Szittyakürt, 1984 (23. évfolyam, 2-2. szám)
1984-02-01 / 2. szám
10. oldal «ITtVAKÖfcT 1984.február őket, bátyámmal másfelé megyünk, s megállapítjuk, hogy ugye, tudnak magyarul beszélni, ha rákényszerülnek. Nem értjük viszont, hogy miért hallgattak el minket meglátva? Talán titkosrendőröknek néztek? A lakás felé visszaútban is hosszú sorban árulnak mindenféle ringy-rongyot, használt ruha, cipő, törött porceláncsésze, parafadugó, rongybabák, hamis üveg-ékszerutánzatok, kétoldalt a földön, nylonokon ... Itt meg bódék is vannak, azokban sütik a román fasirozottat, olyan büdös szag terjend az egész téren, hogy egész napra elmegy az étvágyunk. Szegény bátyám, mindenáron káposztalevelet akart venni, de nem kapott. Meg akarta nekünk tölteni töltött káposztának. Vett a mócoktól feketén egy félkiló húst, abból. Mivel nincs káposztalevél, mennünk kell tovább, van még állami zöldségbolt a főtéren kettő, s a mellékutcában is kettő. Odaérve azt állapíthatjuk meg, hogy üresek! Néhány fonnyadt répán kívül nincs bennük semmi, csak a piszok s a román elárusítónő. Végre a kis utcában hosszú sort látunk. Ebben a boltban lesz valamit Bátyánk sorbaáll anélkül, hogy tudná, mit osztanak. — Valamit csak kapok — mondja s áll türelmesen. — Nem kérdezi meg, hogy mi van? — kérdem. — Minek? Valamire minden zöldség jó — mondja. A sor nagyon lassan mozog, így Édesapámmal még egy kicsit nézelődünk, majd hazajön a bácsikám, mi még járunk egyet a városban. Nem mondhatjuk, hogy nézzük a kirakatokat, mert az bizony fakult holmikat tartalmaz. Egy üzletben, ahol törülközőket vesz apám, könyörögnek az elárusítók (magyarok) papírpénzért: forintért, dollárért, márkáért. Nem kapnak ugyanis egyáltalán a pénzváltóban pénzt az utazáshoz, ha néha kapnak, akkor meg nevetségesen kevés összeget. Panasz, panasz, mindenütt, ahol magyarokkal találkozunk. “Mit hoztak?” — kérdezi mindenki tőlünk, mindent megvennének, csak magyar áru legyen. Betérünk a templomba. Hétköznap van, mégis annyian vannak, hogy alig férnek, itt ugyanis az ima (vasárnap a prédikáció is) magyarul van. Katolikus, református templom, egyre megy, mindkettő magyarul beszél. Mise után megvárom a papot, beszélgetünk. “Atyám, tudom, hogy ön járt csángó-földön.” — “Igen, még ide is átjön Moldovából, aki gyerekét kereszteltetné, s azok is, akik házasodni szeretnének. Szívesebben jönnek ide, magyar paphoz, mint az oláh templomba. Itt, aki görögkatolikus, nem mehet katolikus templomba, Ceausescu megtiltotta a görögkatolikusoknak vallásuk gyakorlását, nekik csak a görögkeleti vallásban, román templomban áll nyitva a kapu. Én is a fejemmel játszom, ha egy görögkatolikust fogadok bármi célból. — Igen, a templomba nemcsak a vallásosak jönnek. Mindenki, aki éhes a magyar szóra. ” S másik kérdésre válaszolva: “Igen, a magyar himnusz, az tilos a templomban . . . Persze, találunk mi helyet, ahol elénekeljük a székely himnusszal együtt. ” A tér egyik végére továbbsétálva, szép régi Petőfi szobrot, 1848-as emlékművet fedezünk fel. Nem döntöték még le, de a feliratot cementtel befalazták s odaírták románul, hogy polgári forradalom emlékműve 1848-ból. Korábban, egyszer Kolozsvárott meglátogattam Mátyás király szülőházát. Egy évvel később már nem engedtek be azzal, hogy renoválnak. Másik alkalommal már eltűnt a tábla a kis házról, s múzeum helyett iskolának rendezték be, oda hogy’ menjen be a látoeató? Azértis bementünk, még akkor is. Egy kis üveg kisüstit adtam a pedellusnak a beengedésért. Hosszú sétánk után megérkeztünk Bátyám házába.Örömmel mutatta: “Kaptam répalevelet.” Ekkor az édesapám — úgy veszem észre, betelt nála a pohár — azt mondja: “Tudod öregem, nekünk haza kell érnünk még ma, mert nem érzem jól magamat. Egy kis füllentés az egész; de kénytelen apám, nem akarjuk a kis öreget megbántani. Négy lejt fizetett a répalevél darabjáért, ezt is alig tudta beszerezni, dehát mi még ott nem tartunk, hogy disznók kajáját együk. Apám kitartott a hazamenetel meséje mellett, gyorsan összekapkodtuk pizsamáinkat, fogkeféinket. Búcsúzás. Nem is lehetünk tovább amúgysem a két öreg terhére. Utoljára ölelem meg a két szegény kis öreget. Ok nem tudják, s nem is mondhatom meg nekik, hogy nem találkozunk többet. Ez fontos mindnyájunk biztonsága érdekében. Szerinte hazánk, Magyarország az ígéret Földje, a jólét országa, s nem tudja, hogy ez csak Romániával való összehasonlításban áll így. A szabadság hiányát ő is érzi. Ő nem tudja, hogy ez, mármint a szabadság nemcsak Erdély-Romániában, hanem az anyaországban is hiánycikk, s én nemsokára elmenekülök onnét nyugatra. Nagy fájdalom ez nekem, de a rendszer kényszerít alakoskodásra, titkolózásra, erre is, hogy a magyar még a családban sem lehet már egyenes, ezt is a vörös urainknak köszönhetjük. Hallgatok hát. Hosszan integetnek utánunk. Most biztosan találgatják: miért mentek el ezek ilyen hirtelen? Gurulunk édesapámmal lefelé a szerpentinen, távol sejteti magát a kék homályos látóhatáron a magyar Alföld . . . Apámat csak a répalevél-téma érdekli: “Fiam, ez a finom úr — sóhajt — répalevelet eszik. ” — Apu — válaszolom —, lehet, mi is ezt eszünk majd. — Mi, soha! — Nana, tán most még nem, de ha a testvérek elvisznek mindent?! Gondolatokba merülve, ismét a rázós, kátyus úton lassan gurulunk a magyar határ felé . . . T. DOMBRÁDY DÓRA: Meg lesz-e a Hungarian Quarterly? Február 6-án a TV képernyője a sarajevói olimpiai játékokat közvetítette, közben a mi számunkra érdekes történelmi visszapillantást adott képekkel, térképekkel arról, hogy 1914. június 28-án Sarajevoban Ferenc Ferdinánt és felesége ellen látogatásuk alkalmával Gavrilo Princ és társai merényletet követtek el és revolvergolyóktól találva haltak meg. Az Osztrák—Magyar Monarchia trónörökösének és feleségének halála volt a közvetlen oka az első világháború kitörésének. A televízión láttuk Magyarország akkori térképét és a háború után miképpen ajándékozták országunk egy részével a cseheket, románokat, szerbeket és osztrákokat. Történészeink arról már írtak, hogy ha Ferenc Ferdinánd került volna Ferenc József után a trónra, ő az egyház jogainak teljes érvényesülése mellett a monarchia szláv népeire kívánt támaszkodni, nem szerette a magyarokat, büszke, békéden népnek tartotta. Biztosan magyarok is sokan nézték az olimpiai játékokat és látták a közbeiktatott történelmi tájékoztatót is. Ragadjuk meg ezt az alkalmat is, hogy idegen barátainknak, a szülők gyermekeiknek magyarázzák meg, ismertessék hazánk egy részének igazságtalan elajándékozását. Szüleim úgy tanítottak, az elcsatolt Erdélyben, hogy sohase feledjem el, hogy szerves része Erdély Magyarországnak, és arról, ami soha nem mondunk le, s ha erről valaki bárhol is éljen a nagyvilágban lemond, az hazaáruló. gr. Wass Albert az Erdélyi Világszövetség elnöke, az emigrációban lankadatlanul dolgozik. Most a ‘‘Második lépés első mozdulata” című cikkében javasolja, hogy a Kárpát-medence visszaállításáért úgy dolgozhatunk érdemben, ha az angol nyelven megjelenő folyóiratot kibővítjük és abban, nemcsak Erdélyről, de a Délvidékről, Felvidékről, Nyugat-Magyarországról is közlünk politikai, gazdasági, kultúrális problémával foglalkozó cikkeket. A Free Hungaryen Quartely példányait is, mint a Transylvanian Quarterlyt, eljuttatnánk a képviselőkhöz, szenátorokhoz, elnöki tanácsadókhoz, külügyi tisztviselőkhöz, washingtoni megbízottunk: Boissenin Ilona útján. gr. Wass Albert cikkében nyomatékosan rámutat arra, hogy Közép- Európa békéjét és egyensúlyát a Kárpát-medence történelmi egységének helyreállítása nélkül semmi módon nem lehet helyrehozni. A Free Hungaryan Quarterly előállítására pénz kell, amit előflzetések és gyűjtések útján lehetne biztosítani. Talán ez az utolsó alkalom, de egyesült erővel elő tudjuk teremteni a pénzt a lapra. Tíz dollár egy évre senkinek sem jelent túl nagy megterhelést, hisz szórakozásra többet is költünk. Amikor a cikkre felhívtam pár ismerősöm figyelmét és megkérdeztem, mit szólnak hozzá, szinte szégyellem megírni, hogy furcsa válaszokat kaptam. De hadd álljon itt egy néhánynak a válasza: Igen olvastam, majd adok ... nem olvastam, nem volt rá időm ... nem jár nekem magyar újság, nincs időm olvasni ... csak dolgozzatok, nektek van időtök ... persze, hogy kell rá pénzt, én adok szívesen ... Egy öreg erdélyi néni azt mondta: áldjon érte az Isten, hogy tesztek Erdélyért, csak legyen, aki áldozatos munkát vállal, nekem is nehéz, de én adok, inkább megkoplalom... Akik nem ismerik a lapszerkesztést, azok nem tudják, hogy nehéz és önzetlen munkát végeznek, amit nem fizetnek, nem köszönnek meg. A szerkesztők, az írók ezt nem is várják, mert ők hazájukkal, fajtájukkal szembeni kötelességüknek érzik és azért teszik. Szívleljük meg Wass Albert felhívását, támogassuk munkáját anyagilag is. Ne holnap, de még ma, amíg nem késő, mert románok, csehek, szerbek évek óta ellenünk dolgoznak. Az Amerikai Magyar Szépmíves Czéh címe: Rt. Box 59, Astor, Florida, 32001. Lajossy Sándor a ‘‘Harsona” szerkesztőjének könyvismertetése R. BAKOS IBOLYA: ŐSEINK NYOMÁBAN KÖZÉP-ÁZSIÁBAN C. KÖNYVÉRŐL v. Kovács György a Magyar-Turán-Szumir Történelmi Szemle szerkesztő kiadója hívta fel a figyelmem “honleányunk érdemes tevékenységére”. — Nos elolvashattam érdekes kis művét a — Hunzák országáról. Ez a kis könyvecske három részben, mindössze 72 oldalon, számos térképpel, képekkel és leletanyaggal nyújt elfogadhatóan és kissé meseszerűen színes olvasmányt egy eléggé ismeretlen és elfelejtett néptöredékről. Magyar vonatkozásban Észak-Pakisztán Karakorum magaslatai által elzárt völgyekben élő hunok maradványait kell látnunk bennük. A képek és a gazdag bizonyítóanyag egyedei tanúsítani látszanak a feltevést! R. Bakos Ibolya elbeszélései pedig egyenesen arra sarkallnak, hogy az egyszerű népet talpraesettségében, tiszta, nemes gondolkodásában ottmaradt rokonainknak fogadjam el. Annál inkább is megtehetem, mert őstörténetünkbe illők, vagyis ősapáink vándorló társai voltak és ottmaradásuk sorsszerűén történhetett a népesség kirajzásakor. Idegen csengésű nyelvezetük is annyira egyedüli, mint a mienk Európában. Korábbi olvasmányaim és tanulmányaim alapján megállapítottam, hogy számos otthon és külföldön élő kutatóink kijelentései nagyon megegyeznek a régebbi tudós kutatóink rögzített véleményével. A szerzőnő által is nagyon helyesen idézett Zajti Ferenc, László Gyula, Dr. Varga Zsigmond, Dr. Baráth Tibor, Szöllősy Sándor, Veres P. Tibor arról a nagy népkeveredésről beszélnek, melyből magyarrá ötvöződtünk . . . Úgyszólván a “félvilággal’’rokonságban vagyunk. Az árpádkori magyarok is tudták ezt, ezért indult már Julianus barát lemaradt rokonaink felkutatására; Ugyanez a fennkölt cél vezette Körösi Csorna Sándort is, aki mint tudjuk, a dardzsilingi temetőben pihen és a tibeti nagy szótárral ajándékozta meg a világot ... De Stein Aurél keleti utazónk és mások is “magyar nyomokat” kerestek és találtak bőségesen. Most mint korunk új Julianusát, R. Bakos Ibolyát is ez az — égető kérdés vezette, míg csak meg nem ismerhette a hunzákat! így aztán csodálkozhatunk, hogy a “hegyek birodalmát” igen élvezetes, de nagyon fáradságos szívóssággal végigjárta és beszámolt élményeiről . . . Szellemileg követve sem mindennapos olvasmány vagy divatos útleírás, hanem történeti elbeszélés. Az elbeszélések leírása tudós professzorral, túristavezetőkkel, pásztorokkal vagy egy diák-kisfiúval, határozottan meggyőzőek és eredetiek. Jól tükrözik a hunzák gondolkodását és leleményes magyar megfelelőnket! A múzeumok kőbevésett vagy egyes leletanyag maradványai nem egy esetben ismert magyaros mintáink őstípusai, és a messzi múltból dobogtatják meg szívünket. Ezért nagyra kell hogy becsüljem R. Bakos Ibolya kis művét, mert magyar nyelven az első könnyű stílusú történelem Közép-Ázsia titkairól! Dicséret illesse érte mindenkor! (A könyv megrendelhető Kossuth Bookshop, 14025 Lakota Avenue, Cleveland, Ohio 44111 címen, ára $4.50.)
