Szittyakürt, 1984 (23. évfolyam, 2-2. szám)

1984-02-01 / 2. szám

1984. február

»IftVAKÖfcT

9. oldal

EDELÉNYI SÁNDOR:

LÁTOGATÁS ERDÉLYBEN

Az édesapám nagyon sokat dolgozott az elmúlt években. Elhatároztam, hogy elviszem pár napos pihenésre Erdélybe, a szép fenyvesek közé.

Nehhezen állott rá, nem akarta hagyni aprócseprő elfoglaltságait, munkáját. Nem is könnyű csak úgy könnyedén elindulni, helyettest kell találni elébb. Végre elintézte.

Hétfőn reggel indultunk. Gyakorlatból tudom, hogy nagyon szeretik Erdélyben a magyar kenyeret, ezért kenyeret kell vennünk. Az úton a határ felé csak kis szatócs-boltok vannak nyitva, így csak egy ilyen kis szatócs-tejboltban tudjuk megvenni a kenyeret, s csak szombati, szárazát kapunk már.

Szomorú tény az, hogy a mai kis, zsugorított, maradék hazánkban gépkocsival, bárhonnan indulva egy-kettőre a határon van az ember. A magyar határőrök és a vámosok, akik a nyugati határokon oly udvariatlanok s durvák, itt a román határon kedvesek, mint a húsvéti bárányok. Kitöltőm a papírokat s gurulunk is már a román oldalra, ők befelé nem sokat keresnek, csupán magyar nyelvű írásokért túrnak a kocsim belsejében, nagy rendetlenséget csinálva, de aztán ők is továbbengednek. Fellélegzem, s pár kilométer után megállók elszívni egy cigarettát. Nem találták meg a magyar újságokat s a töméntelen mennyiségű gyógyszert, amit a megőrző titkos rejtekben, oly gonddal elrejtve, magammal viszek . . .

Esik az eső. Tovább hajtunk a rettenetes rossz állapotban alattunk szenvedő országúton, azon meg a szintén szenvedő autónkkal. Előttem egy kocsi tengelyig süllyed egy kátyúba. Egy fiatalember integet, fel is veszem, magyarul beszél, de sajnos, a kiejtése már idegenes. Ö nagyon örül nekünk, de mi is örülünk, mert így beszélgető partnerünk akadt. “Jobb út nincsen?” — “Sajnos nincsen, de 20 km után jobb lesz az út.” Végig magyarlakta vidéken megyünk, sárban evickélünk, de szegények az itteni magyaroki Látom cipőjüket: szakadt bakancs, ruhájukat: csak gönc . . . Beszélgetünk az utasunkkal, aki 20 lejt akar adni előre a fuvarozásért, nem fogadom el, mire ő zavartan magyarázza, itt ez a szokás, mindenki mindenkinek fizet, minden szolgálatért. A vonaton a kalauz összekorrupciózza a pénzt az utasoktól, ha ellenőr jön az is kap belőle, csak a CFR (román vasút) marad ki a jóból. Lefizetik a tisztviselőket, revizorokat, rendőröket, mindenkit. Egy orvos — meséli — feleségével fiatal házasok, megfizettek egy határőrt a Duna mellett, de csak előleget adtak még neki. Hát egyszer még nagyon korán, hisz’ fel sem voltak készülve a nagy útra, jön egy levél: Domnu, gyertek gyorsan, e hónap végéig vagyok csak szolgálatban, lebuktam. De ha addig jöttök, átviszlek még Jugóba. Ezek hanyat-homlok sietve eladtak mindent, s rohantak, amaz át is vitte őket. Ez még a jobbik eset, mert volt olyan, akit maga a határőr ölt meg, s a csónakban engedte a tengerbe lesodródni.

A beszélgetés közben felszakadnak a szürke fellegek, kibújik a Nap és nagyon kedves, tiszta idő lép az előbbi helyébe. Kanyargó szerpentinen megyünk, a kocsi duruzsolva eszi a kilométereket, gyönyörű fenyvesek köszöngetnek az út két oldalán s távolabb méltóságteljes hegyek figyelik a kis magyar rendszámú kocsinkat, csodálkozva, íme, megint magyarok jönnek ... A makadámút minősége olyan jó, hogy a rossz út után szinte felüdülés rajta suhanni, az utasunk magyarázza, hogy itt mindenki számontartja ezt az utat, magyarok építették, mikor Erdély visszatért. Hej, hány éve már annakl

Közben fehérre-kékre-zöldre festett faházak között, kis román falvakon gurulunk keresztül, borotválatlan, rossz kinézésű emberek bámulnak ránk, szinte meg is ijedünk a látványtól. Eszembe jut, mikor egyszer egy ideg-elmegyógyintézetbe szólított a munkám, ott láttam ilyen réveteg arcokat. De nem ezek a mi ellenségeink. Azok ezeken is uralkodnak, mert ők a nagy Bukarestből jöttek, onnan küldi őket Ceausescu és neje Eléna. Kísérőnk közben magyarázza, hol járunk, melyik falu, miről nevezetes. Itt van egy román falu például, ahol a temető a híres. A fejfákra népművészek megfestették a halott élettörténetét. Az egész temető ilyen szép, festett, fejfákkal van teli. A faluban még lehet kapni olcsó gyapjútakarókat, teljesen kéziszövés, de nem veszek, mert félek, hogy bolha is van benne. Attól függetlenül mondom édesapámnak vegyen egyet. Ő se áll kötélnek: vesz a rosseb — mondja.

Azonnal a következő falu meg teljesen magyar. Szomjasak vagyunk, itt már ki kell szállni inni valami üdítőt a kocsmában. A sör, amit csapolnak, büntetés valami régi bűnünkért, olyan rossz. Kiköpjük, s kérünk üvegest. Az valamivel jobb, azt meg lehet inni. Limonádét is ihatnánk, de azt már régebben ismerem, nem is kísérletezem vele.

Közben hirtelen két idevalósi magyar nekemesik; dühödten szidalmaznak: “Nem szégyelli magát ebben az oláh szalmakalapban, magyar magái?!” Cseh szalmakalapom megtévesztette őket, azt hitték, hogy román kalap. Megmagyarázom nekik, majd megnyugodva ülnek vissza asztalukhoz, s becsípve tovább ordítják — dacolva a milíciával — a magyarnótákat.

Folytatjuk útunkat, míg feltűnik a folyók-hegyek ölelésében az ősi magyar városka, s hálásan búcsúzik tőlünk kedves, idegenes kiejtésű utitársunk.

Itt, e régi kis városban vár ránk bátyánk és nénénk — mindketten öregek és betegek, különösen az öreg “tekintetes asszony”. S ezt a kifejezést csak igazándi tiszteletből használom, mert Jókai Mór írásai jutnak eszembe, amikor őket látom, megelevenednek olvasmányaim. Ilyenek, ilyen jószívű, galambősz öregecskék szerepeltek ott is, persze a nagy író is az életből vette hőseit, én is az Életet próbálom itt megírni, nem én tehetek róla, hogy úgy sikeredik, hogy az Élet helyett én már csak egy napról-napra való tengődésről, lassú halálról, vegetálásról tudósíthatom kedves olvasóimat. Ne is higgyenek azoknak, akik valami biztatót mondanak az ottani életről. Sajnos, csak ilyen szomorú kép az igaz, amit én saját szememmel láttam, nem is hiszek annak, aki mást állít.

Nagy az öröm, mert előszedem az ajándékokat. Idős bátyám ölel, néném összecsókol. Bemutatom édesapám fején a cseh kalapot, nagyot nevetnek a történetén. Kirakom a szalámit, kolbászt és cukrot, s a többi élelmiszert, nagy az öröm. Az udvaron a kocsit szinte széjjel kell szedni, hogy a rejtekhelyről elővehessem az újságokat, és a sok gyógyszert. Persze annak örülnek a legjobban, mert mind a kettő gyógyszer: az egyik a léleké, a másik a testé . . .

Ugye, milyen érdekes ez? Kedves olvasóm itt nyugaton mit szól hozzá? Két “szocialista, baráti” állam, egymástól sajnálja a gyógyszert s megtiltja kivitelét. Utoljára a két kis öreg majd kiugrott a bőréből: “Jánoskám, — mondja az öreg apámnak — mekkora örömet szereztél!”

A java még hátra van, a magyar kenyér. Úgy örülnek a szombati, szikkadt kenyérnek, alig tudom azt a hangulatot visszaadni. Már a szomszédok is összegyűltek. Mint a misén, áldozásnál, Sári néném egyenként egy-egy darabot tör a kenyérből s a vendégek áhítattal eszik: magyar kenyér, de finom . . . Adj még egy darabot, Sárikám . . . Mi ketten sírni tudnánk, a mindenoégit! Hogy lez> .esztették, Balkánná tették ezt az országot, s ő’ nevezik magukat Róma utódainak! Ez a két kis öreg örül a szikkadt magyar kenyérnek! Láttuk az ő produktumukat is: egy merő ragacs volt.

Este telefonálni szeretnénk a családnak Budapestre. Mióta van telefonja bátyám? Tavaly szerelték be, húszéves várakozás után. Na, majdnem annyi Pesten is! De ott már lehet tárcsázni Prágát is. Prágát itt is lehet, csak Magyarországot nem, azt a központtól kell kérni. Egy óra múlva kérdés a központhoz: Budapest? Kérem, domnu, csak egy óra múlva tudom kapcsolni. Újra, s újra kérdezzük. Ez így meg késő estig, nem kapcsolják. Magyar. Ilyen nehéz nekik. A Magyarországra való telefonálás egy egész napot is igénybe vesz, mert előkészítik a magnót, szalagra veszik a beszélgetést. Akkor inkább lemondunk róla.

Szép, tiszta, napfényes reggelre ébredünk. Ma horgászni, rákászni megyünk. Fürdeni is van alkalmunk a jéghideg hegyi patakban, ahol egy kis vízesés és kiszélesedés van. Ez az én bátyám már hetvenen felül van, mégis felmászik a gyümölcsfákra a szép gyümölcsért s kiszolgálja nagybeteg, mozgássérült, két bottal járó feleségét — most pedig velünk horgászik és rákászik. Még a horgászás megy is nekem s apámnak, de a rákászás csak nem akar sikerülni, nem tudjuk, hol keressük őket. Bátyám hozzá még nagy vadász is volt, volt neki mindenféle fegyvere, de az uralkodó nemzet elvette az engedélyt s a fegyvereket is. A magyar nem megbízható, talán ha úgy adódik, a fegyvert ellenük is fordítaná. Milyen jól tudják! — ebben az egyben nem is tévednek!

Két székely jön. Lassan idáig érnek. “Mit szorgoskodnak?” — kérdezik. “Horgászunk, horgászgátunk, meg rákásznánk is” — panaszoljuk. Nem is mondanak rá semmi, s mikor már félórája kibicelnek a hátunk mögött, a fiatal székely benyúl egy kő alá, s azonnal kihúz onnan egy szépen fejlett rákot. A csodálkozástól nem tudunk hová lenni.

Megoldódik a nyelvük, s a mi nyelvünk is. Beszélgetünk. Az idős bácsi viszi a szót, bizalommal van, hiszen bátyámat ismeri. “Tudjátok, négy esztendőt éltem én magyar vezetés alatt, de csak

egy évet szeretnék úgy élni, mint ahogy akkor éltem, s boldogan, szívesen halnék azonnal meg, pedig nem vagyok öreg, csak 75 éves. Maradék kis életemet szívesen adnám magyar fennhatóságban!

Lassan ereszkedünk vissza, lefelé a hegyi patak völgyében, egy borvíz üzemet még meglátogatunk. Özönvíz-előtti régiségű, még magyar gépek dolgoznak az üzemben, de a borvíz finom, aki azt nem kóstolta, hiába beszélek és annak . . . Mire a folyóhoz érünk, késő délután van, beleülünk a kis autómba, s visszafurikázunk az öreg házba. Este vacsorára bivalytejföllel kedveskedik nekünk a házigazda, oláh-móc hozta, tartozott valamivel, s törlesztett. Havasi, nagyon sűrű tejföl, a kanál megáll benne. Megsózzuk, magyar kenyérrel eszszük. Hosszú, éjszakába nyúló beszélgetésre maraduk fenn. Édesapám nagyon élvezi az itteni magyarokat. Jobb magyarok ezek, mint mi otthon! Igen, ők jobban megbecsülnek mindent: nyelvet, kultúrát, irodalmat s történelmet, mert ők mindezek tanításának, terjesztésének jogától el vannak tiltva. A milíciát kellett megvesztegetni, hogy az öreg bejelentette, hogy magyar rokonvendégek alszanak nála. Mibe került ez neked? — kérdi édesapám a bátyámtól. “Ne törődj te azzal, megérte akkor is, ha sokba került. Nekünk, tudjátok egy-két évre megtelik a lelkünk, amikor ti idejösztök, majd sietve hazahúzzátok a csíkot. Mert különös, hogy mindig milyen hamar hazamentek!

Másnap reggel újra vad mócok hozzák a reggeli tejet. Nagyon finom, havasi tej. Bátyám egész délelőttje a sorbanállásokkal megy el. Már késő délután lett, amikor a konyhában valami egyszerű ebédhez össze tudtunk ülni, azaz hogy amikor ehhez az ebédhez minden hozzávalót össze tudott szegény öreg szedni.

Újabb reggel. Üzenet jön: megjött a gázl Palackos gázról van szó, ami az állomás vakvágányára megérkezett. Az idős ember, vállán hosszú évek súlyával, markolná a tartozékokat, de nem hagyom. Most itt vagyok én is, hadd segítsek. Előkapjuk hát a palackot, bátyám a kerékpárt, rákötözzük, én tolom, az öreg hívja a kutyát, szép német juhászkutyáját, nem értem, minek . . .

Messze a városka szélén, az állomáson hosszú sor áll és vár. A palackokat krétával ráírt számokkal megszámozták. A kutya a biciklit s palackunkat őrzi. — így jó — mondja bátyám, különben ellopnák, tudod milyen érték egy ilyen palack? — Nem maradunk itt? — kérdem — Nem, mert segíteni kell kirakni a vagont. — Itt az emberek maguk rakják ki a vagonból a gázt, s közben gyerekek, hozzátartozók őrzik a palackokat, mint a bátyám palackját a kutya. Előbb betoljuk a rakodóra a vagont, aztán lesz az osztás. Időbe kerül, de erre szakítani kell időt, különben nincs gáz, amellyel ugye mégiscsak könnyebb, gyorsabb s főleg kényelmesebb főzni, mint befűteni a tűzhelybe, öreg vagyok már.

Az öreg házba visszaérve használni szeretném a WC-t. Bátyám figyelmeztetően emeli fel az ujját: A WC-papírt ne dobd a kagylóba! — Hát hova? — Csak a boyler-kályhába dobd, mert eltömi a kagyló lefolyóját. Azért van tehát a fürdőszoba-WC-ben olyan fertelmes, áporodott büdös. A sok szennyes papír a boyler-kályhában vár, míg az öreg eltüzeli. Különben is, az egész ház oly elhanyagolt, majd összedől. Oly elesett, mint a két kis öreg. Borzasztó arra gondolni, hogy ez a finom nevelésű, diplomás magyar úr, ilyen elképesztően elmaradott körülmények között él, tengődik, semmiképpen nem válik ez dicséretére Romániának.

Következő nap hazamegyünk Magyarországra. Ezt reggel még én sem tudom. így alakult, apám határozott így, de ennek is története van. Elsorolom hát, hogyan esett, hogyan határoztuk el, hogy nem maradunk tovább. Szabadságunk a munkahelytől volt még bőven. Nem éreztük a sietés kényszerét sem.

Reggel korán megreggeliztünk, s bátyánkkal kimentünk a piacra. Szédítő drágaság! Pár éve még olcsón lehetett paradicsomot, paprikát s a mi kedvenc zöldségünket: padlizsánt kapni. Most négyszeres az ár, ahhoz viszonyítva. Nálunk az ócskapiacon is kellemes körülmények között árulnak az árusok. Itt az éjjel eső esett, s a pocsolyák mellé egy nylonra rakják a sárba az árut s ott topognak mellette. Egyik sorban a zöldség-gyümölcs, a tojás, liszt, mindenütt máléliszt, kukorica. Másik sorban durvaszövésű, de szép népművészeti takarók, kissé rikító színekkel. A borjúnevelésről beszélgetnek az egyik helyen az árusok magyarul. Mikor jövünk, halljuk. Hirtelen románra fordítják a szót. Édesapám, aki szakértő a témában, magyarul köszön, románul köszönnek vissza. Apám nagy nyugodtan kezdi: akaratlanul is meghallottam, hogy a borjúnevelésről beszélnek, ha szabad, én is elmondanám, nekem is van borjúnevelésben tapasztalatom . . . s folytatja, meg is barátkoznak, a téma közös, nemzetközi, úgy elmerülnek a beszélgetésben, hogy ott is hagyjuk