokban pedig kevés a gyerek; Magyarországon az egygyermekes család a tipikus, holott a népesség szinten tartásához az kellene, hogy száz nő 230 gyereket szüljön. Káposztás Ferenc, a Népességtudományi Kutató Intézet tudományos titkára azt fejtegette, hogy a család megszilárdítását célzó hosszú távú népességpolitikai intézkedések akkor lesznek eredményesek, ha azokat az emberi magatartások, értékrendek és életvitelek megváltozása is kíséri. Ily módon 2000 körül kialakulhat egy stabil, á mainál nagyobb lélekszámú, a távlatokban sem fogyó és a társadalmi-gazdasági fejlődésnek is megfelelő korösszetételű népesség. Még elhangzott jónéhány felszólalás, de általánosságokon kívül azokból sem értesül konkrét tényekről a laikus. És főleg nem láthat tisztán atekintetben, hogy mit várhatunk a jövőtől? Ezt a kérdést utoljára három évvel ezelőtt firtattuk az FMH-ban, akkor, amikor a Központi Statisztikai Hivatal jelentéséből kiderült: az előrejelzéseknek megfelelően 1981-ben bekövetkezett a népességfogyása. 1982. január 1-én kereken kétezer emberrel kevesebben éltek az országban, mint egy évvel azelőtt, 1981. január 1-én. A születések száma már ezt megelőzően is évről-évre csökkent és ezzel együtt csökkent a szülőképes korú nők aránya is. Ezzel már előrevetette árnyékát a későbbi népességfogyás, ami 1981-ben be is következett. Nagyobb mértékben, mint ahogy a legpesszimistább előrejelzések jósolták. Ennek oka pedig az volt, hogy ebben az évben váratlanul megnőtt a halálozások száma. Számokban kifejezve: míg az év folyamán 133 ezer csecsemő jött a világra, addig 135 ezer halottat vittek ki a temetőbe. A természetes szaporulat tehát negatívra fordult. Azóta három év telt el és a magyar nép fogyása egyre tart, sőt minden évben fokozódó tendenciát mutat a népességcsökkenés. 1982-ben közel tizennégyezerrel lett kevesebb hazánk lakossága, 1983-ban pedig huszonegyezerrel. Mintha 1981 óta hirtelen egy kisebb város tűnt volna el a térképről. Ezt az ijesztően szemléltető hasonlatot egy rendkívül érdekes, valósággal nyersen őszinte írásból kölcsönöztem, mely a Forrás című folyóirat februári számában látott napvilágot "Mikor állítható meg a népesség fogyása?” címmel. A szerző — Varga Csaba — azzal kezdi írását, hogy fölteszi a kérdést: vajon hogyan változik majd Magyarország lakossága kétezerig, kétezerhúszig? “A változás — írja — ezesetben csökkenés. Szeretnék hát tisztán látni, mert gyakran csak ködöt, nemegyszer ködösítést érzékelek. A nyilvánosság előtt eddig nagyon kevés tájékoztatást hallottam erről. Szakértők már végre megfogalmazzák, hogy két-I
