Szittyakürt, 1984 (23. évfolyam, 2-2. szám)
1984-02-01 / 2. szám
1984. február «IftVAKÖfct RAB LÁSZLÓ — VIGH ISTVÁN: •ír SZABAD MAGYARSÁG FREE HUNGARIANS price soe A NÉPPEL TŰZÖN-VIZEN AT!., Nem vagyunk szélsőségesek és “Nyilasok”, pedig mindkét jelzőt megkaptuk, annak ellenére, hogy szemmel láthatólag megállapítható korunkról, hogy a kommunista rendszerben születtünk. Mindenesetre ezt fontosnak tartjuk előre bocsátani a félreértések elkerülése végett. Állandóan arról hallunk, hogy óvakodjunk a szélsőségektől, de senki sem világosít fel arról, hogy mi a középút! Ami a szomorú, mindig olyan egyén adja a lelki prédikációt, akinek múltja és mai működése némi bírálatot von maga után. Mert például hiába nyilasozza le a mai fiatalokat az a “szabadságharcos” vezető, aki csendőrként kezdte pályafutását, majd kiszolgálta a kommunista rendszert pár évig, míg börtönbe nem vetették (a mór megtette kötelességét, a mór mehet), majd “kiszabadult” a Felkelés ideje alatt (vagy előtte) s most az akkor ért szenvedéseiről beszél, de nem említi meg, hogy kommunista működése idején, milyen károkat okozott a nemzetnek. Az ilyen ember szemünkben sem a szabadságharcnak, sem a magyar nemzetnek nem mártírja, hanem a hazaárulásért jogosan leültetett gerinctelenek egyik példánya. Gumipondró! Hiába nevez szélsőségesnek bennünket az a vezető, aki hazajárkálásával dicsekszik, s nem hajlandó elismerni, hogy ezzel elvesztette politikai álláspontját, mert egy cupákért feladta küzdelmét (ha volt neki?), aki még ma is hangoztatja “úri” mivoltát, s azokat, akiket vezetnie kéne, saját dicsfényétől körül lefetyelve gőgösen, megvetően parasztnak titulál (udvartartása elégedett bólogatásai közepette) az ilyen hiába tartja magát “vezetőnek”, hiába “úr”, csak saját piszkos szemétdombján kaparászó exhibicionista mosolybáró, de nem a nemzetért küzdő egyén! Mivel csak erkölcsileg kétes egyének bírálnak, ezért magunk döntjük el a középutat, s nem a becsületükön erősen foltos személyek! Az emigrációba érkezve a következőket tapasztaltuk. Ha végig olvassuk a magyar nyelven megjelenő lapokat, azt látjuk, hogy mind azt írja, hogy antikommunista! Hogy van az akkor mégis, hogy nincs egység, mert az egyes csoportok különkülön küzdenek? Hogy lehet az, hogy minden magyar antikommunista, de ugyanakkor magyar harcol magyar ellen, s az emigráció egyesületi élete ma már alapjában lélektelen mulatozásokban s az egymás közti harcban, a másik egyesület “felszámolásában” csúcseredményeket igen, de aktív magyar munkát felmutatni nem tud. Azt kell látnunk, hogy a magyar emigráció feltartóztathatatlanul halad a csőd felé. Ha olvassuk a lapokat: az egyik katonai alapon, a másik ideológiai alapon, a harmadik kulturális alapon, a negyedik Habsburg királykérdés megoldása segítségével akarja a kommunizmust legyőzni és hirdeti, hogy csak az ő útja megbízható és eredményes, minden más munka eredménytelen. Minden szervezet, mozgalom, kör, egyesület, szövetség láthatóan magát tartja a legalkalmasabbnak arra, hogy a kommunizmus elleni harcot vezesse és elvárja, hogy mindenki csatlakozzék hozzá! Mindenki az áldozataira hivatkozik, melyeket a magyarságért hozott. A katonák, mert a legtöbb katona esett el a háborúban, a hungaristák, mert kétségtelenül ők áldozták a legtöbbet önkéntesen harcba indult párttagjaikkal és híveikkel. Ha a sokat ócsárolt nyilasok az öntudatos nemzettel nem tartottak volna ki, ma nincs emigráció és nincs Európa! És a szabadságharcosok sem alaptalanul hivatkoznak teljesítményeikre! Vagyis ha tárgyilagosak akarunk lenni, meg kell állapítanunk, hogy mindegyik csoportnak igaza van, amikor a maga érdemeit emlegeti, mindaddig, míg nem kiván kizárólagos vezető lenni. Mindegyik szervezet igazat hirdet, hogy a kommunizmust kulturális, morális, szociális és katonai akciókkal lehet leverni. De csak az egyikkel vagy csak a másikkal nem, hanem együttesen! Hiába hozott bárki a kommunizmus elleni harcban bármekkora áldozatot, nemcsak egyik, vagy a másik szervezet jelenti a magyarságot, hanem valamennyi együtt, és végső soron minden áldozatot az egyetemes magyarság hozott! Az egyetemes magyarságba pedig beletartozik mindenki, aki nem vallja magáénak a kommunizmus semmilyen árnyalatát s pillanatnyilag egyetlen szervezet sincs olyan erőfölényben, hogy a magyarság totális vezetését joggal kívánhatná és egyik csoport élén sem áll olyan személyi garnitúra, hogy a sokrétű feladatok elvégzésére minden vonalon a legjobb embert tudná odaállitani. Nincs szervezet, mozgalom, stb., melyben nem volna jó, tehetséges, nagytudású magyarok sora. Egyetlen igaz és nagytehetségű magyart a munkából nem szabad kizárni, mert a “másik csoport” tagja! Megbocsáthatatlan bűn magyar tehetséget csak azért elnyomni, nem támogatni, mert az hungarista, az MHBK-s, szabadságharcos, nyilas, stb. Minden magyarra szükségünk van, nemcsak az emigrációban, hanem odahaza is. Tessék tehát végre öszszefogni! Tessék megalkotni a magyar egységet! De ne felülről induljon meg a szervezés, ne a már meglévő szervezetek, mozgalmak, egyesületek egymás között határozzák el, hogy egyesítik erőiket, mert abból a tapasztalatok szerint úgysem lesz az égadta világon semmi, hanem kérdezzék meg végre az emigráció, az antikommunista szürkék tömegeit, hogy akarják-e az egységet s ha igen, kik azok, akiket az antikommunista magyar emigráció élén a vezetésben látni akarnak! Ez mindennél fontosabb, mivel a mai vezetők túlnyomó többsége már elfelejtette harcát (ha volt neki egyáltalán) a kommunizmus ellen, mely irtja nemzetünket, s hirdeti a legnagyobb hazugságot, azt: hogy kompromisszumot kell kötni a hazai rendszerrel. Ez egy óriási hazugság! Ezt akkora felkiáltó jellel kéne írni innen Sydneyből, hogy Moszkvában nyugodtan megláthassák. Mert nem igaz! Csak olyanok hirdetik, akiknek múltjában takargatni való van, akik egész életükben gerinctelenek voltak. írásunkban éppen erre akarunk rámutatni, hogy sem az emigrációban, sem otthon nincs szükség arra, hogy bárki kompromisszumot kössön a kommunista rendszerrel. Az újonnan kijötteknek hiába próbálják beadni ezt a hazugságot, számukra ez teljesen meddőleg hat, mert ezekben az egyénekben még frissen él a rendszer nyomásának súlya. Ezért ezzel a szöveggel olyanokat akarnak megfertőzni, akik már hosszabb időt töltöttek a hontalanságban, akik gyenge jelleműek. A tudatos ferdítés, történelem hamisítás nagyipari módon folyik. E sikerek titka az, hogy az újságolvasó mindent készpénznek vesz, ha egy prominens előkelőség írta a cikket. Ellenben minket fiatalokat nem kábít el a nevek csillogása. Az igazságra törés megköveteli az abszolút vizsgálatot minden oldalról. Ezzel a semlélettel nézve megállapíthatjuk. hogy az elénk tolt ideálokat nem tudjuk elfogadni. Hiába zengik Nagy Imre mártiromságát, ha egyszer az volt a feladata, hogy idegen érdekek szolgálatában letörje a Szabadságharcot. Hiába kelt fel a kilencmilliós magyarság a kommunizmus ellen, a szűk látókörű Nagy Imre a “forradalmi kormányát” túlzsúfolta meggyőződéses kommunistákkal, mintha a nép nem ez ellen kelt volna fel. Hiába tájékoztatták őt az orosz csapatok bejöveteléről: Nagy az egész országban csak egyetlen emberre hallgatott, a szovjet nagykövetre! A “nemzeti hőssé” és “antikommunista mártírrá” kikiáltott prokommunista, “nemzeti kommunista” sajtó által égig magasztalt Nagy és az egykori hazaáruló Maiéter dicsőítésével a marxisták csak nem akarnak felhagyni. Nagy és kormánya a kommunista párttal együttműködött. A magyar nemzet legtragikusabb napjai voltak ezek, mikor a dicsőségesen fellángolt szabadságvágy vezetőivé sikerült magukat olyan embereknek feltólniok, akik fellépésük első pillanatától kezdve a magyar Szabadságharc árulói voltak és azok a mai napig is, ahol élnek. Különösen, akik a nagy hazugságot hirdetik: Kompromisszumot kell kötni! A tömeggyilkos Maiéter példája mutatja a legszebben ennek a “megegyezés kötésnek” a legkiválóbb példáját. A magyarság szemében elhintették, hogy micsoda jó fiú is Maléterék Palikája, mártír, stb., emlékplaketteket gyártottak, valóságos hősként istenítik. Most csak arra vagyunk kiváncsiak, hogy ezek a legendagyártók miként vélekednek Pongrác Gergely Corvin-köz 1956 című könyvéről, melyben nem éppen rózsás színben festi le ezt a pártbitangot. De természetesen aki egy kicsit is ismeri Maiéter életrajzát, az tisztában van ennek a jellemtelennek az egész viselkedéséről. Valamikor az erkölcsileg feddhetetleneket, az önfeláldozókat tették példaképpé a fiatalság elé, ma a patkány jelleműek vannak divatban, mintegy alátámasztva ennek a nézetnek a valódiságát. Maiéter és a hozzá hasonló alakok, akik ugyan vérségileg magyarok, 1944-től kiszolgálták a kommunizmust, különböző helyt nem álló érvekkel katonaszökevényként átálltak a szovjet csapatokhoz, vezették a keleti szifilizáció csordáit saját véreik ellen, mert azt remélték, hogy igy csinálhatnak karriert! Éveken át hűségesen kiszolgálták a moszkvai rendszert, magas rangokat kaptak és amikor október 26—28-án úgy látszott, hogy győz a Szabadságharc, rájöttek, hogy ők alapjában véve antikommunisták, odacsapódtak a szabadságharcosokhoz. De nem azért, mert szívüklelkük a szabadság után vágyott, hanem mivel azt remélték, hogy most mint szabadságharcosok emelkedhetnek egyénileg magasabbra! Törtető nyalisták, jellemtelen figurák, akik értették, mint lehetett akkor, amikor a magyarok milliói éheztek jól élni, keresni, rangban emelkedni, s ma így tiszta meggyőződésük, hogy ezzel a legutóbbi fordulásukkal tisztára mosták magukat a nemzet előtt. Ezek a vállalkozó szellemű férfiak egykor fehér zászlóval mentek a szovjet elé, piros-fehér-zölddel a szabadságharcosokhoz, mindig az alatt a lobogó alatt, amelyet “szolgálva” a maguk anyagi jólétét a legnagyobb mértékben képviselhetik. A háború után tömegesen álltak át a kommunistákhoz az egykori vezetők. Azzal indokolták léptüket, hogy a családjuk és saját személyi biztonságuk érdekében tették. De pont az ilyen átállókra, magyarul hazaárulókra bízták a legvéresebb munkákat, hogy végrehajtásukkal ezek az egyének bebizonyíthassák hűségüket a kommunista eszmék iránt. Aki ismeri egy kicsit ennek a kornak a történelmét, tudja, hogy milyen tökéletesen teljesítették a kéréseket. Tehát nem lehet elfogadni a magyarázatukat. Különösen azért sem, mivel az egyszerű emberek, munkások, parasztok milliói viszont egyáltalán nem akartak megalkudni ezzel a véres eszmével, s ezeket az ellenálló tömegeket pontosan a hazaárulókkal likvidáltatták, vettették börtönbe. Később jó sok árulót lecsuktak (meg is érdemelték), s miután kiszabadultak, majd nyugatra kerültek, hangos propagandát fejtettek ki, hogy mennyit szenvedtek ártatlanul, de még csak véletlenül sem említik meg, hogy hány ember esett áldozatul működésüknek. Erről mélyen hallgatnak! Viszont keményen hirdetik a kompromisszumkötés elveit, mivel csak ezzel tudják magukat fedezni a leleplezés előtt. Hogy ez mennyire így van, azt Kopácsi Sándor esete is bizonyítja. Budapest rendőrfőkapitánya volt és hive a Nagy-féle reformtörekvéseknek. “Október 24-én Kopácsi sógorával, Fazekas György újságíróval, aki ugyancsak kitüntetett antifasiszta partizán, a budapesti rendőrkapitányság erkélyéről távcsöves puskával lőtte a felkelőket.” (Igazság a Nagy-ügyben, 117. oldl.) Később aztán ő is átállt, mint meggyőződéses szabadságharcos. Kádárék lecsukták, majd miután Brezsnyev közbenjárására kikerült nyugatra, nagy mártírként ünnepük az elkábított emberek. Kopácsiról a következő tanulságot lehet levonni. Dr. Nagy György: A munkásosztály nevében! (Chicago és környéke, 1981. június 20) című cikkében ezt írja: “A mi számunkra régi emigránsokra nézve érthetetlen benne az, hogy volt olyan magyar, aki még a Rákosi rendszer alatt is hitt a kommunista rendszerben, sőt bízott az oroszokban is. Másik súlyos hibája, hogy míg teljes részletességgel írja le a kommunista “mártírok”, egyes esetekben mint Nagy Imre, valóban tragikus sorsát, addig jóformán meg sem emliti a nem-kommunista mártírok áldozatát, akiket ezerszámra végeztetett ki, kínzott halálra, vagy kergetett öngyilkosságba az a rendszer, amelyet ő is kiszolgált.“ Ezek a köpönyegforgatók, akik átálltak, vagy partizánként harcoltak, határozott kommunista propagandát fejtettek ki a háború végén és alatt. Áhhoz, hogy valaki elhigygye, hogy ezek a gyakorlott és meggyőződéses kommunista propagandatevékenységükért busásan fizetett hazaárulók a Szabadságharc alatt most egyszerre sakálokból kezesbárányokká, magyargyűlölőkből magyarbarátokká váltak volna, határozott adag szellemi korlátoltság szükséges! Ezek mai támogatói a kompromisszum hirdetők. Ezek, ha ma szordinóval tesznek is félrevezetésül antikommunista kijelentéseket, úgy ez csak azért történik, hogy elvbarátaiknak megfelelő “erkölcsi” segítséget nyújtsanak. Csak kommunistává lehet valaki, de “volt kommunistává” soha! (Megjelent testvérlapunk, az ausztráliai Szabad Magyarság 1983. októberi számában.) 11. oldal
