Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)
1985-04-01 / 4. szám
1985. április íílttVAKÖfct 7. oldal Haynalné Kesserű Zsuzsámig (Buenos Aires): MAGYARORSZÁG — MA Benyomásom 8 év után------------------------------------1984. — Orwell évében találkoztam újból Budapesttel. A Genfben székelő Lutheránus Világszövetség tartotta meg ott 7. Nagygyűlését és ez adott alkalmat odautazásomra szakmabelileg. Néhány hónap távlatából benyomásaim már leülepedtek, gondolataim tisztázódtak. Nyolc éve már, hogy megismerkedtem Budapesttel. Akkor, 1976-ban, mint hirtelen, nyári szerelemben habzsoltam, faltam a fölfedezett várost. Ujjongással töltött el: ott volt a város lenyűgözően szép fekvése, a Duna, a hidak, sétányok, parkok, a történelem, a nyelv, a kultúra, a múzeumok — mindaz, amihez valami fűzött. Hogyan is mondta a Venezuelában élő Tamé Lévay Pálma, aki, mint én, sohasem járt magyar iskolába? “Mi a haza? Az elme és a logika szerint a haza területi kérdés. Érzelmi világunk szerint pedig: amikor szívünk megdobban, fáj, örül. ’’Megrendítő élmény volt akkor, az argentin hazámból jövet fölfedezni azt a “hazát”. De a mámorból kijózanított, amikor a Citadellához fölsétáltam és a Kisfaludy Strobl (más célra alkotott) emlékműve alatt szembe találtam magam a szovjet katona óriási, otromba kőmásával. Talpazatán a kőbe vésve: “a magyar nép örök hálája a hős szovjet fölszabadítok iránt”. Magyarul és oroszul is, cirill írással. Magyar valóság. Megalkuvás. Túlélés. Ha ezt a népet hagynák szabadságban élni, alkotni, mire lenne képes?! — sajdult föl bennem. Akkor és ott született megama elhatározásom, hogy mert szabad földön vagyok otthon, de mégis “megdobban a szívem”, valamit, ha csekélység is, tennem kell az azért a hazáért. És most, nyolc év után, éberen, nyitott szemmel és füllel utaztam vissza. Időközben szüntelenül arról hallottam, olvastam, milyen jó világ van ott, milyen nagyszerű a fejlődés, magas az életszínvonal és általános a megelégedettség. * Ma senki sem beszél 45-ről, 56-ról, ezekről az egymásba fonódó, a magyar sorsot eldöntő dátumokról. Mintha mindaz nem lenne fontos. Az embereket más érdekli: a jelen. Hogy ez a jelen sokban 56-nak köszönhető, azt senki sem feszegeti. A múlt nem érdekes már. A legsötétebb Rákosi-korszakról a csengőfrászról, a deportálásokról burleszk filmek jelennek meg. Magyarország kirakatország lett. Nyolc év után két dolog tűnik fel azonnal. Az első, a káprázatos árukínálat. Árubőség minden téren, nem csak élelmiszerben! Kis üzletek tömkelegé, olykor sorban, egymás melletti versengés a textilekben, hímzett blúzok özöne... Ez is “maszek”, látod! — mondják nekem. Hja a magánszektor, a piacgazdálkodásnak eme mindinkább buijánzó megnyilvánulása hűen tükrözi az egyéni vállalkozás sokoldalú szellemét. Megannyi jele a magyar tehetségnek, szorgalomnak, leleményességnek. A vendéglátóipar sem kivétel. A kiszolgálás előzékeny, helyenként kifogástalan. Ellentétben az állami vállalkozásokéhoz, ahol rendületlenül kelletlenek. A másik feltűnő jelenség a rengeteg turista. Lengyel, cseh és keletnémet rendszámú gépkocsik, de zöme mégis nyugati, főleg osztrák, aztán meg nyugatnémet, francia, olasz. Ellepik Budapestet és az országot. Esznek-isznak, vásárolnak. A “szocialista testvérországokból” jövőknek az az érzésük, hogy Nyugaton vannak, kapitalista világban. A nyugatiak pedig inkább elnéznek a helyenként uralkodó piszok, rendetlenség és kopottság fölött és élvezik a valutájukért élvezett olcsóságot és minőséget. Igen, a devizákat hozó nyugatinak minden olcsó. Azonban a lakosság keservesen megszenvedi ezt a “magyar csodát”. Magyarország látszólag maga mögött hagyta Kelet-Európát, az elmaradottságot, a szegénységet. Az egyéni jólét fejlesztése megengedett tény. Elérhető? Igen, de itt jön a buktató. A kapitalista rendszerben használatos, ám a “szocialista” táborban “kizsákmányolónak” kikiáltott túlórarendszer a jobblét alapja. Csakhogy “önkizsákmányoló” alapon. T.i. csakis dupla erőfeszítés árán, a ledolgozott heti 42 órai munkaidő utáni második műszakban lehet fejleszteni az egyéni jólétet. Aki nem akar lemaradni, kénytelen “privát” második foglalkozásnak áldozni szabad idejét. A hivatalos munkaidőn belül takarékoskodik a privát erőfeszítésre. Megszülettek a kisvállalkozói munkaközösségek: öntevékeny csoportosulások, a “szocialista” tervgazdálkodásban kiegészítő tevékenységet végző kisüzemek országos hálózata. A midennapi megélhetés ára is folyamatosan emelkedett az utolsó években. Most különösképpen. A lakásoké kereken 30%-kal! A nyugdíjak — lemaradtak. Pedig a nyugdíjasok száma meghaladja a két milliót, vagyis az összlakosságnak kb. egy ötödét! Mind nagyobb szakadék keletkezik a jólkeresők és a megélhetés határán tengődő többség között. Érzelmi vonalon ez irigységet, meg nem értést szül. Mi, akik “kijöttünk”, szemükben kétségtelenül a könnyebb utat választottuk ... Ki gondol itt már politikára? A külföldinek jól megy, hozza a devizát. Hogy mit jelenthetett szüléink számára az emigrálás? Kit érdekel az? A fiatalok gigászi küzdelem előtt állnak. Nem csak fizikailag, de erkölcsileg is. “Fusizás nélkül nem megy” — hallottam többször, még nyilvános TV- vitákban is. Vagyis: aki tisztességes, aki nem megy bele az általánosan elterjedt korrupcióba, nem lop, nem csal, az nem is prosperál. Fiatal házaspárok nem jutnak lakáshoz, évekig a szülőkkel öszszezsúfolva laknak. Döbbenetes a válások száma: európai rekord. Valamint azok száma, akik idő előtt szívinfarktusban meghalnak, vagy megrokkannak a könyörtelen, jólétért való küzdelemben. Pihenésre nincs idő! S nincs kegyelem: csak a legrészegebbek maradnak fölül, csak ők bírják az iramot. Szorosan függ össze ezzel az alkoholizmus és a gyászos öngyilkossági statisztika is. A “szocializmus építésében” és egyéb ideológiai maszlagban senki sem hisz már, viszont meglepően látogatottak a templomok. A felszíni liberalizálódás ide is kihat: sok a keresztelő, az egyházi esküvő. Sok a fiatal a templomokban. Micsoda csődje a rendszernek, hogy 40 év után sem sikerült behelyettesíteni a krisztusi hitet a “szocializmusban” való hittel! A “szocialista táboron” belül Magyarország külön utakon jár. Az egészségtelenül fölgyorsított életnek más oka is van, mint pusztán az anyagiak után való futás. S ez a félelem. Szorongás, félelem, hogy megszűnik az engedékenység, a maszekolás lehetősége. Hogy visszaveszik a már elnyerteket. Mesterségesen szítják a félelmet a “gonosz” amerikaiak háborúra törekvésétől. Az agymosás sikerteljes, mégpedig azért, mert ördögien ügyes. A régi frázispuffogtatás helyett most már rafináltabb a hangszerelés. Kérdést szegeztem a középkorosztálybeliekhez, de az idősebbekhez is: “Nem hiányzik nektek a — szabadság?” Döbbent csend. Aztán tétován: “Tudod, nem érünk mi rá ezen gondolkodni.” Majd: “Mi valóban nem élünk a vasfüggöny mögött — csak félig...” “Elég nekünk, ha háborítatlanul hagynak élni.” Megrázó volt számomra a felfedezés: ami nekünk “kint” a legfontosabb, ami a magyar népnek egész történelme folyamán mindiga legelemibb követelmény volt — a mai Magyarországon számos rétegnek nem igénye, mert nem hiányolják. A nyugati utazások lehetőségeivel az anyagi “jólét” hajszás elérhetőségével sikerült a rendszernek azt a szemfényvesztést megteremteni, hogy nem hiányzik a szabadság. — Vagy van, akinek mégis? A fiatalok másként gondolkodnak. A megnyitott zsilipek tágulnak náluk, sok minden ellen zúgolódnak, — ki tudja ezt föltartóztatni, vagy ellenőrizni. A szamizdatosok, az ellenzékiek, a szakadárok, azok, akik a rezsimmel ellentétben igenis törődnek a nemzeti tudattal, az elszakított területeken kisebbségbe szorított magyarsággal és gyötrődnek problémáin, már mind a rendszer szülöttjei, neveltjei. A még fiatalabbak, tizen- és huszonévesek pedig felállva, megrendülve, könnyezve hallgatják-éneklik a Himnuszt az “István, a kiráiy” rockopera szabadtéri bemutatása végén. Buda keleti kapuján ez áll: “In memoriam heroum Christianorum pro urbe Buda mortuorum anno MDCLXXXVI”. 1986-ban ünnepelhetik a magyarok Buda várának a törököktől való fölszabadulása 300. évfordulóját. A megszállókat kiszolgáló bábkormány 1985 áprilisában ünnepelheti majd meg a nemzettel a “fölszabadulás” 40. évfordulóját. Ezen gondolkozzanak el ama “idegenbe szakadt hazánkfiai”, akik utazásaikkor Magyarországon mindent élveznek, cigányzene kísérettel könnyűének dollárral teli zsebeiken, lelkendezve jönnek vissza a szabad világba azzal, hogy Magyarországon minden rendben van és hangosan hirdetik, hogy akik idekünn másképpen látják, azok “hőbörgők”! Tudom, nemcsak ilyenek vannak! Van, akit a honvágy visz haza, vagy a népéhez fűző mély és őszinte szeretet, vagy aki a történelmet, kultúrát akarja “kint” született gyermekeinek megmutatni és ilyen módon átadni nekik az immár érthetőbbé vált hagyatékot. Sajnos azonban, az előbbiekből van több. Vagy csak ők hangoskodnak jobban? És mi, akik ezen “hőbörgők” közé tartozunk, ne lankadjunk. Magyarországon nincs minden elveszve. Az a maroknyi fiatal értelmiségi, akik az ellenzéket képviselik, minden zaklatás, üldözés ellenére is élnek és nem adják fel a harcot. Nekünk, kiknek “szíve megdobban” azért a hazáért, noha másod, vagy harmadgenerációsok vagyunk és itt “kint” élünk a szabad világban, feladatunk, sőt: kötelességünk, hogy figyeljük és ahol, amikor, ahogyan csak lehet, támogassuk őket — a nemzet javára. Mert velük együtt hiszünk Magyarország feltámadásában! Május 26-án leplezzük le A krónban a II. világháború hősi emlékművét Ezúton közöljük az amerikai magyarsággal, hogy a második világháború magyar hősei és mártírjai emlékére felállításra kerülő szobor leleplezése május 26-án, hősök vasárnapján, délután négy órakor történik meg Akronban. Mindazok a magyar testvérek, egyházak és egyesületek, akik és amelyek adományt küldtek a hősi emlékműre, külön névre szóló meghívót is kapnak majd az ünnepségekre. A magyar hősök és magyar katonai egységek neveit megörökítő bronz emléktáblák felavatására az 1956-os szabadságharcra való megemlékező ünnepségek során kerül majd sor. Már eddig nagyszámú magyar hős emlékére és több mint száz katonai egység megörökítésére kaptunk adományokat. Egy-egy név, vagy katonai egység megörökítése egy száz dolláros adomány által lehetséges. További adományokat a szoborra hőseink neveinek, vagy magyar katonai egységek megörökítésére hálásan vesz a Szobor Bizottság. Adományainkat küldjük be a következő címre: Lorántffy Otthon Hősi Emlékmű 2631 Copley Road, Akron, Ohio 44321 Telefonon is érdeklődhetünk a következő számokon: (216) 666-2631, vagy (216) 666-1313. Minden egyes adomány levonható az állami jövedelmi adóból. Hl Mindent Isten dicsőségére és a magyarság javára! Főt. Dömötör Tibor püspök - elnök MMMMMMMMMMMMMMMMMMMMMMMMMMM ELŐFIZETŐINK SZÍVES FIGYELMÉBE Lapunk postázása alkalmával előfizetőnk neve és lakcíme felett \ rendszeresen közöljük a Szittyakürt előfizetési meghosszabbításának \ határidejét. Tisztelettel kérjük előfizetőinket, hogy a jövőben szíveskedjenek erre a határidőre előfizetésüket rendezni. A z előfizetés nyugtázása a befizetést \ követő hónapban történik kiadóhivatalunk részéről. —a szerkesztő—
