Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)
1985-04-01 / 4. szám
8. oldal tflTTVAKÖltf 1985. április Dr. Démuth Gyula felszólalása a “Magyarok Világszövetségének” Budapesten megtartott “tapasztalatcsere” találkozóján Mikor kapunk a kérdésekre választ a Benczúr utcából? Igen tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves magyar barátaim! Mindannyian azon fáradozunk, hogy életben tartsuk a világban szétszórtan élő honfitársaink szívében a magyar kultúra iránti érdeklődést és igényt. Tesszük ezt egyesegyedül azért, mert úgy érezzük, hogy a “nemzet” szó erkölcsi és történelmi kötelezettséget ró ránk. Elismeréssel tartozunk a Magyarok Világszövetségének azért, mert kiváló műsoraival segítségünkre siet s azért is, mert lehetővé tette a világban szétszórt magyarság kultúrális vezetőinek e találkozását. Kevesen sejtik, milyen nehéz a munkánk s mennyire rá vagyunk utalva minden segítségre. Mint kisebbségi sorban született és felnőtt magyar tudom azonban azt is, hogy a mi helyzetünk a nyugati világban még mindig sokkal könnyebb, mint azoké a magyaroké, akik az úgynevezett utódállamok egyikében élnek s nem akarják, vagy nem tudják feladni magyarságukat. A nyugati országokban senki sem szenved hátrányt azért, mert történetesen magyarnak született. Persze, hogy nehéz a dolgunk, hiszen versenyre kell kelnünk a befogadó országok iskoláival, tömegszórakoztató gépezetével s nem utolsó sorban az idegen nyelvvel, de semmiféle veszélynek nem tesszük ki magunkat akkor, ha mindezt félredobva összejövünk néha, hogy élvezzük a magyar zenét, költészetet, irodalmat vagy történelmet. Senkit nem fenyeget közülünk a modern inkvizíció csak azért, mert magyarul is beszél, olvas, énekel, sőt talán még ír is. Sajnos, ez nincs mindenütt így. S éppen ezért: ha kifejezésre juttatom örömömet afölött, hogy együtt lehetek itt a világban szétszórtan élő magyarság kultúrális életének vezetőivel, nem tudom — s nem is akarom — elhallgatni fájdalmas megdöbbenésemet afölött, hogy hiányoznak ebből a körből a szlovákiai, kárpátaljai, romániai és jugoszláviai milliós magyar kisebbségek kultúrális életének képviselői. Miután — mint már említettem — magam is kisebbségi sorban születtem és nőttem fel, senki nem tudja elhitetni velem, hogy e kisebbségeknek nincsen sajátosan magyar kultúrális élete vagy legalábbis ilyen irányú igénye. Ennek az igénynek a kielégítése lenne véleményem szerint a Magyarok Világszövetségének elsőrendű feladata s addig, amíg nem vesz tudomást erről az igényről, kérdéses marad számomra minden igyekezet, amellyel a parányi nyugati szórványokat akarja támogatni. Jászi Oszkár, akinek nevét bizonyára valamennyien ismerjük, még 1929- ben is a kapitalista és feudalista világnézetben látta a nemzetiségi ellentétek okait s meggyőződéssel vallotta, hogy ezeket az ellentéteket csak a szocializmus fogja megszüntetni. Nos, mi megértük a szocializmus győzelmét Közép- Európában s nem tagadhatjuk, hogy a nemzetiségek elnyomása a szocialista világban — talán éppen Magyarországot kivéve — kegyetlenebb, mint bármikor volt. Ez pedig — legalábbis a nemzetiségi politika vonatkozásában — szocialista elvek csődjét jelenti s rontja természetesen világszerte a szocialista eszme hitelét. Talán naiv a kérdés, mégis felteszem: tett-e a Világszövetség határozott lépéseket annak érdekében, hogy a nemzetiségi kisebbségekre vonatkozó szocialista elvek a környező államok magyar kisebbségeire nézve legalább annyira érvényre jussanak, mint amennyire a mai magyar szocialista állam érvényesíti azokat a határain belül élő, nemzetiségi kisebbségekkel szemben? Ha igen: hol és mikor? S ha nem: miért nem? Örülnék, ha választ kaphatnék ezekre a kérdésekre. Miután felvidéki vagyok, csak szlovák vonatkozásban tudnák konkrét javaslatot tenni. Mi lenne, ha a Magyarok Világszövetsége a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetségével együtt meghívná a szlovák szellemi élet jeles képviselőit magyarországi látogatásra, amelynek során a vendégek láthatnák a nemzetiségi helységek kétnyelvű feliratait, a szlovák iskolákat, kultúrális intézményeket, hallhatnák és láthatnák a szlovák nyelvű rádió- és televízió adásokat, megismerhetnék a magyarságnak a szlovák kisebbséggel szemben gyakorolt jóindulatát. Ilyen találkozások pusztán emberi szinten áttörhetnék azt a jégfalat, amelyet a sovinizmus álprófétái fagyasztottak, s fagyasztanak ma is két, egymást megérteni kész nép közé. Ezért kérdem — s erre a kérdésre szeretnék választ is kapni —, hogy járhatónak tartja-e a Világszövetség ezt az utat, s hogy van-e módja ilyen kezdeményezéseknek, természetesen nemcsak szlovák vonatkozásban? Ezzel kapcsolatban — de ettől függetlenül is — legyen szabad rámutatnom arra a páratlan lehetőségre, amelyet az 1986-os esztendő tartogat az összmagyarság számára s amelyért méltán irigyelhetne bennünket a világ minden nemzete. 1986. július 31-én lesz Liszt Ferenc halálának századik évfordulója. Tudjuk, hogy a magukat kompetensnek tekintő zenekritikusok hada csaknem száz éven át valóságos hadjáratot folytatott Liszt ellen, bombasztikus külsőségességet, olcsó szentimentalizmust, formátlanságot, hatásvadászatot vetvén a nagy magyar muzsikus szemére. Valóban csak mi magyarok ismernénk Liszt művészi és emberi nagyságát? Liszt alkotta meg voltaképpen a zenei transzkripció fogalmát, amikor Paganini szinte ördögi virtuozitású hegedűműveit átültette zongorára, amit előtte mindenki hihetetlennek tartott; az ő tervei szerint konstruált zongora jelentősen hozzájárult e hangszer máig húzódó fejlődéséhez; ő teremtette meg a szimfonikus zeneköltemény fogalmát, amely nélkül elképzelhetetlen lenne a francia impresszionizmus zenéje. Debussy, Ravel, de éppen úgy Muszorgszkij és Rimszkij Korszakov is. S az emberi nagyság? Már mint világhírű művész önzetlen áldozatkészséggel támogatta a korábban felbukkanó vetélytársakat; csak, hogy a legnagyobbakat nevezzem meg: Chopint, Berliozt, Wagnert... S amikor 1838 márciusában a megvadult Duna a fél Budapestet lesodorta a térképről, Liszt Európa-szerte hangversenyeket rendezett, amelyeknek bevételét az árvízkárosultaknak juttatta. Lehet, hogy mindezt csak mi tudjuk, de akkor nem kutyakötelességünk-e mindezt a világ tudomására hozni? Vigyázzunk, hogy el ne késsünk! Mert — Hölgyeim és Uraim — a Liszt-reneszánsz már folyamatban van! Legyen szabad csak a világhírű zongoraművészt, Brendel Alfrédot idéznem: “Tudom, hogy kompromittálom magamat, ha szót emelek Liszt mellett. Közép-Európában, Hollandiában és Skandináviában sokan elhúzzák a szájukat, ha Liszt nevét olvassák valamely hangverseny programján... Általában elfelejtettük, hogy Liszt volt századának legnagyobb Beethoven-interpretátora. Itt tehát talán más eljárás ajánlkozik: jeles Liszt-interpretátornak csak azokat szabadna elismernünk, akik ületékességüket mint klasszikus mesterművek interpretátorai már bebizonyították”. Liszt Ferenc halálának századik évfordulója páratlan alkalmat nyújt nekünk arra, hogy világszerte méltassuk és ünnepeljük egy nagy magyar művész jelentőségét s arra is, hogy teherbíró hidat építsünk az anyaország és a világban szétszórt magyarság között, amelynek legnagyobb része természetesen nem is annyira szétszórt, hiszen az anyaország közelében él, kisebbségi sorban. S minden kínálkozik az egyébként szinte áthidalhatatlan nyelvi nehézségek nélkül! Hiszen világhírű zenei művekről van szó, amelyek jobban hatnak, mint a — bármely nyelven megfogalmazott — gondolat! Ez persze nagy feladatot róna a magyar zenevilág képviselőire, akik nemcsak Liszt nagy műveit interpretálnák, hanem az anyaország követeivé is válnának, Nyugat-Európában, az USA-ban, Kanadában, Ausztráliában, de éppen úgy Szlovákiában, Kárpát-Ukrajnában, Romániában és Jugoszláviában is. Kérem a Világszövetség vezetőségét, hogy már most mérje fel a vázolt javaslat jelentőségét és horderejét, mert ha csak valamit is meg akarunk ebből valósítani, akkor most kell elkezdenünk a munkát. Ez a program talán alkalmas lenne arra is, hogy kiküszöbölje a nyugaton élő magyarság tartózkodását a Világszövetség által felajánlott és az eddigiekben nyújtott kultúrcserével kapcsolatban. Azokban az országokban, amelyekből jöttünk, minden magyar sajtótermék korlátlanul kapható. Magyar írók, művészek, tudósok meghívása és szerepeltetése is legfeljebb anyagi kérdés. Az anyaország magyarságának és az utódállamok magyar kisebbségeinek viszont nincs módjuk arra, hogy megismerjék a nyugati világban élő magyarok nem lebecsülendő szellemi alkotásait. Ez a találkozó, A szerző megdöbbenve látja a magyar nép végpusztulásba taszítását otthon. Úgy véli, hogy Moszkva Magyarországot szerves részévé akarja tenni, a magyar népet kiirtani és szlovákokkal helyettesíteni! Hogy ezt elérhesse, kommunista szervei által hajszolja az abortuszt, szabotálja a lakásépítést, sorvasztja a vallásokat, demoralizálja a népet, meghamisítja a magyar történelmet, elemészti a magyar hagyományokat, alkoholizmusba, kábítószerekbe taszítja az ifjúságot és öngyilkosságba kergeti a kiirtásra ítélt népet... Helyesen állapítja meg a szerző, hogy mindezek megakadályozását, új élet kezdését csak maga a magyar nép eszközölhet! De hogyan, amikor Moszkva bérencei által annyira gúzsba vannak kötve még íróik is, hogy senki sem figyelmezteti őket a halálos veszedelemre, és még kevésbé adhat tanácsot a végpusztulás megakadályozására? Kívülről kell tehát őket felvilágosítani, tanáccsal ellátni és amenynyiben lehet, anyagiakkal is segítségükre sietni. Csárdás József ezt a kívülről jöhegő segítséget e kis művén keresztül szeretné nyújtani: lángoló magyarsággal, gyakorlati érzékkel, magyarságba vetett szent hitével. Fejezetei címei: Az egyetlen járható út; — Magyarország biológiai és nemzeti fennmaradásának lehetőségei;— Magyarország fizikai és nemzeti fennmaradásának lehetőségei; — Üzenet haza a magyar ifjúságnak; — Kire hallgassatok magyarok? — A magyar jövő. éppúgy, mint az anyanyelvi konferenciák, a nyugati szórványmagyarság és az anyaország közötti eszmecserét kívánja elősegíteni, az eddigi eredmények azonban még csak biztatónak sem nevezhetők. Hol lehet Magyarországon nyugati magyar sajtótermékeket kapni? Sehol. Ez a magyarázata annak, hogy a nyugaton élő magyarság nagy többsége mély bizalmatlansággal szemléli az efajta találkozókat. Ne áltassuk egymást s önmagunkat: mi, akik itt és most együtt vagyunk s azok, akik részt vettek s vesznek az anyanyelvi konferenciákon, messze nem képviseljük a nyugaton élő magyarság többségét. És ha a Magyarok Világszövetsége valóban súlyt helyez arra, hogy leküzdje ezt a bizalmatlanságot, akkor hathatósan és hitelesen foglalkozni kell a környező országok magyar kisebbségeinek sorsával s gondoskodni kell arról, hogy az anyaország és a nyugati szórványmagyarság eszmecseréje valóban kétoldalú legyen. Nem akarok semmiképpen ünneprontó lenni, de úgy érzem, mindezt el kellett mondanom, éppen itt és éppen most, s kérem a résztvevőket, hogy alaposan gondolják meg a mondottakat. Végezetül legyen szabad még egy egészen személyes megjegyzést tennem: csak az tudja igazán felmérni a nemzeti tudat megtartásának s az ezzel járó áldozatkészségnek értékét és értelmét, aki a túlélés érdekében évtizedeken át kénytelen volt az opportunizmus szennyvizében mosakodni csak azért, mert kisebbségi sorban született, de nem tudta s nem is akarta megtagadni népét és nemzetét. A Kárpát-medencében nem tíz, hanem — óvatos becslések szerint is — legalább tizennégy millió magyar él. E tizennégymillió ember érdekében — nem nevében, mert erre semmiféle megbízatásom nincs kérdem a Magyarok Világszövetségét: mit tett, tesz vagy fog tenni azért, hogy e tizennégymillió ember az Egyesült Nemzetek alapokmányában lefektetett s a Helsinki Egyezményben megerősített, általános emberi jogok élvezetébe jusson? És ez az utolsó kérdés, amelyre szeretnék választ kapni. A szerzőnek az a reménye, hogy hazájukat szerető emigráns magyarok magukénak vallják az ő aggodalmát, segítő szándékát, áldozatát s ezért beszerzik ezt a kis könyvecskét, hogy valami módon majd hazajuttathassák. Mert ez ugyan itt készült, de világos, hogy elsősorban az otthoni magyaroknak szól. E művecske annyira óhajtott termését csak otthon érheti el. A benne tárgyalt eszmék terjesztésére szép levelezőlapot is nyomatott, felhasználva e könyvecske címképét, amelyet hazaírásra használhatnak azok, akik aggódnak a magyar nép fennmaradásáért! Adja Isten, hogy minden emigráns magyar szíwel-lélekkel a szerző mellé álljon, hogy a magyar szent cél megvalósulhasson. A magyarnak legnagyobb problémája ma fennmaradásáért vívott küzdelme. Ez vitathatatlan! A könyvecske ára $2.00, a levelezőlapé 20 cent, s kaphatók: Gedeon Ráth 1007 Maple Ave., Oaklyn, N.J. 08107 Krupa Sándor, O.F.M. A magyar fennmaradás követelményei j (Szerző: Csárdás József — 50 lap — Tallós Katalin rajzaival)