Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)

1985-03-01 / 3. szám

1985. március

«ITTVAKÖRT

9. oldal

TISZTA VÍZ A POHÁRBAN...

A negyven évvel ezelőtt lejátszódott politikai eseményekkel és “ellenállással” kapcsolatban, már régóta szörnyű ködösítés folyik itt is, meg otthon is. Mindenki a maga érdeke s szájaíze szerint magyarázza az eseményeket. Ebben az agymosásban természetesen a hazai szocialista propaganda messze vezet. Ma már a sok kitalált és felfújt ellenállási mese mellé be akarják sorolni a jobb jövő reményével kecsegtető népi mozgalmat is. Végre azonban megszólalt a koronatanú is: Dr. Püski Sándor, aki mint a Magyar Élet könyvkiadó tulajdonosa, a szárszói konferencia szellemi és anyagi megszervezője volt. Ebben a témában nincs nálánál illetékesebb személy.

Köztünk, szabadságharcosok közt, sokan vannak, akik szintén közeli kapcsolatban álltak a népi mozgalommal, s a népi írók nekünk is számtalan indítást adtak. Ezért mi régen vártunk erre az írásra. Hisszük, hogy Dr. Püski Sándor alanti nyilatkozatával tiszta vizet öntött a pohárba. Most itt az írás, olvassátok!

Azonban van egy kérésünk Dr. Püski Sándorhoz. Feltétlenül szükséges lenne, az alanti tanulmányhoz hasonlóan megörökíteni a történelem számára a Győrffy Kollégium és a Népi Kollégiumok Országos Szövetségének szomorú kimúlását. Reméljük, rövidesen erről is olvashatunk. L T.

PÓTLÁS

a

SZÁRSZÓ

1943

címen a Kossuth Kiadónál Budapesten megjelent könyvhöz

A könyv 121. oldalán a kiadó megjegyzi, hogy hosszabb tanulmányt kert tőlem kiadói pályámról. Ez a „hosszabb" tanulmány az előzetes tárgyalás szerint sem lehetett terjedelmes, de annak is csak a kisebbik felet közöltek.

Jelen „Pótlás"-ban folytatom a könyv 133. oldalán abbahagyott szöveget, mert szorosan hozzátartozik a Szárszó-könyv tárgyához. A szinten kihagyott eleje majd belekerül az egyszer elkészülő „pályám” emlékezetébe.

A „Pótlás"-ba kívánkozott még Salamon Konrád történésznek Szárszó 1943 címen a Forrás kecskeméti folyóirat 1983. augusztusi számában megjelent tanulmánya, mert ki tudott lépni a népi mozgalom tárgyalására az elmúlt évtizedek alatt megszabott körből, s ellensúlyozza a kiadvány bevezetőjét és az illetéktelenül hozzácsatolt sok politikai kiáltvány és cikk hatását, melyek még ma is a lehetetlent akarják bizonyítani, hogy a népi mozgalom csak egyike volt a kommunista befolyás alatt ügyködő antifasiszta csoportosulásoknak.

A népi mozgalomra semmiféle „anti”-ság nem húzható rá: önálló politikai párt akart lenni a nemzetért, s ha még akkor kapunk 4-5 békés esztendőt, szerencsésebben alakrthattuk volna

a sorsát.

A népi mozgalom elvei és a harmadik út.

A második szárszói táborozást már azzal hirdettük meg, hogy „részleteiben tárgyaljuk meg a magyar társadalom kérdéseit”. Sikerült-e ez valamennyire, kiolvasható a kiadott jegyzőkönyvből.

A népi mozgalom es benne az u.n. harmadik ut társadalom- és nemzetpolitikai elveit sem azelőtt, sem azóta nem szövegezte meg senki, csak Németh László „Debreceni katé"-jaban és a Márciusi Front kiáltványában fogalmazódott meg nehány pontja.

Irodalmunkból, vitáinkból a magam szamara az alábbiak szűrődtek ki.

Sem az írok. sem a szervezők, sem az olvasok nagy többségé nem fajtabéli, származási, hanem nemzeti értelmezéssel hangsúlyoztuk a magyarságot. A legfőbb ismertető jeleinek a megvallast, az odatartozast, a nyelvet és a kultúrájában való élést tartottuk. Ha néha használtuk is a „faj”, a „magyar faj" megjelölést: ebben a történelmi értelmében használtuk. Gombos Gyula eppen Szabó Dezsőről irt könyveben fejti ki. hogy ez nálunk Ady Endre es a baloldal hagyománya volt. Viszont tiszta kepletet kívántunk. Vagy nemzetiség vagy asszimiláció. Mind a kettőt nem szabad játszani aszerint, hogy mikor melyik látszik a változó viszonyokban előnyösebbnek. Az elkerülhetetlen átmeneti alakzatok? Éljenek, de ne akarjanak sem a nemzet, sem a nemzetiség dolgába felülről beleszólni.

És amit a magyarságból, a népiből hangsúlyoztunk, azt eppen a haladással kívántuk védeni és erősíteni. Hiszen a társadalmi haladas a gazdasági és társadalmi kitagadottság megszüntetése es jóvátétele, tekintet nélkül a kitagadott származásara, vadasára es osztályara; de tekintet nélkül a megszüntetés es jóvátétel által valamilyen okon és fokon érdekeiben sértett származására, vallására és osztályára is. Az idevágó jelszavainkból csak példakép lássunk nehányat: földosztás, Kertmagyarország, az agrárolló megszüntetése, munkás-igazgatás, - részvény és -nyereségrészesedés, szövetkezés, közepesen maximált szabad magán-vállalkozás, az iskolai, iskolankivüli és szakoktatás kiteijesztése, társadalmi önigazgatási formák, szabadság, altalános, titkos választás, többpártrendszer. Ez különböztetett meg bennünket a jobboldaltól, akik többé vagy kevésbe azt értették a magyarság védelmén, hogy az uralkodó rétegeket minél kevesebb veszteséggel mentsék át a jövőbe, és ennek érdekében még a nem magyar tőkésekkel, birtokosokkal és fullajtárjaikkal is kiegyeztek; de ez különböztetett meg bennünket a baloldaltól is, akik azt értették haladáson, hogy a kereskedők, iparosok, szabadfoglalkozásúak, hivatalnokok s jó esetben még a szakmunkások akadályoztatás nélkül fejleszthessék állásaikat, de azzal, hogy a kis- törpebirtokos parasztság mikép boldogul a kis földjével és az ,,agrárollóival, és hogy a még nagyobb szám falusi és városi szegénységnek: a földnelküli parasztnak, a tanulatlan vagy éppen csak betanított ipari munkásnak és a mindenféle segédmunkásnak mije van „hév” lelkén kívül, mit jelent számukra a „magyarság”, a „nemzet”, a „kultúra” vagy akár a „civilizáció”, nem sokat törődtek. így voltunk mi a harmadik oldal, így próbáltuk a harmadik utat.

Lehetett és lehetne is rendszerünket szocializmusnak is nevezni, ha szocializmus fogalmához tapadó sokféle jelző (csak a főbbek: szindikalista, keresztény, nemzeti, demokrata, kommunista) nem tágította volna ki túlságosan az értelmezését. A köreinkben ritkán használt „magyar” szocializmus, „szövetkezeti” szocializmus, „külön magyar út” ezektől akart valamilyen elhatárolást kifejezni, de még a használóknál sem jelentette általában azt, hogy a világ szocialista eszme-rendszereitől független, önálló rendszert kívántak, hanem csak azt, amit viszont már általánosan vallottunk, hogy a szocializmusnak az emberiség mai történelméből ki nem rekeszthetö nagy goldolatait magunk akartuk a magunk körülményeire, testünkre — lelkünkre szabni.

Ez a társadalom- és államépítő politikai elv kiolvasható a népi mozgalom minden jelentősebb alkotójának az elveiből és cselekedeteiből. , A magyarság ideológiája kész” — mondta Szárszón Németh László.

Ha a határesetekben, az innen vagy onnan éppen jövők gondolkozásában volt is zavarosság, a mozgalomban is jelentkeztek jobbos és balos tünetek, ez nem rontja le a fenti tétel érvényessségét. Még az sem, hogy a népi mozgalom néha a maga egészében is hullámvölgybe került, akár a „próféták”, akár a „hívek” emberi gyengeségéből vagy a külső körülmények nyomására vagy mind a kettőből. Ilyen hullámvölgy volt pl. 1938/39-ben és 1944/45-ben. Az első esetben a rendszer utolsó erőpróbája: iróperek, kiadók ijedtsége, egyes „szeleknek a vitorlából való kifogása” (Imrédy), a másodikban a háborús zavarodottság volt a külső tényező.

Nem a Németh László előadásával volt Szárszón baj, hanem azzaj, hogy a fiatalok egy kis hangos csoportja és velük.Nagy István napi politikai akciót, háborúellenes tüntetést, az éppen időszerű népfrontos jelszavakat akartak kiprovokálni, holott nem az volt a dolgunk. Meg a szintén felkészült Györffy-kollégisták és velük Darvas és VeFes is inkább, mint Erdei — ahelyett, hogy komolyan foglalkoztak volna Nemeth tételeivel, olyan magabiztos optimizmussal néztek a jövőbe, amit alig lehetett elviselni, mert indokolatlan volt. A mindebből eredő terméketlen vita rontotta meg a kedvet, nem Németh előadása. Az nagyon is beleillett a táborozás munkatervébe. Hiszen nemcsak a népi mozgalom állampolitikai elveit szerettük volna tisztázni, hanem azok gyakorlati alkalmazását is megtervezni a háború befejezésére és a várható felszabadulásra. Arról természetesen nem ábrándoztunk, hogy ez alatt a pár nap alatt meg is szövegezzük az alkotmányunkat és a részletes programunkat, csak az indítást kívántuk hozzá megadni. Ott kellett volna párttá-alakulást kimondani vagy legalább is a kimondást előkészíteni. (A 39-es alakulásra akkor már senki sem gondolt, talán még Kovács Imre sem, csak 1944. novemberében a Nemzeti Front alakulásakor jött jól Erdei Ferencnek, hogy hivatkozhatott mégis valamire.)

Nemeth László előadásának a hatása nem abból adódott, hogy Németh új és váratlan véleményt tárgyalt, hanem abból, hogy éppen semmi új és váratlan nem volt benne, hanem prófétai erővel fejezte ki majdnem minden hallgatója véleményét és aggodalmát. S ez az aggodalom és figyelmeztetes miért lett volna „pesszimizmus",

....mely a magyarságot zuhanásában — csúszásában ábrázolta és

jövőjét kilátástalannak tartotta" (Kovács Imre: Új Látóhatár, 1958. 2- 3. sz. 97.0.)? Éppen azért mondta el Németh László, hogy mire ügyeljenek a jövő „esetleges vezérei”, mert bízott abban, hogy ügyelni akarnak. Aggódott, de reménykedett is. Persze nem volt „derülátó és illuzionista”, mint az említett két csoport. Velük nem volt kedve felvenni a harcot, másnap már vissza sem jött (t.i. a szomszédos Balatonföldváron tartózkodott), s az utolsó napokban már csak az lehetett gondom, hogy baj nélkül fejezhessük be a tanácskozást. Ebben Veres Peterek is a segítségemre jöttek.

Nincs meggyőző ereje Kovács Imre „harmadik oldal”kriükájának sem (Szárszó hüsz év után. Új Látóhatár 1963. 4.sz. 297 és 304. o.):

,A hallgatóság nagy többsége a harmadik oldalt vallotta politikai hitének, azt a mitikus elképzelést, hogy abból a világrengető küzdelemből, amely az öt kontinens minden katonai, termelési és ideológiai erejét mozgósította, és amelyben egyik oldalnak meg kellett semmisülnie, mert a totális háborút csak győzelemmel lehetett befejezni — a magyarság kívül maradhat. Nem kell állást foglalni egyik fél mellett sem, fontos, hogy lelkisége bölénybórébe burkolódzék, s amint a tűzvész elmúlik felőle, érintetlen nemzeti tulajdonságokkal kiszállhat belőle — készen az új életre.”

,.Nemeth László meg abban tévedett, hogy már akkor lehet harmadik oldalról beszélni és tervezni, amikor még a két oldal gyilkos küzdelme folyik, holott a harmadik oldal csak az lehetett volna, és csak annak kellett volna lennie, hogy miként viszonyul a győzteshez a legyőzött.”

Először is kívül maradhattunk volna. Nem úgy, mint Svájc, Svédország és Spanyolország, de úgy mint Dánia, Hollandia, Belgium és Norvégia: a német megszállás kockázatával. Munkával, termeléssel, úgy, ahogy, nekünk is szolgálni kellett volna a németeket, de ez a szolgálat sokkal kevesebb veszteséget jelentett, és a világtól másféle minősítést is kapott volna, mint a hadviselés. A mi helyzetünkben ez éppen elég nyilvánvaló állásfoglalás lett volna a második oldal mellett. — S ha mar benne voltunk. 1943-ban miért ne lehetett volna a kiválásra feltételeket szabni? Még 1944-ben is lehetett, a románok jó példát mutattak rá! Persze, feltételeket csak erő, csak jól szervezett párt és társadalom szabhat, nem „laza” mozgalom. Újra és újra a 37-es és a 39-es mulasztás! 1943-ban már csak a veszett fejsze nyeléről lehetett volna szó, de az is többet ért volna, mint a kétségbeesett passzivitás vagv illuzionista bizakodás.

Magyar gettói

A bennünket illetett sokféle mende monda közül talán a „magyar gettó” vág a legjobban, ha nem is abban az értelemben, hogy szándékosán és határozottan elkülönítettünk volna magunkat a zsidó- és a németszármazásúaktól. Az, hogy a valóságban mégis keletkezett valamilyen elkülönülés mindkét irányban, a fentebb leírt helyzetünkből adódott. Én határozott népi mczgalmi céllal indítottam a kiadót, amiből következik, hogy a szellemileg és politikailag ide tartozók vagy erre igyekvők között kerestem a szerzőimet. Megkaptam közülök azokat, akiket megkaphattam. Tegyük fel azonban megint, hogy anyagi módon és jogi lehetőségem van minden idevalót megszerezni, ki jöhetett volna akkor akár a zsidó-, akár a németszármazásúak közül számba? Sárközi Görgy? Dehát ö az én időmben már az Athenaeum irodalmi igazgatója volt, nem beszélve arról, hogy a „Magyarország felfedezése” sorozat kiadói beszüntetése annak idején személyesen is érinthette, és visszahúzódott a mozgalmi ügyektől. Pap Károly még inkább! Nem kényeztették el a kiadók.

Sajnos nem ismertem akkor még a könyveit sem, s ő sem jelentkezett. A Szegedi Fiataloknál szép fametszeteivel korán feltűnt Buday György akkor már régen Londonban élt. Balogh Edgárban — annak idején legalább is úgy pletykálták — mind a két népből van valami, mégis jól megfértünk vele. Azt viszont, hogy ő akkor őszintén velünk érzett-e vagy csak kommunista népfrontos taktikából csatlakozott hozzánk, nem tudom, s már nem is érdekes.

S ahogy így kerestem a szerzőimet, így kerestem az olvasóimat is. Senkit nem utasítottam vissza közülök, akár az egyik, akár a másik nemzetiségből származtak is. Még az olyan kivételes alkalmakkor is. mint a két szárszói táborozás vagy egyéb belső mozgalmi ügyek, könyvbarátszerzés esetén sem kutattam a jelentkezők származását. Nem az én személyemből, hanem a helyzetünkből és a mozgalom jellegéből, ugyanígy az ő helyzetükből, szellemi és politikai tartásukból adódott, hogy nem is sokan igyekeztek az egyik csoportból sem hozzánk. „Nem akaródott, hát nem akaródon”, mondhatnám Adyval. — Adódott még a korabeli beteg magyar állapotokból, a háborúból, abból, hogy mind a három népnek indokoltan a saját létére lett gondja, mindent ahhoz mért, abból ítélt meg. Mi is. S hozzá mi még 1943. nyarán is úgy láttuk, hogy a magyar urakhoz, a svábokhoz és a zsidókhoz viszonyítva még mindig a mi „alulsó Magyarországunk” van a legrosszabb helyzetben. Emberibb lett volna mindenkivel törődni, mindenki gondját viselni, valami keveset egyesek — sőt többesek: írók is, hívek is — segítettek, sajnos nagyobbrészt azonban a magunk gondjára-bajára elhasználódott az a kevés erő és energia, amivel rendelkeztünk. Ezért éppen a zsidók ne vessenek ránk követ, akik a testvéri és népi összetartásból a világ példamutatói évezredek óta.

A kiadványaimban voltak a magyarországi német- és zsidókérdést kritikai éllel — néha igazságtalan hangsúllyal — tárgyaló vagy érintő részletek, de arányaiban és erejében is nagyobb volt az, ahogy a magyar arisztokráciáról, dzsentriről, középosztályról, sokszor még a parasztról is leszedték ezekben a könyvekben a keresztvizet. A próféták sohasem kíméletesek. Nem rózsavizet hirdettünk, hanem egy beteg nemzet gyógyulását kerestük. Rendezést és megbékélést kívántunk az egész országnak, benne minden népnek, tágabb hazánknak, Európának, minden embernek.

Elmélkedés a „szárszóiak” sorsáról...

Nemcsak a szárszói táborozás idején, hanem más alkalmakkor, előbb is-később is, mindig nagy gondom volt a szellemi vezérkarunk, á „prófétáink" egysége, akár a szerzőim közé tartoztak, akár nem. így békítettem meg pl. az egymással évek óta nem beszélő Kodolányit és Illyést, majd Féját többekkel. A sokkal nyugalmasabb korábbi években néhány hónapig együtt lehett tartani időnként a névsort, azt is inkább csak a „Válasz” címlapján, mint a valóságban, de évekig és a rázósabb időkben csak nekem sikerült annyira, amennyire sikerült. 1944-ben is, a német megszállás után, mikor a Magyar - Német Társaság elnökének, Tasnádi Nagy Andrásnak a közbenjárását kértük az írók védelmében, a beadványt megbízásomból a lakásomon szövegező Simándi Pál és Jócsik Lajos, valamint a közvetítő Kibédi Varga Sándor professzor a tanúja, hogy nem válogattunk az írók között, hanem mindenkit felvettünk a névsorba rövid életrajzzal és a müvek felsorolásával, akit veszély fenyegethetett. S 1944. augusztus végén az utolsó összejövetel — amit egy helyen Kovács Imre is említ — majdnem teljes létszámban a nagy szétszórattatás előtt szintén az én kezdeményezésemre és a lakásomon történt. Éppen azután a tanácskozás után biztosított Balogh Edgár a munkásosztály hálájáról egy hozzám intézett levélben. A vége mégis az lett. hogy mire a döntés megtörént, 1945-ben a balszámy, ahova akkor meg Kovács Imre is számítódott — sőt akkor még úgy látszott, hogy ő köztünk az egyetlen, akinek komoly kapcsolatai vannak a kommunistákkal — szóval a .népi mozgalom u.n. balszámya a Parasztpárt élére és a koalíciós bázisokba kerülve nem viszonozta azt a szolidaritás.!, amit az u.n. jobbszámytól korábban is, és a háború alatt is mindig megkapott, hanem poliükai opportunitásból, félelemből, mondvacsinált okokból cserbenhagyták volt sorstársaikat, s nemhogy a politikai tevékenységet, de még az irodalmi munkásságuk folytatását sem biztosították Féja, Kodolányi, Németh és Sinka részére, és velük együtt, mert nem tagadtam meg őket, nekem sem. Akkor, amikor háborús tábornokok, grófok, papok, kis- és nagypolgárok is tényezői lehettek az új politikai életnek, mi örülhettünk, hogy ép bőrrel megúsztuk a változást. Ez a méltatlan eljárás az érdekelt írókban — számuk később még szaporodott — soha helyre nem hozható sérülést okozott, de ők műveik birtokában a jövendőre bízva sorsukat tudtak visszavonulni valamilyen tengődő életre, de a mi „művünk” és benne az én „müvem” összeomlott, és nehéz volt azzal vigasztalódni, hogy a „halk folyamatok” majd helyre igazitják sorsunkat.

Az pedig megint nem rajtam múlt, hogy mégsem lett a szellemi mozgalomból már előbb politika. A háború korábban ránk jött, semhogy az aránylag gyorsan felforrósodó szellemi siker a falukra is általánosan kiáradhatott volna.

Végszükségben a későbbi igazodáshoz mar az is elég lett volna, ha csak nehány tagból alakulnak helyi pártszervezetek, amire még Szárszó után is volt elég emberünk, időnk és alkalmunk. Erdei Ferencet sikerült is rábeszélnem, hogy kezdjük meg a Parasztpárt szervezését, de Veres Péter leintett bennünket azzal, hogy nem szabad most megbontanunk a baloldalt, és az idő egyébként sem alkalmas rá. Nagy mulasztás volt, megismételtük a 37-es hibát.

,A történelem nagy próbájának idején, a második világháború eveiben a mozgalom tagjainak nagyrésze a harmadikutas ideológiát vallja, gyakorlatban a várakozó passzivitás álláspontján", Írja Szabolcsi Miklós irodalomtörténész a Kis magyar irodalomtörténet 376. oldalán.

Nem a harmadikutasság volt a baj még a munkásmozgalom szempontjából sem, hanem a passzivitás. Ez ellen próbáltunk a magunk módján hadakozni Szárszón is, és azonkívül is. „A magyar demokrácia alapvető baja lett, hogy a népi mozgalom pártja nem válhatott a nem-kommunista radikális erők focusává s így a kommunista párt mellett nem állott olyan erő, mely a demokrácia fejlődését biztossá tette volna, Rákosiék diktatórikus törekvéseit pedig jó pozícióból visszautasíthatta volna”, állapítja meg par év múlva a népi mozgalom megkésett politikusa, Bibó István is.

Mi indíthatta pl. Farkas Ferencet arra, hogy 1945. márciusában, amikor minden párt szinte válogatás nélkül szívta magába a jelentkezőket, bármelyik „oldal”-áról jöttek is az országnak, és a Parasztpárt szervezési tanácskozán többen javasoltak, hogy kérjék el tőlem a könyvbarátaim címjegyzékét, kijelentse, hogy nem kell, mert sok köztük a jobboldali? Árulják el végre, hogy milyen lepra jelei voltak rajtam és rajtunk, majdnem az egész Szárszón, s mondhatom nyugodtan, hogy az olvasótáboruk legalább háromnegyed részen, hogy még a szekerüket tolni se voltunk jók?

Veres Péter Az ország utján c. 1965-ben a „Számadás" hézagos folytatásként kiadott könyvében ir 1944. második feléről is. Itt beszéli el, hogy a „csapata" keresése közben eljut Hejöpapiba, ahol nehány kis paraszt Somogyi Imre „Kertmagyarorszagát" próbálgatta már évek óta a gyakorlatban. Neki is jó emberei voltak, bement hozzájuk. Most 1965-ben elérzékenyülten emlékezik meg ezekről a kitűnő emberekről. „Ilyen emberekkel... csakugyan fel lehet építeni egy új országot-világot” (85.o.) — Mi lett velük? teszi fel a kérdést.