Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)
1985-01-01 / 1. szám
2. oldal »ITTVAKÖkT 1985. január Péter gyámfia, apai ágon pedig Rákóczi György unokája volt. Őmaga személyében egyesítette a két magyar tábor hagyományait, és személyében képviselte a nemzeti egység gondolatát”. (Rákóczi, mint a politikai egység megszemélyesítője.) — “Rákóczi Ferenc, — folytatta Hóman Bálint jeles beszédét —, a nagybirtokos, akinek szabadságharca a szegényeknek, a zempléni, beregi és ungi jobbágyoknak felkelésével kezdődött, mint parasztvezér jött az országba és rövidesen mellette állott az egész magyar társadalom fel a legmagasabb rétegekig.” (R. mint a társadalmi egység megszemélyesítője.) “Rákóczi Ferenc, a nagy katolikus, aki az ellenreformáció idején a protestantizmussal szembenálló jezsuita rendnek volt nagy tisztelője, tömöntette, egyesítette nemcsak a katolikus magyarságot, hanem a protestáns magyarság vezető rétegét és nagy tömegét is.” (R. mint a felekezeti béke megszemélyesítője.) Ezzel a két éles vonással, — az öncélú és teljes nemzeti kibontakozás szükségességének megfogalmazásával és a hozzávezető út kijelölésével, — teljessé vált az újabb Rákóczi-kép. S a fejedelem a csonka ország magyarjai előtt is nagy magasságba emelkedett és méltán írhatták róla ekkor is: hogy “az újabb magyar történet nála dicsőbb alakot nem mutat fel”. A duna-völgyi népek elhivatott vezére Amíg a csonka ország történetfilozófusai Rákócziban a nemzeti öncélúság halhatatlan képviselőjét pillantották meg, az elszakított részek és a külföld magyarsága ugyanakkor más, újabb vonásokra lett figyelmes. Az ő jelenük több néppel való együttélés benyomásai alapján formálódott ki és jövőképzetüket a magyar vezetés után sóvárgás töltötte ki. Ezért Rákóczi tetteit olvasva, cselekedeteinek értelmét keresve, az ő szemük a fejedelem századokból visszanéző arcán az ezekkel rokon vonásokon akadt meg, amiket egybefonva, szemük előtt egy harmadik Rákóczi-kép alakult ki. E képen a fejedelem mint sok nép szervezője és elhivatott vezére jelent meg. Ez a kép is a fejedelem szimbólumain és igéin épül fel. Hiszen ő vésette a szabadságharc kardjaira a sokatmondó hét betűt: F-R-I-N-G-I-A! Ezzel is hirdette: “Franciscus Rákóczi In Nomine Gentium Incipit Arma”, vagyis “Rákóczi Ferenc népek érdekében ragadott fegyvert.” A gondolatot Vallomásaiban írt szavai is aláhúzzák: “Az isteni gondviselés elküldött a puszta hazába, hogy fegyverre és szabadságra hívó szózat legyek. És a szózatot meghallotta az ország minden népe”: a magyar, a tót, a rutén, az oláh, stb. Mindezen népek szabadságáért, mindezen népekkel egyetértve harcolt a magyar hős, a vezető nemzet fia. S vezéri tisztét olyan becsülettel viselte, hogy azért családi boldogságát és jószágának mérhetetlen tömegét is feláldozta és inkább számkivetésbe ment, semhogy cserben hagyta volna híveit és a közös ügyet. Erre a kettősségre, — sok nép szervezésére és sok nép vezetésére — utalt a megszállt Kassán elhangzott egyik beszéd, amelyben a szónok kidomborította, hogy “Rákóczi, a nagy úr, a szegény elnyomott rutén, tót és magyar népnek volt vezetője... a népért és emberi szabadságért fogott fegyvert... típusa volt annak a fogalomnak, amit a magyar nép úgy fejez ki, hogy úr...egy pillanatig sem habozott, amikor arról volt szó, hogy egymillió holdnyi birtokát feláldozza és ezzel adta példáját annak, hogy mi a vezér.” Rákóczival, ezzel az “úrral” a magyarság megmutatta, hogy amikor a Duna-medencében a vezetés az ő kezében volt, mindenkor az ország egyetemes érdekei szerint, a népekkel egyetértésben tudott cselekedni, a magyar uralom tehát nem támaszkodott a nyer erő alkalmazására. Az egyetemes európai szempont szükségszerű kiegészítője a Rákócziképnek. Mert a fejedelem szabadságharcának jelentősége nem korlátozódott csupán azokra a népekre, amelyek szabadságért közvetlenül harcoltak. Hanem azzal, hogy az európai egyensúlynak oly fontos középeurópai pillérét megvédelmezte, és ezt a hivatást csábító ígéretekért, a lengyel koronáért sem hagyta el, minden európai nemzetnek nagy szolgálatot tett. Ez Rákóczi küzdelmének európai értelme, amit a magyarság külföldi posztjain állók pillantottak meg és rajzoltak fel a Rákóczi-portréra. “Rákóczi a dunavölgyi népek gondviselő vezére volt, — írtam magam is Párizsban, 1935- ben —, aki országokat áttekintő képességével európai érdekű harcossá lett és mint ilyen, kora legnemesebb alakjai közé emelkedett.” A szent ember mintaképe A trianoni korszakban még egy harmadik — sorrendben immár negyedik — kép is csatlakozott a diszes Rákóczi-galériához, jeléül annak, hogy oly spirituális, romantikus kor volt ez, amelyben az emberek egyúttal “az örök értékek, anyagtalan eszmék és abszolút valóságok után szomjaztak.” Ennek a kornak magába néző, lelki embere ismerte fel Rákócziban az Ég felé forduló arcot, s rajzolta meg róla a szent ember portréját. Ez a kép is az egész Rákóczira tart igényt, s ugyanannyira háttérbe szorítja a hős többi vonásait, mint az előbbi portrék a szent emberét. Ennek a képnek a vonulatait is eredetileg a fejedelem húzta meg, s hitelesítette kolostori életével. Vallomásaiban találjuk e gyönyörű lelkirajzot: “Mindennél jobban indított az, hogy Isten akaratát teljesítsem; mert Te látod Uram, hogy sem fejedelemségre nem vágyakoztam, sem a háborút, a bosszúállást nem kívántam, se ma veszélyektől nem irtóztam. Közömbös volt az személyemre, hogy mely úton járok, csak azon jáijak, melyet Uram Istenem Te tűztél ki nékem.” Ezeket az Isten akaratát fürkésző gondolatokat Szörtsey József így kommentálta: “Ezek Rákóczi szavai; mélyről búgnak föl, akár Jézus Krisztus hegyi beszéde és magasan szárnyalnak fel a csillagos egeken túl a Mindenható Istenig. Ezek a szavak túlemelik Rákóczit minden földiségen, túl a nemzeti szabadsághős esendő nimbuszán...” Ez a földiségen túlemelt Rákóczi Szent Ágoston, Assziszi Szent Ferenc és Pascal társaságába jut s elmondhatni róla: “Elindulásától megérkezéséig, édesanyja első csókjától szíve utolsó dobbanásáig Isten hordozta kézenfogva.” Herczeg Ferenc is azt fejtegette “Pro Libertate” c. regényében, hogy “Rákóczi nagysága nem is politikai vagy katonai sikereiben, hanem páratlan jellemerejében van.” Zolnai professzor észre is vetette, hogy ezen a negyedik Rákóczi-képen a nagyságos fejedelem “mint alázatos, testi és lelki remete jelenik meg, Istennel beszélgető, magányos, mély vallási kultúrájának átélője és kifejezője, udvari eszmekörben kötelességeiről elmélkedő bölcs monarcha.” Szerinte Rákóczi “a magyar katolicizmus egyik legérdekesebb egyénisége, a magyar szellemi élet múltjában Európát magábavevő és Európának magából adó gondolkodók egyike”, aki “ha nem a józan racionalizmus és a felvilágosodás hatalmaskodó korában él, hanem a középkor színes üvegablakainak átsugárzott világában: talán égi korona övezi fejét és szelleműit lénye csodákat fakaszt a lelkekben... Szemük láttára nő fel az egymásután jövő századok során az örökkévalóságba s bizony egyike ama nagyjainknak, akikre nem volt méltó a világ”. A száműzöttek vezércsillaga Magunkról, száműzöttekről szólva, a mi múltunk, jelenünk és jövőnk olyan élesen elkülönülő korszakot jelent, aminőt a bemutatott nemzedékek egyike sem élt át. A múltból nekünk magyarságtudatunkon és hivatásérzésünkön jívül semmi másunk nem hagyományozódott át a jelenre. Nekünk nincs állami függetlenségünk és szabadságunk, mégcsak csonka hazánk sincs, sőt megszakadtak kapcsolataink fajtánk élő törzsével és hazai oltárainkat is meggyalázták. Ami után mi ebből a bánatos jelenből sóvárgunk, ahogy mi a jövőt elképzeljük, arról nekünk csak a magyar történet szelleme muzsikál szívünkben. Hát ennyi sebből vérezve, ennyi vágyat hordva lelkűnkben, vajon melyik képet választhatnánk ki magunknak a magyar Pantheon színes Rákóczi-galériájából? — Én azt hiszem, mi csak egyet tehetünk: sírva öleljük keblünkre mind a négy képet, mert mind a négy a “miénk”, reánk mind a négy egyforma varázzsal hat, mi valamennyit egyformán “szeretjük”. S talán így érzelmileg éppen mi állunk legközelebb e nagy magyar, színekben gazdag lényéhez. Eltűnődve a fejedelem portréin, mégis úgy érezzük, hogy nekünk, akik századok múlva újra éljük az ő keserves sorsának utolsó fordulóját, egy-két vonással gazdagítanunk kell arcát. Nekünk lényeges mozzanat, amire eddig szükségszerűen kevés hangsúly esett, hogy a fejedelem a nemzeti gondolat mellett, amiért megelőzőleg fegyverrel harcolt, a számkivetésben is szívósan kitartott, — mindhalálig. Nem adta fel elveit semmiféle előnyért és vagyonért, hanem hősiesen tűrt és szenvedett a nemzet jogaiért. Ezen a hűségen kívül számkivetettségében is jellemzője maradt vezéri tulajdonsága és személyes varázsa, mely megóvta emigrációját az eszmei széttöredezéstől. És végül még egy vonást: a fejedelem számkivetettségében az otthon elbukott nemzet nagy szószólója lett. Nemcsak személyes érintkezései során szerzett annak lelkes híveket és barátokat, — az egykorú francia memoire-irodalom bőven tanúskodik erről, — hanem maga is írt, és sugalmazására az akkor virágzó hollandiai nyomdákban könyvek jelentek meg nemzete sorsáról. Mindez nem volt hiábavaló munka, mert a későbbi idők meghozták erőfeszítései gyümölcsét, bár ő maga annak már nem lehetett osztályos része. Ez a nemzeti gondolathoz hű, ahhoz a számkivetésben is ragaszkodó, kardja helyett immár tollát forgató, de mindhalálig “vezérlő” fejedelem minden idők magyar nemzeti emigrációjának legmegkapóbb, örökké élő alakja, — a Rákóczi-galéria utolsó brilliáns képe. Az “igazi”Rákóczi Miután végigjártuk a magyar történet Rákóczi-képtárát, bizonyára felmerül a gondolat: melyik hát az igazi Rákóczi? — Mind valamennyi kép “hű” és “igaz”! Ez nem lephet meg bennünket és könnyen megértjük, miért. Aki valaha járt a velencei Campanella híres tornyában, és onnan szétnézett, láthatta, hogy ahány égtáj felé fordította tekintetét, annyiféle kép tárult eléje, — bár mindig ugyanazt a várost látta. így vagyunk az öt Rákóczi-portréval is: bármilyen szempontból nézzük a hőst, mindig egy egész emberi életet kitöltő tevékenység, egy kerek és új látvány tárul elénk. Azt azonban nem mondhatjuk, hogy csak az egyik, vagy csak a másik Rákóczi-kép a hiteles, s a többi már nem az. Mert legyen az értékmérőnk akár a politikai függetlenség eszméje, akár a teljes nemzeti gondolat, akár a dunavölgyi-európai szempont, vagy a szent emberé, a száműzötté, mindegyik az igazi Rákóczi-léleknek csak egy darabját tükrözi. A “nagy Rákóczi” ez öt kivételes emberábrázolás együttese: ez a hiteles történelmi hős, az újabb magyar múlt legnemesebb vezető egyénisége. Hogy a magyar szabadságharc vezére ilyen kivételes erkölcsi nagysággá emelkedett előttünk, a késői utókor előtt, annak Rákóczi személyes varázsán kívül magyarázatát adhatja az is, hogy kibontakozását roppant nagy történeti erők segítették elő, melyek félelmetesen állandók a magyar történelem folyásában, egészen napjainkig. És Rákóczi ezekkel az erőkkel szemben tanúsított állásfoglalását annyira a magyarság leikéből vett szavakkal és tettekkel fejezte ki, hogy értékskáláján nemcsak nemzeti múltunkat mérhetjük fel, hanem az minden korszakban iránytű gyanánt szolgálhat, amíg csak él magyar a Kárpátok ölén. (Nyugati Magyarság) Lapunk november—december-i összevont számában már szomorú szívvel jelentettük, hogy özv. Kovarcz Emilné született Magassy Erzsébet életének 82. esztendejében elhunyt. Végtelenül sajnáljuk, hogy technikai okok miatt Vasvári Zoltán búcsúztatóját csak most áll módunkban lapunk hasábjain — osztozva az árvák mélységes gyászában — közölni. t Özv. Kovarcz Emilné Drága Nemzetes Asszony! Drága Bözsinénink! A nemzeti magyarságot nagy gyász érte Bözsinéni eltávozásával. Itt körünkben ő képviselte hajdani harcos hazafiak soha el nem múló emlékét. Kitűnő emlékező tehetséggel volt megáldva, az idő múlásával sokunknak emlékezéséből kimaradt események és szereplő személyek neveit, egyből megtudta mondani, ő volt a mi élő lexikonunk! Drága Bözsinéni élete nem volt rózsás, aránylag fiatalon lett özveggyé, a kommunisták szeretett férjét Kovarcz Emilt az utolsó nemzeti kormány Mozgósítási Miniszterét kivégezték. Aki önként ment haza, hogy bajtársai sorsával osztozzék. Ez soha el nem múló fájdalmat okozott az ő szívében. De mielőtt ez megtörtént Bözsinéninek sok megalázásban volt része az akkori hatalmon lévőktől. Ö némán és felemelt fejjel tűrte a zaklatást, mert hitt abban a nemzeti mozgalomban amit az ura képviselt. Azok a nemzeti gondolatok, amelyért otthon és itt kint annyit szenvedett a véleményét soha nem változtatta meg, mert ezek igazságáról szentül meg volt győződve. Mi akik ugyan azokat az elveket vallottuk és valljuk ma is amiért ő szenvedett, ezért mindenkor nagy szeretettel és tisztelettel vettük körül. Most a sors úgy hozta, hogy Bözsinénitől örökre búcsút kell vennünk, ezt nehéz szívvel tesszük, mert egy nemes és fennkölt korszaknak egy hívő és öntudatos szereplőjétől nehéz az elvállás. Adjon a jó Isten hátramaradott szeretteinek - lányának, vejének, unokáknak és dédunokáknak lélekben megnyugvást. Neki pedig szeretett hazájától és férjétől távol az idegen földben békés nyugalmat. Isten veled Bözsinéni, az emlékedet és útmutatásodat őrizzük.
