Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)
1985-03-01 / 3. szám
1985. március **imAKÖ*T 5. oldal Dukai Takách Gusztáv: II. RÁKÓCZI FERENC SZABADSAGHARCA ÉS ELŐZMÉNYEI A magyar nemzet 16. és 17. századbeli súlyos helyzetének és hatalmi állása évszázadokon át történt elvesztésének nem a véres mohácsi csata volt tulajdonképpen az oka, hanem a zsoldos hadsereggel az országba betört Habsburg Ferdinándnak 1527 évbeli királyválasztási puccsa. Ezzel ugyanis az ország ereje két részre, majd János király halálakor 1541 után Budának a török kézbe juttatásával pedig három részre szakadt. A török győzelemmel végződő mohácsi ütközetben a magyar katonai erőnek csupán alig 1 / 3-a vett részt és így bőven maradt tartaléka, ami azonban a Habsburg-puccs folytán történt megoszlással szétforgácsolódott és egymással szemben lekötődött. Mohácsnál a kormányzat úgyszólván teljesen elesett. A királyné, Habsburg Mária pedig kincsekkel megrakodva visszatért Ausztriába. Tokajban 1526. október 14-én Várdai Pál egri érsek összehívására az összegyűlt 6000 főnyi országgyűlés Szapolyai Jánost jelöli a királyságra és Székesfehérváron ugyanazon év november 9-én a királyválasztó országgyűlés mindkét háza egyhangúlag megválasztja királynak. A megkoronázást másnap ősi szokás szerint Podmaniczky István nyitrai püspök végezte el és így Szapolyai lett az ország törvényes és koronás királya. A trónigénylő Ferdinánd a törvényes király ellenében a német lovassággal körülvett Pozsonyban 1526. december 16-án csekély számú pozsony megyei nemessel, valamint három megvesztegetett főúrral és egy főpappal királlyá választatta magát. Magyarországba haddal bevonulva, 1527. november 3-án elvégeztette a megkoronázását, de néhány hét múlva a törvényes király Szapolyai csapataival visszakergette Ausztriába. Ezzel megkezdődött a két király közti 14 évig tartó, áldozatokkal járó háború, amit a török felhasználva, a mohácsi csata után csupán az ország déli keskeny területrészének megszállásából ellenállás hiányában fokozatosan az ország belsejébe vonult. Az ozmán birodalom a 17. század utolsó negyedében erősen hanyatlásnak indult, aminek következménye volt Bécs ostrománál elszenvedett kudarca. A török erejének csökkenését látva, indult el a szervezkedés hadainak Magyarországból való kiűzésére. Az 1703-ban kirobbant szabadságharc előtti kor fontos eseménye a XI. Ince pápa által 1684. március 5-én a lengyel király, Habsburg Lipót és a velencei köztársaság között létrehozott Szent Liga megkötése a török kiűzésére. A háborút XI. Ince pápa 400 ezer dukáttal és 10 millió forinttal támogatta. A török elleni háború 1685. évben kezdődött el és ahhoz csatlakozva, a harcokban más országok népei is részt vettek. Magyarországnak a török uralma alól való felszabadítására összegyűlt haderő nemzetközi volt. Ennek összetétele a következő: A Habsburg hadsereg létszáma: 32.350 fő ennek keretében több magyar és horvát ezred vett részt és még számos ezrednek a legénysége, olasz, spanyol és vallon népekből tevődött össze. A lengyel haderő: 25.000 fő Velencei hajóhad: 2.000 fő Thököly Imre kuruc hadereje: 16.000 fő Bajorország: 8.000 fő Poroszország: 7.000 fő Svédország: 2.000 fő A pápai tüzérség, olasz, spanyol angol, skót nemesekből álló önkéntes alakulatok és a 60 tagú barcelonai iparosok csoportja: 1.500 fő Szászország: 4.700 fő A felszabadító hadsereg összesen: 98.550 fő A felsorolás mutatja, hogy a tények szerint a felszabadító had együttesének a Habsburg haderő csupán mintegy 30%-át tette ki és a nagyobb katonai terhet a horvátokkal együtt a magyarság, valamint a csatlakozott nemzetközi haderők viselték. Budavár a török uralom alól 1686. szeptember 2-án szabadult fel. Buda ostromakor 100 ezer török sietett a védők segítségére. Ezeket két hónapi csatában a felkelő nemesek és a lovas kurucok hadereje tartóztatta fel és verte szét. Buda várába elsőnek Petneházy kuruc hadnagy tört be és tűzte ki a várra elsőnek a magyar zászlót. A hadi költségek előteremtése tekintetében a lényegesen nagyobb anyagi részt a magyarságnak kellett kiizzadnia. A felszabadító hadsereg eltartására évi 141.000 porciót állapítottak meg, ami évi 8,460.000 forint költséget jelentett, mivel 1 porció 1 embernek 1 évi eltartása fedezésére szolgált és ezt 60 forintba számolták. A felmerült 8,460.000 forint évi költségből 1685. évben Magyarországon több, mint 96.000 porció árát, azaz közel 6 millió forintot hajtottak be. A háború első 9 éve alatt több, mint 30 millió forintot kellett az agyonsanyargatott magyar népnek előteremtenie. A súlyos adó fizetése a 13 évig tartó háború után is még évekig kötelező volt. A hosszú török megszállás, majd a hadi események alatt teljesen kifosztott néptől kívánt hadi adók kegyetlen behajtása a magyarságnak végtelen szenvedéssel teli életet jelentett. Ezeket a tényeket, azaz a magyarság súlyos pénz- és véráldozatát figyelmen kívül hagyva, a felszabadítás katonai eredményeit éppen úgy, mint az anyagi eredményeket a Habsburg-ház csupán a maga dicsőségének tartva híresztelte. A német ezredek rohamoszlopai élére az ellenséges csapások felfogására úgyszólván mindig 50—100 magyar hajdút állítottak, kikre szinte kivétel nélkül a hősi halál várt. A habsburgi hírközlés Európának a hadi eseményekről való tájékoztatásánál csupán a császári és külföldi seregvezérek és tábornokok neveit emelte ki és agyonhallgatva, sohasem tett említést a sikerekben döntő érdemeket szerző magyar tábornokok, ezredparancsnokok ragyogó sorsáról. Haditetteikkel, vitézségükkel különösen kitüntették magukat: gróf Pálflfy Károly János, gróf Serényi János, gróf Csáky László, Koháry István tábornokok, gróf Eszterházy János főkapitány, gróf Erdődy György, Barkóczy Ferenc, Petneházy Dávid, Bottyán János, Fiath János és még más magyar brigadérosok, kiknek dicső harci cselekedetei és súlyos véráldozatai a császári elmellőzés folytán nemcsak az európai népek, de még a hazájáért sokat szenvedő magyarok tudomására sem kerülhettek, nehogy a felszabadításban kiharcolt nagy érdemeik nyilvánosságra jussanak. A magas hadiadó követelésével és a katonasággal végrehajtott kegyetlen behajtásával a magyar nép nyomora elviselhetetlenné vált. A helyzetről Eszterházy Pál nádor, a császárt több beadványban értesítette, melyekben megírta, hogy a megállapított porció a nép körében olyan éhhalált okoz, hogy gyermekeit, feleségét, serdülő leányait eladja az idegen katonáknak, amiből végtelen förtelem származik. Sokan lemészárolják családjukat és azután öngyilkosok lesznek. Ezrek és ezrek pedig kibujdosnak az országból. Magyarország 100 év alatt nem fizetett annyit a töröknek, mint 2 esztendő alatt a császár külföldi katonaságának. Bár a felszabadítás teljesítményében az oroszlánrészt úgy anyagiakban, mint véráldozatban a maevarsáe viselte, ennek ellenére a hóHr.ltcá«j területekről II. Rákóczi Ferenc, a nagyságos fejedelem elmenekült, majd a felszabadulás után oda visszatérő földesurak tulajdonjogát a császári biztosok nem ismerik el. A magyar parasztok letelepülési szándékait pedig katonai erővel megakadályozzák. A felszabadított területekről kizárt magyarok helyett az ország legértékesebb déli részeit a császár katonai kormányzata német telepesekkel és a Balkánról jövő mintegy 200 ezret kitevő szerbekkel telepítette be. Ezeknek szabad nyelvhasználatot és más kedvezményt biztosít a császári kormány, kivonva őket a magyar közigazgatás hatásköréből, valamint a magyar kormányszékek illetékessége alól. A magyarság erejének csökkentésére a sváboknak nevezett német kézműveseknek és jobbágyoknak nagyméretű letelepítésére is sor került különböző helyeken a városokban és falvakban Dunántúlon, pestkörnyéki, hevesi és szatmári területeken. A felszabadító háború alatt és után a császári katonai uralom egyre elviselhetetlenebbé vált. Cobb Farkas pozsonyi városparancsnok, Carafa Antal eperjesi városparancsnok, Strassoldo szatmári városparancsnok és még más magasrangú személyek által a magyar nemzet ellen elkövetett kegyetlenkedéseket és szörnyűségeket még Kollonics Lipót érsek is megsokallva, bíróség elé akarta őket állítani. Budavár visszavétele után a jezsuiták vértörvényszékkel katolizáltak olyképpen, hogy Buda és környékének színmagyar lakosságát az ott maradt törökkel együtt teljesen kiirtották. Ezek helyébe németeket telepítettek. Ezt követőleg Kollonics érsek mint kiváló teljesítményt jelenthette, hogy “Magyarország fővárosát és vidékét már németté tettem!” A magyarságnak a háborúban hozott súlyos áldozatát semmibe véve, a Habsburg uralom nyomása mindjobban és kegyetlenül érvényesült. Pozsonyban 1687. november 7-én a Habsburg-ház örökösödési rendjének elfogadására a magyar katolikus papság összessége nevében tett javaslathoz a főrendek — Lipót erőszakos fellépésére — hozzájárultak. Ezzel az aranybullában törvényesített szabad királyválasztási és a fegyveres ellenállási jogáról mondott le a nemzet. A javaslatot ellenző országbíró még azon éjjel mérgezés áldozata lett. Magyarország lakossága a 18. századig még 80%-ban színtiszta magyar és 80%-ban protestáns volt. A bécsi udvar intézkedéseire megindult idegen népekkel való nagymértékű betelepítésekkel és erőszakos katolizálással a magyarság és a protestánsok számaránya erősen csökkent. A felszabadítási háborúnak 1698-ban bekövetkezett végével az elbocsátott magyar vitézek, hajdú kötelékek katonái, várak személyzetei és Thököly Imre kurucai tízezrével reménytelenül barangoltak az országban szanaszét, mert az uralomra került német vezetőség letelepülésre való otthont a saját hazájukban nem juttatott. Míg a súlyos véráldozatot hozó magyar harcosok kétségbeejtő mellőzése folyt, addig a császári hivatal az idegenek nagy tömegének csekély összegekért kisebb-nagyobb birtokegységeket osztogat széjjel. Schlick Lipót tábornok megkapta Hódmezővásárhelyt, több százezer holdas területével Csongrád és környező falvaival együtt. Salm Károlynak jut Hatvan és vidéke. Nagy birtokot kap Kollonics Lipót, Carafa, Szavolyai Jenő és még számosán a kedvezett nagyok közül. Kisebb magyar birtokegységek adományozása oly tömegben történt, hogy azok fel sem sorolhatók. Ezekhez szintén idegenek, de főleg a császári tisztek, altisztek, közigazgatási tisztviselők, hadsereg szállítók, üzérek jutottak, mint települők. Baldacci, Bissingen, Festetich, Grassalkovich, Harrucker, Keglevich,
