Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)
1985-03-01 / 3. szám
4. oldal «IttVAKÖfct 1985. március PILISI PAL: Magyarország és az európai integráció II. RÉSZ A szabadságharc bukása után magyar részről az első liberális reformnemzedék illusztris képviselőinek két politikai irányzata munkálkodott a Duna-medence vagy szűkebb értelemben a Habsburg Monarchia étszervezése érdekében. A Magyarországon maradt vagy hazatért politikusok, így elsősorban Deák, Eötvös és Andrássy a 48-as alapon történő közjogi kiegyezés hívei voltak, amely alkotmányos perszonális vagy reálunióvá változtatja a Monarchiát. Az emigráció legtekintélyesebb és legaktívabb képviselői — Kossuth, Teleki és Klapka — viszont a Dunamedence föderális alapon történő politikai újjászületésének voltak fáradhatatlan úttörői. Következésképp a két csoport számára “két különböző Magyarország” létezett, a földrajzi, illetve a szellemi értelemben vett Magyarország. A tervek végrehajtásához szükséges eszközök is különböztek. Eötvös és Deák diplomáciai úton, Kossuthék pedig újabb forradalommal kívánták megvalósítani céljaikat. Mindkét koncepció megvalósításának ügye szervesen összefüggött azokkal az európai eseményekkel, amelyek 1849 és 1867 között aktuá-AMÍG NEM KÉSŐ Mi magyarok, a teremtéskor elfelejtettünk jelentkezni ott, ahol a politikai jövőbelátást, helyezkedést és a hatalmi erők alakulásának időbeni felismerési és kihasználási lehetőségét osztogatták. Ezért tartottunk ki a végső bukásig a vesztesek oldalán... Politikusaink és újságíróink viszont többször is odatolakodtak, ahol az újtól való félelmet és a tradicionális, szerencsétlen, de “becsületes” ragaszkodást a “civilizált nyugathoz” elveket árusították ki. Ezért rabolt meg minket még Ausztria is.... Ezen tulajdonságainknak köszönhetjük, hogy a szabadvilági egyesületeink vezetői és a sajtó közömbös, sokszor ellenszenves a kínai világbirodalommal szemben. Nem képesek elképzelni, hogy Kína az egyetlen nagyhatalom, mely a magyarság ügyét szimpátiával mérlegelné és győzelemre segíthetné. A gazdaságilag, politikailag és katonailag egyre óriásabbá fejlődő nagyhatalomnak és tehetséges, tisztánlátó vezetőjének Deng Xiao-Pingnek kegyeiért a Nyugat és a Szovjet egymást túllicitálva verseng. Nem kétséges, hogy a világpolitikai egyensúly mérlege arra az oldalra billen, amelyik oldalon Kína áll. Oroszország az elmúlt három évszázadban ősi kínai területeket foglalt el, melyeket Kína teljes joggal visszakövetel. Kínának több ezer kilométeres közös határa van a Szovjettel és a Szovjet oldalon kiaknázatlan, ásványi kincsekben gazdag, mezőgazdasági termelésre alkalmas, benépesítetlen hatalmas területek vákuuma szívja az egy billión felüli kínai tömeget... Deng vezetésével a kínai kommunista párt központi bizottsága hivatalosan szakított és nyilvánosan hasznavehetetlennek minősítette a marxi-lenini tanokat. Újra beengedik Kínába a keresztény hittérítőket. Fokozatosan megengedik a kapitalista termelést és kereskedelmet. Deng nyugdíjazta az öreg marxista tábornokokat és képzett fiatalokat állított a helyükre. Technológiai és katonai szakértőket és felszerelést kért és kapott az USA-tól, Nyugat-Európától és Japántól. A rohamosan modernizálódó Kína történelmileg rövid időn belül a világ legnagyobb hatalmává fejlődve, legfontosabb tényezője lesz egy új és reméljük igazságosabb világrend kialakításának. Politikusaink által fel nem ismert és ki nem használt szerencsénk, hogy Kína vezető rétege, a kínai intelligencia és a kínai átlagember is tud a magyarságról. Tudják, hogy a hunok leszármazottai vagyunk és számontartják, hogy onnan, Ázsiából származunk. Tudósaik foglalkoznak a magyarság történelmével és még népi zenénket is rokonzenének tartják. Aki olvasta a Kínában jár nyugatnémet tudós küldöttség riportját, aki hallotta az amerikai orvos-ügyvéd küldöttség televíziós kínai beszámolóját, aki beszélt Kínában járt magyar turistákkal, aki olvasta Dr. Érdy Miklós és Serényi István Kínáról szóló beszámolóját, abban felmerül a kérdés; nem kellene a nemzeti emigrációnak kapcsolatokat kiépíteni Kínával, amíg nem késő? Nyugat és sajnos elsősorban Amerika alig, vagy torzítva ismeri múltunkat. Az “utódállamok” népei úgy a Kárpát-medencén belül, mint a szabad világban, ellenségeink. A germánok és szlávok sohasem titkolták, hogy útjukban vagyunk, legszívesebben beolvasztanának. Kína viszont még ma is számontartja az Ázsiából származó “rokon” 56-os hősi szabadságharcát, amikor a nyugat, a nyugati sajtó már csak a “prágai tavaszra” és a románok “független” politikájára akar emlékezni! Nem volna érdemes ezt a “rokonságot” ápolnia a nemzeti emigrációnak? A budapesti, származásilag is idegen bábpolitikusok a Kínától rettegő gazdáikkal együtt üvöltenek Kína ellen. Az oláhok “nagyromán” és nemzethű kommunista vezetői már évek óta fejlesztik kínai kapcsolataikat. Ismerve történelemhamisító ambíciójukat, rövidesen kimutatják, hogy mint Romulus és Remus a farkas alatt, úgy a “nagy” Ceausescu őse és Deng valamelyik elődje az őshunok egyik kancája alatt nevelkedett a Góbi sivatagban. A történelem csak a győzteseket igazolja és nemzetük fennmaradását és jövőjét csak a győzők szolgálják. A vesztesek, akik politikai rövidlátás vagy a politikai játszmákban nem létező “becsület, hűség és kitartás” miatt romlásba viszik nemzetüket, csak szégyenfoltok lesznek a történelem lapjain. Tatárjárás, Mohács, Rákóczi szabadságharc, 1848, első és második világháború, 1956, politikai realitásban értékelve negatívumok történelmünkben. Mégis ezeket ünnepeljük. Ezeken a hősi tragédiákon ábrándozunk kesergő romantikával ma is, mert 300 éve legfeljebb politikai és katonai csatározásokban győztünk egyszer-egyszer, de a háborúkat és a békét elvesztettük vezetőink szemellenzős, előre nem látó rugalmatlansága miatt. Nem lenne-e jó egyszer már csaták és háborúk nélkül békét nyerni egy eddig elhanyagolt, de minket számontartó nagy “rokon” segítségével? Ez az ügy — a kínai kapcsolatos megszervezésének az ügye — a magyar emigráció első számú feladata kellene, hogy legyen! Több, mint három évtized után, nemzeti emigrációnk vezetői legalább ehhez a feladathoz összefoghatnának, hogy a nevüket aranybetűkkel írhassák be a történelam lapjaira az igazságot kapott hálás magyar utódok. Ne felejtsük el, hogy az emigráció és elsősorban egyesületeink vezetői nemcsak azért felelősek, amit tettek, hanem azért is, amit elmulasztanak megtenni a magyar nemzet jövőjének érdekében. Csutkay Attila lissá tették Ausztria—Magyarország közjogi viszonyának rendezését. Meg kell jegyeznünk, hogy téves felfogás a dunai föderáció gondolatát kizárólag Kossuthnak tulajdonítani, hiszen az már 1849-ben érdemlegesen fölmerült, és Kossuth végső terve csak ennek a koncepciónak politikai költöiséggel megfogalmazott, világos dokumentuma. Kossuth eljutott a föderáció gondolatáig, de nem lehet elválasztani Kossuth gyakorlati politikáját ebben a konteksztusban a “teoretikus” Kossuth politikájától. Az emigráns Kossuth politikája ugyanis teljes ellentmondásban volt a hatalmon levő Kossuth politikájával, viszont Deák, Széchenyi és Eötvös következetesen kitartottak az alkotmányos közjogi kiegyezés gondolatánál és annál a nemzetiségi politikánál, amely a korabeli európai helyzethez viszonyítva, minden hiányossága ellenére is, egyedülálló volt a kontinensen, Svájcot kivéve. Kossuth Lajos 1848-ban engedmények helyett “kardot” ajánlott Sztratimirovics szerb küldöttnek a pozsonyi kihallgatás alkalmával, de az ötvenes évektől már “szerb testvérként” emlegette “rác” ellenfeleit. Kossuth politikája mindemellett reálpolitika volt, ha átmenetileg is, de nem nélkülözte az alkalmi politika eszközeit, amely határozatát az erőviszonyok váltakozásától tette függővé Deák nem ingadozott a két szélsőség között, de kitartott azok mellett az elvek mellett, melyek alapján 1848-ban és a 67-es kiegyezés előtt is egybevágtak a nemzet erejével. A Batthány-kormány politikai gyakorlatának helyességét bizonyítja, hogy Kossuth energiáját semleges, politikamentes területen a pénzügyek körül igyekezett hasznosítani. Kossuth úgynevezett “Kutahyay Alkotmánytervezete” az “Éjszakkeleti Szövetséges Statusok” létrehozásával kapcsolatban nem más, mint a Teleki-Czartoryski féle föderációs terv kidolgozása. E terv vázlatos és előzetes kéziratát Kossuth 1850. június 15-én keltezett levelében küldi meg Telekinek. A tervezet engedményei jóval kevesebbek, mint a párizsi protokoll garanciái, és lényegében Kossuth 1848—1849-es felfogásának kategótiájában mozognak. Kossuth egyes szám első személyben osztogatja garanciáit, emiatt éles ellentétbe kerül Telekivel, Klapkával és Szemerével. Teleki egyik levelében így ír erről: “Egyébaránt most is azt hiszem, hogy Lajos az maradt, aki volt, minden tekintetben illúziókban él, örök mámorban, hangját a Jericho falait lerontott trombitájával zavarja egybe. Mi sem áll tőlünk távolabb, hogy Kossuth érdemeit megkérdőjelezzük, de föderációs terveivel kapcsolatban nem szabad elfelejtenünk, hogy míg Kossuth Magyarországon nemzeti szabadsághős volt — mint Jellasich a horvátoknál —, addig a nemzetiségek szemében, az értük tett demokratikus reformok ellenére, nem volt egyéb, mint diktátor, Magyarország teljhatalmú ura, aki fegyverrel védte Magyarország integritását. Mivel a politikában nem a Kossuthról szóló szlovák vagy szerb népdalok a döntő tényezők, hanem a nemzetiségi mozgalmak irányítóinak határozata, és mivel ez utóbbi ellentétbe került Kossuth politikájával, logikusan következik, hogy Magyarország kormányzója a nemzetiségekkel szemben elvesztette politikai hitelét. Ennek kézenfekvő igazolása — a békeajánlatok ellenére — Kossuth 1849-es gyakorlati politikája. így teljesen költőinek minősül Kossuth ama kijelentése, miszerint a szabadságharc után Magyarország népei “egyek voltak, mint soha a történelem folyamán”. Egyek voltak az abszolutizmus közös sorsában, de nem valamiféle testvéries szolidaritásban. Az első komoly európai horderejű problémafelvetés Klapka György tábornoktól, Komárom bátor védőjétől, származik. Klapka a krimi háborúról írt könyvében, — “La guerre d’Orient en 1853 et 1854 jusqu’álafín dejuillet 1855” —, amely német nyelven is megjelent 1855- ben Genfben és Brüsszelben, elsősorban a katona és a politikus szemével vizsgálja a magyar szabadságharc egyik következményét, a krimi háborút, Európával kapcsolatban. A katona véleménye az, hogy Európa a XIX. vagy XX. században majd orosz elözönléssel találja magát szemben. Herzen, orosz emigráns író, az ötvenes évek elején ezt így fogalmazta meg: “Oroszország lerohanja Európát az Atlanti Óceánig, de őt is lerohanhatják az Uraiig. Az első esetben szükséges az alapjában megosztott Európa. A második esetben pedig egy egységes Európa. Melyik lesz?” Klapka jóformán ismeretlen mint politikus, de nála találkozunk először a “védelmi föderalizmus” gondolatával, amely az összes európai egységmozgalomnak leghathatósabb rugója volt. Ez a koncepció volt tulajdonképpen az Osztrák— Magyar Monarchia létrejöttének elsődleges oka, amely érdekközösségen alapuló államot hozott létre Oroszország és Németország ellenében. Klapka szemében az Oroszország által megmentett Habsburg Monarchia nem más, mint egy “képzelt gát” Európa számára. — Oroszországgal szemben. Európa érdeke, hogy ezt a “képzelt hatalmat” felváltsa egy erős állam, amely tényleges hatalmával képes a saját és Európa érdekeit megvédeni. Klapka szerint Európa jövőjének megvédésére egyetlen lehetőség van, hogy az orosz veszély egyszer s mindenkorra megszűnjék létezni: a történelmi Lengyelország visszaállítása és egy erős föderális állam létrehozása. “A föderális állam, amely a Kárpátok északi gerincétől az Adriai- és Fekete-tengerig terjed, a következő államokból és tartományokból állana: Magyarország Erdéllyel, Horvátország, Szlovákia, Dalmácia, Montenegro, Bosznia és Hercegovina, Szervia, Moldva és Havaselve, Besszarábia és Bukovina.” Klapka tábornok reálisan látta a dunavölgyi államiság jövő problémáját és konklúziója, melyet az 1848—1849-es szabadságharcból levont, időtálló történelmi tanulság. Szerinte a népek jövendő politikájának uralkodó tendenciája az “önálló államalkotásra való törekvés lesz”. így a magyar állam fennállása mellett egy szláv és egy román állam felállítását ajánlja a szövetséges államon belül. Az államformára vonatkozóan Klapka az “európai helyzet” figyelembevételére utasít, így a szövetséges állam lehetne köztársaság vagy alkotmányos monarchia. Végső konklúziója ezzel kapcsolatban az, hogy “a Dunamedence és a Balkán heterogén népeit csak egy föderáció tudja egyesíteni Európa javára”. E szövetséges állam feladata az “orosz expanzió megakadályozása”. így az Európa és a Földközi tenger felé irányuló “dunai népek ligája”, mely szoros szövetségben áll Lengyelországgal és több mint félmillió katona fölött rendelkezik, “más garanciát nyújtana Európának, mint Ausztria”.
