Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)
1985-04-01 / 4. szám
1985. április «ItttfAKÖkt 9. oldal DR. MOLNÁR GYULA: KÖZÉP-EURÓPA ÉS A MAGYARSÁG Sokan mondják, hogy a történelem az élet tanítómestere. Ha ez igaz, akkor bátran mondhatjuk azt is, hogy a személyes tapasztalat az iskolába járásnak felel meg, míg a történelem olvasása a magántanulásnak. Mondhatjuk azt is, hogy mi 70—80 éves magyarok kijártuk ezt az iskolát és így nemcsak jogunk, de kötelességünk is, hogy tapasztalatainkat átadjuk az utánunk jövőknek. Mi nem írhatjuk elő nekik, hogy mit csináljanak, de kérhetjük őket, hogy tanuljanak a mi tapasztalatainkból. Ezt célozza az alább ismertetendő, a személyes tapasztalataim alapján készült tanulmányom is. Hangsúlyozni akarom azonban, hogy jelen tanulmányommal nem képviselek semmiféle ideológiai vagy politikai csoportot. Mindez, amit mondani fogok az én személyes élményem. Mégis úgy gondolom, hogy az eléggé széles körű tapasztalataim alapján a véleményemet érdemes meghallgatni. Ma már mindinkább nyilvánvalóvá válik, hogy a “kettős Trianon”, azaz Közép-Európa szétdarabolása nem csupán magyar, de egyben európai szerencsétlenség is. A jelenlegi helyzet, kivétel nélkül, minden ott lakó népnek óriási megpróbáltatást és mérhetetlen szenvedést okozott. Ennek alapján állíthatjuk, hogy a jelenlegi állapot megszüntetése elkerülhetetlen szükségesség. Az alábbi írásomat azzal a kéréssel teszem le a magyarság és tágabb értelemben az európai népek jövője iránt érdeklődő és az azt munkáló emberek asztalára, hogy gondolkodjanak rajta és ha érdemesnek találják, szóljanak hozzá, bírálják meg és ahol szükséges, javítsanak rajta. Talán kezdjük azzal a megállapítással, hogy az “idő kerekét nem lehet visszaforgatni”. Űj helyzetek új megoldásokat követelnek és így, ha a múlt tapasztalatait szem előtt kell is tartanunk, nyilvánvaló, hogy Magyarország és Közép-Európa rendezésénél is mélyreható változásokra van szükség. Hatvan év távlatából ma már megállapíthatjuk, hogy az Osztrák—Magyar Monarchia szétrobbantásával, a regionális “nemzeti” államok alakításával kapcsolatos I. világháború utáni kísérlet csúfos kudarcot vallott... Mindez azonban nem jelenti azt, hogy térjünk vissza 1914-hez. A kudarc oka elsősorban a téves kiindulási pont volt. A rendező hatalmak nem vették tekintetbe, hogy Közép- Európa népei, u.m. a baltiak, a lengyelek, az ukránok, a csehek, a szlovákok, a magyarok és a balkáni népek történelmi múlttal és öntudattal rendelkezve területileg annyira össze vannak keverve, hogy ezen az alapon való szétosztásuk valóban lehetetlenség. A másik alapvető hiba volt a geopolitikai-gazdasági viszonyok és realitások szinte tökéletes semmibe vevése. Mindez a legtipikusabban áll a magyar medencére vonatkozóan. A levonandó következtetés tehát, az ott élő népek gazdasági és nemzetiségi érdekeit is tekintetbe vevő federális alapon történő egyesülése. Bátran mondhatjuk azt is, hogy Magyarország ebben a középeurópai térségben a központi elhelyezésénél fogva, de gazdasági-, kultúrális- és történelmi alapokon is irányító, vagy úgy is mondhatnám, kristályosító szerepre hivatott. Ebből következőleg a “magyar probléma” megoldása közvetlen hatással járna a térség összefogása érdekében. Elöljáróban meg kell állapítanunk, hogy az integer Magyarország nemzetiségei az utóbbi 60 év alatt alaposan elidegenedtek egymástól, sőt velünk szemben egyenesen ellenségesek lettek. Hogy a Kárpát—Duna Medence, vagy mondjuk úgy, hogy a megalakitandó Hungária állampolgárai akarjanak lenni, ahhoz nagyon sok meggyőzésre, őszinte tárgyalásokra, a kölcsönös bizalom helyreállítására, sőt sok esetben a rossz lelkiismeret megnyugtatására van szükség. Éppen ezen az évtizedek alatt felhalmozódott ellenséges érzés és bizalmatlanság ellensúlyozására ajánlom a hivatalos Magyarország név helyett a világszerte egyébként is általánosan használt Hungária elnevezést bevezetni, amellyel igazolhatnánk Attila örökségének birtoklását is. így beszélhetnénk hungarista magyar-, szlovák-, ruszin-, román-, délszláv-, német, stb. állampolgárokról. Feltétlenül ki kellene jelentenünk, hogy az országunk szabad polgárok önkéntes társulása alapján létesült egység, ahol az alapvető emberi jogok, mint a nyelv-, a vallás- és szólásszabadság minden állampolgár számára biztosítva lenne. Ebben az országban minden teljes jogú állampolgár, tekintet nélkül faji vagy felekezeti hovatartozására, a törvény előtt teljesen egyforma jogokkal és felelősséggel rendelkezne. Itt azonban fel kell hívnom a figyelmet arra a körülményre, hogy az integer Magyarország területén élni akaró nemzetiségek harmonikus együttélése, azok széttagolódása és összekeveredése miatt is, de főképpen a Haza integritásának megóvása érdekében, területi elkülönítési alapon nem oldható meg. Ezen úgy lehetne segíteni, hogy a nemzetiségi hovátartozás érdekében minden nagykorúságát elért egyén, életében egyszer, valamelyik elismert nemzetiség anyakönyvébe tartozna magát bevezettetni. Ezzel az aktussal feltéve, hogy az állam területi integritására és az alkotmány betartására az esküt letette, teljes jogú állampolgár lesz. Az állampolgári jogok gyakorlása egy több nemzetiségű államban azonban nem olyan egyszerű. Ezt a problémát áthidalhatnánk a későbbiekben részletesen ismertetett hivatásrendi és politikai államrendszer alulról felfelé való kiépítése formájában, ahol a területileg alsóbbfokú hivatásrendi és politikai közösségek természetszerűleg az azt képező lakosság nyelvét használják. Az egységes nyelvterületen, ez természetesen nem jelentene problémát, de a kevert lakosságú vidékeken bizonyos speciális rendelkezéseket kellene foganatosítani. így pl. bizonyos körzetekben, mondjuk 8—10 évenként megállapítandó nemzetiségi százalékos arány birtokában, legalább 75-25%-os keveredés esetében kétnyelvű közigazgatás lenne bevezetendő. Az összekötő (hivatalos) nyelv használatára legjobb lenne amagyar, hiszen százalékosan a többi nemzetiségi nyelvhez, ha azokat külön-külön vesszük, a magyar nagy többségben lenne. Ha azonban ezzel szemben a többi nemzetiség részéről nagyobb mértékű ellenállás mutatkoznak, úgy esetleg tekintetbe vehetnénk az angolt is. Ahhoz azonban, hogy az elszakított területek nemzetiségei egy középeurópai tömörülésben összefogjanak és egyesüljenek egymással az anyagi és nemzeti kívánalmaknak megfelelően, nekünk feltétlenül szakítanunk kell a múlt berendezéseivel és ideológiáival. Kétségtelen, hogy ma már nem, de az újabb Európa rendezés után még kevésbé mehetünk vissza az 1914-es ideológiai alaphoz. Sőt, azt is merem állítani, hogy egy ilyen nagy változás esetében és kapcsán sem a mai rendszerű kapitalizmus, sem a kommunisztikus szocializmus sem maradhat fenn. A világ, de különösen Európa népei a két ellentétes előjelű rendszer között feltétlenül valamiféle kompromisszumot követelni. A magunk és Európa népei érdekében nekünk valami egészen újat kell hozni, hogy egy új rendszert, egy új ideológiát, amely a magántulajdon alapján áll, de szocialista, ami népi és nemzeti, nemzetközösségi. Egy olyan rendszert. amely tiszteletben tartja a választott és minden tekintetben felelősséggel bíró központi vezető elhatározását anélkül, hogy diktatúrához vezetne. Az ellenőrzés, az eredményesség és a demokrácia elveinek a tiszteletben tartása érdekében én egy három fázisú törvényhozási és végrehajtási testületet ajánlok létrehozni. így: I. A parlament. Két tagozattal, úgymint hivatásrendi és politikai. II. A legfelső bíróság. Ellenőrzési és alkotmányvédői hatáskörrel. III. Az államfő. A PARLAMENT Az egyes hivatásrendek alulról felfelé való felépítési elve alapján minden hivatáság egymástól függetlenül működő adminisztrációval, általános titkos választás alapján, saját magából választaná ki a delegáció helyi, körzeti, kerületi, országtájbeli vezetőségeket, mondjuk titkárságokat. A különböző országtáji titkárságok vezetői választanák ki, ugyancsak titkos szavazás útján a miniszteri rangban és hatáskörrel rendelkező hivatásrendi vezetőket. Ez az ügyüttes képezné az ún. hivatásrendi törvényhozó testületet. így elérhetnénk azt is, hogy a különböző hivatáság felépítésében szereplő, de az egyes szegmentumokban kb. ugyanazon a kultúrális és társadalmi nívón álló egyének természetszerűleg könnyebben megértenék egymást, könnyebben érintkeznének egymással és nem néznék le egymást csak azért, mert az egyik ipari, a másik paraszti, vagy egyéb hivatáságakban lenne elhelyezkedve. Az egyes hivatásrendeken belüli alosztályok, helyesebben speciális ágazatok képviseletében a hivatásrendi vezető mellett, azok szakszempontbeli segítségére megfelelő államtitkárok működhetnének. Az egyes hivatásrendek a következők lehetnének: 1. Mezőgazdasági, 2. Ipari, 3. Kereskedelmi, 4. Népjóléti, 5. Közoktatási, 6. Véderő és Közbiztonsági, 7. Igazságügyi hivatásrendekről, illetőleg amire még szükség mutatkozna. Ezen hivatásrendi vezetők megbízatása mondjuk 4—6 évi időtartamra szólhatna, de újból és újból megválaszthatok lennének. A másik tagozat a politikai tagozat lenne. Első pillanatban úgy tűnik, hogy ha a hivatásrendek az egész ország közvéleményét képviselik, ez a politikai tagozat felesleges. Ez azonban nem ilyen egyszerű, mert az állampolgároknak a szakirányú és oroszlánrészben gazdasági természetű érdeklődési körén túlmenően politikai elképzeléseik, meggyőződéseik is vannak, amelyeknek az ismer(Folytatás a 10. oldalon) I--------------------------------------------------------------------------------------------------i A Szabad Magyar Újságírók Szövetsége felhívása Százharminchét esztendővel ezelőtt kelt föl a magyar nép elnyomói ellen, hogy kivívja a szabadságot. A forradalom szellemi vezetőinek — Petőfinek és társainak — első lépése volt a sajtó, a nyomtatott, írott betű szabadságának visszaszerzése, mert jól tudták: ez az összes szabadságjogok legfontosabbika, s nélküle nem valósulhatna meg a teljes szabadság. 1848-ban a cenzúra eltörlésével és a sajtószabadság deklarálásával kezdődött a magyar nemzeti újjászületés. A forradalom első meghatározó eseménye az volt, amikor a Pilvaxból érkező ifjak a nép nevében lefoglaták a Länderer és Heckenast nyomda egyik gépét s azon kinyomtatták a szabad magyar sajtó első termékeit: a Tizenkét pontot és a Nemzeti dalt. Ekkor született meg Magyarországon a sajtószabadság. S ezért e napon ünnepük a szabadföldi magyar sajtó munkásai a Magyar Sajtó Napját. Ennél méltóbb alkalom nem kínálkozik erre: jelezzük vele, hogy ma is magunkénak valljuk negyvennyolc szabadságeszményit s hitet I teszünk a csorbítatlan sajtószabadság, a szabad véleménynyilvánítás joga mellett. Hazánkban ma nincs sajtószabadság, nem léteznek független újságok. A rendszer ellenőrzése alatt tartja a nyomdákat, kézbentartja a papírelosztást és adminisztratív eszközökkel korlátozza az írói szabadságot: az írók, újságírók csak addig mehetnek el, amíg a párt engedi. Aki túllépi a I tűrési határt, megfosztják a publikálás lehetőségeitől. Az igaz szónak, a bírálatnak, az őszinte, valódi képet tükröző írásoknak csak az ún. második nyilvánosság, a szamizdat formájában való megjelenése marad, ami nem szabadság. Éppen a szabadság hiányát bizonyítja, hogy az írások egy része a föld alá szorul. És ez a lehetőség nagyon törékeny: ha a rendszernek úgy tetszik, ennek is végetvethet. A szamizdatok írói és terjesztői ellen sorozatosan végrehajtott rendőri akciók — házkutatások, elkobzások, kihallgatások — azt a gyanút keltik, hogy a rendszer eddigi engedékenysége csupán taktika volt és most már kíméletlenül el akarja hallgattatni az ellenzékieket. Ismerjük a diktatúra I módszereit: ezért őszintén aggódunk sorsukért. A Szabad Magyar Újságírók Szövetsége hét év előtti megalakulása j óta esztendőről-esztendőre kötelességének tartja, hogy 1848 márciusának I évfordulóján ráirányítsa a figyelmet az emigrációs lapok munkájára és meghirdesse a Magyar Sajtó Napját. S ugyanakkor követelje, hogy szülő- I hazánkban állítsák vissza a sajtó teljes szabadságát. A szabad magyar sajtó munkásai most ezt az alkalmát használják föl I arra, hogy tiltakozzanak a hazai, valamint az erdélyi és felvidéki ellenzékiek tevékenységének, gondolataik írásos közlésének hatalmi eszközökkel való megakadályozása ellen. A szamizdatok bátor íróinak és terjesztőinek érezniök, tudnik kell, hogy nincsenek egyedül. Velük érzünk! Tudjuk, milyen nehéz körülmények és veszélyek közt küzdenek szabadságjogaikért, súlyos kockázatot vállalva minden leírt szóval. Szolidá- I risaknak kell lennünk velük, mert így támogathatjuk őket harcukban, amit I azért folytatnak, hogy leleplezzék a rendszer jogtiprásait. S aki ezeket közülünk itt a szabad világban el akarja kendőzni, őket döfi hátba. Március 15. emlékünnepén, a Magyar Sajtó Napján az írás, a bírálat szabadságáért küzdő hazai, erdélyi és felvidéki értelmiségiekkel való szolidaritásunk kinyilvánítása legfőbb feladatunk! Mert céljaink azonosak: a demokratikus emberi jogok s azok közül is elsősorban a sajtó szabadságának biztosítása egy közös erővel megteremtett szabad Hazában! 1985. március idusán A Szabad Magyar Újságírók Szövetsége nevében: Stirling György Flórián Tibor főtitkár elnök '
