Szittyakürt, 1984 (23. évfolyam, 2-2. szám)

1984-02-01 / 2. szám

4. oldal $ZITÍVAKÖI*T 1984.február első jele, ereje elhagyta, eszméletét elvesztette, s ki tudja miért, de a határba dolgozni rendelt néhány perzsa rabszolga mentette meg őket cse­kély italukat és ételüket megosztva velük. De végül is valamivel rosszabb állapotban mint én, az ellenkező irányból Vámbéry is megérkezett Bokha­­rába. Timur Lenk és Ulugbeg birodalmának hanyatlása után Bokhara csilla­ga Szamarkandé fölé emelkedett, s Turkesztán uralkodója ekkor a bokharai emír egészen a cári seregek támadásáig, a múlt században. A főváros Bokhara lett, melyet mindig úgy emlegetnek “Bokhara Serife”, a “nemes Bokhara”. A város nevét a helyiek Buharának ejtik. A város nem olyan fényes, nem olyan csillogó, mint Szamarkand. Kevés olyan épülete van, mely színes majolikával lenne borítva, de legalább is nem olyan mér­tékben, mint Szamarkandban. Persze, ezek az épületek több száz évvel régebbiek, így 9—10. századiak, mint a nyönyörű Ismail Samáni mauzó­leum, ki csodásán vizet fakasztott a homokból. Más főépületek meg 12. századiak. Ezek majolika helyett olyan kiégetett téglákból vannak készítve, melyek felszínén különféle mértani formázatok vannak, s így az épület fala a nap állásától függően más-más árnyék díszítést mutat. A nyári idő száraz meleg, mely ellen az ember állandóan forró, cukortalan zöld-tea ivásával védekezik. Nagyon élveztem ezt a teát, melyet embernagyságú szamovárok­ban főznek az utcai teázókban. Minden étkezésnél 2—3 csészével megit­tam, mivel Bokhara híres rossz vizéről, melynek forralatlan ivásától óva in­tettek bennünket. De persze ez nem riasztott el attól, hogy épp a Samáni mauzóleum körüli parkban ne tépdessek fehér szedret a fákról, melyet gye­rekkorom óta nagyon szeretek, s ezzel egyben érzékeltetni szeretném, hogy bár a klíma szélsőségesebb, mint Magyarországon, mégis a szilfákban és szederfákban, de a többi növényzetben is, s pláne a minaretek tetején kele­­pelő gólyákban ismerősöket üdvözölhettem. Bokharai vezetőnk, kedves kis sovány üzbég lány, neve Mira, ki még többet tudott Vámbéryról, mint Leonid. Még helybeli, a könyvében nem szereplő anekdotát is tudott róla. Lehangolva vette tudomásul, hogy Vám­béry könyvének nem az angol, hanem a magyar kiadása van velem, kérve, ha valamikor újra jönnék, hoznék neki egy angol nyelvű példányt. Addig is egyik bazárban egy kis kék türkiz fülbevalót vettem neki, melyben oly nagyon gyönyörködött, s amely oly jól állt kék ruháihoz, melyeket általá­ban viselt. Lelkesen mondta, hogy Vámbéryról tőlem hallott részletekkel fogja a jövőben a vezetendő csoportokat szórakoztatni. Mint ahogy Szamarkand szívét a négyszögletes Regisztán tér képezi, Bokhara legkedveltebb központi helye egy mély, négyszögletes tó, melyet három fontos épület szegélyez, a negyedik oldalon maga a vízcsatorna és az út megy. A tó partján egy nagy teázó van, a tipikus, kb. 2x2 méteres ágy­szerű, de deszkával és keleti szőnyegekkel borított ülőalkalmatosságokkal, ahol a teázás folyik. Ezt a központi részt úgy hívják, hogy Labi-Khauz Divánbegi, azaz az államtitkár tópartja. Ugyanis a tavat szegélyező három épület közül kettőt Nadir divánbegi, az államtitkár építtette az 1600-as évek elején. De az enyém helyett lássuk Vámbéry leírását a tóparti teázó­­ról: “Majdnem három órát járván ide s tova, megkértem nemes vezetőmet s barátomat, Hadzsi Szálihot, hadd pihenjem ki kissé magamat; mire ő a Timcse (teabazáron) keresztül a híres Lab-i hauz divánbegi (a divánbég tavapartja) nevű helyre vezetett, melyet Bokharában igen csinosnak talál­tam. Meglehetősen szabályos négyszög, közepén 100 láb hosszú s 800 láb széles, mély tóval, mely négyszögű kövekkel van kerítve, s melynek vizébe nyolc lépcső vezet le. A parton néhány szép szilfa áll, s árnyékukban nélkü­lözhetetlen teabódék óriási szamovárjaikkal, melyeket Oroszországban kü­lönösen Bokhara számára készítenek, kínálólag csábítják az embert. A tér három oldalán édességeket, kenyeret, gyümölcsöt, meleg és hideg ételeket árulnak egyes állásokon, nádgyékények árnyéka alatt; s a rögtönzött bódék százai, körülrajongva az éhes és nyalánk tömeg által, sajátságos látványt nyújtanak. A negyedik, nyugati és erkélyszerű oldalon áll a mecset, mely előtt szintén van néhány fa, hol a dervisek és meddahok (elbeszélők) fárad­ságos arcjáték kíséretében beszélik el híres próféták és harcfiak hőstetteit, mindig nagyszámú s tudvágyó közönség előtt. Midőn e helyre léptem, az érdekes színjáték befejezéséül még tizenöt dervis a nakisbendi szerzetből, mely itt támadt és székel, vonult el előttem. Sohasem fogom feledni, amint e vadan lelkesült emberek hosszú, tekealakő süvegükkel, lobogó hajjal, hosszú bottal hadonászva, eszeveszettekként ugráltak ide s tova, karban ordítva el egy himnuszt, melynek egyes versszakait ősz szakállú főnökük énekelte elő.” Minden úgyanígy volt, kivéve, hogy nem láttam az ugráló derviseket, melyek a nakisbendi szerzethez tartoztak, csak úgy, mint az álruhás Vám­béry, mert rendet a bokharai szent, Báveddin alapított. Sok történelmi patinájú épületet láttam Bokharában, melyek közül ki­emelem a Kalyan minaretet, mely Könyves Kálmánnal egyidős, a 12. századból. Az ehhez tartozó madrasza az egyetlen működő papnevelde, mely hivatva volna ellátni a 19 milliós Kazahsztán, a 14 milliós Üzbegisz­tán plusz a türkmének és tadzsikok, szóval a mintegy 40 millió mohame­dán vallásos gondozását. KOREZMIA ÉS A MÚZEUMOK Bokharát egy gyönyörű kétméteres szőnyeggel hónom alatt elhagyva, mely most az ágyam előtt fekszik, most már hétmérföldes csizmákkal kell lépdelnem. Korezmia fővárosába, Khivába sajnálatomra nem vitt az útunk, mely a harmadik fontos oázis város. Kézai és Kálti Márk Képes Krónikájában Korezmia kifejezetten szerepel, minthogy Atilla fia Csaba korezmiai nőt vett feleségül, s a krónikák családfája szerint Atilla fia Csaba az Árpád-ház egyeneságú őse. S az Árpád-kori történelemben a kálizok, a kabarok vagy kvarok, nem mások, mint a kazár birodalom társországából való kvarezmiek — írja az orosz Tolsztov (Az ősi Khorezm, 1951:233). A magyarországi böszörmények, az izmaeliták, Aba Sámuel családfája, mind Korezmiába, másként Kovarezmbe vezetnek. Utazásom nagyon fontos három pontja volt még a Taskenti Történelmi Múzeum, a Moszkvai Törté­nelmi Múzeum, melyeket végig fotóztam, s utam utolsó állomásaként a csodás leningrádi Ermitázs. Ennek páratlan szkíta kincseit, s a magyaror­­szágon alig feldolgozott, de számunkra oly fontos szarmatakori leleteit, s a kazár és korezmiai leleteit öt órán keresztül fényképeztem. Remélem, hogy habár ez volt az első de tán nem lesz az utolsó utazá­som a ködös ó-magyar múlt berkeibe. 350 évvel ezelőtt halt meg SZENCZI MOLNÁR ALBERT 1634. január 17-én halt meg Kolozs- miatt rövidesen kénytelen volt visszatérni Né­­várott Szenczi Molnár Albert reformátor, metországba. így aztán a 30 éves háború prédikátor, hitvitázó, tudós, műfordító. Bár viszontagságaiból ők is alaposan kivették a ré­­nem Erdélyben született, mégis ősi székely szűkét, miért is 1624-ben újból hazajött Ma­családból származott, és hányatott sorsú éle- gyarországra. Utolsó éveit Kassán, majd te után erdélyi földben pihent meg. Kolozsvárott töltötte. A hazai iskolák elvégzése után külföld­re ment, ahol a legnagyobb nélkülözések között élt, látogatta a híres egyetemeket és kutatta a könyvtárakat. Első komoly mun­kája, amely egyszerre ismerté tette nevét még a tudósok körében is, a betűrendes Latin—Magyar Szótár volt, melyet Rudolf császárnak ajánlott, aki azért szépen meg is jutalmazta. A zsoltárok költői német fordítása arra ösztökélték, hogy a zsoltárokat a nehézkes, gyatra magyar fordítása helyett költői for­mába öntse. Nehéz, fárasztó munka volt, de megérte, mert 1607 óta a Hombomban nyo­mott "Psalterium Ungaricum" száznál több kiadást ért meg. De igazi jelentősége abban rejlik, hogy ezzel a munkájával Balassa Bá­lint után ő volt a legnagyobb hatással a magyar verselésre és a költői nyelvezetre. Heidelbergi évei alatt írta meg és nyo­matta ki a “Kis Katekizmus’’-ál, amit a mai napig "Heidelbergi Kis Káté”-ként ismer­nek. Miután Móric hesseni herceg kérésére megírta idegenek részére latinul a magyar Erről a hányatott sorsú, nagy magyar nyelvtant, Bethlen Gábor meghívta a gyula- tudósról, íróról és költőről már méltóbban fehérvári főiskolára tanárnak. Bethlen Gábor nem 's emlékezhetnénk meg, mint Veress kérésére itt lefordította magyarra Kálvin Já- Miklósnak, a zsoltárfordítások hangszereié­itől nagy munkáját "A Keresztyén Religióra seben írt alábbi versével, amit Szenczi Mol- és Igaz Hitre Való Tanítás ”-át. Német felesé- nc*r Albert születésének 400. évfordulója al­­gének a törököktől való olthatatlan félelme halmából szerzett. Szenczi Molnár Albert arcképe. (1574-1634) VERESS MIKLÓS: A százötvenharmadik zsoltár Psalmus: százötvenkettő aztán-, halhat a költő fontos csak ami támadt léleklángjából: zsoltár azt zengem most utánnad Albertus Molnár Bűneim már nem szánom seb már az ének számon s mi volhatnék kiloccsan a végső pohár bornál — arcod ring abban lassan Albertus Molnár Ülök partján ezeknek a tiszai vizeknek unottan s álmodozva míg hegedűket himbál túlnan a lusta fűzfa Albertus Molnár Forgószél fútt világon porhamú ifjúságom s lépem utam e porban miként te vándorolnál ha nem hív Heydelberga Albertus Molnár Magyar koldus lehetsz is szállást teremt a pestis hogy fényénél a mécsnek magyar igéket szóljál az istenverte népnek Albertus MOlnár S a népek Babilonja halálunk és kimondja mert annak nem kegyelmez aki lázongva szolgál bár szabadság a jelmez Albertus Molnár És pusztul aki bízik és hull aki nem bízik s halál kötelén torka de zeng de zeng a zsoltár a fölgyújtott mennyboltra Albertus Molnár Egy csikorogva forgó velőtől s vértől csörgő és őrült égitesten népeket őrlő molnár-, az az egy igaz Isten Albertus Molnár Vagyunk száján garatnak véletlen megmaradt mag azért még sarjadásunk hogy vétlen csillagoknál végső magunkba lássunk Albertus Molnár S amint egykoron Dávid zengte az Űr csodáit s amint utána zengte a test mit nem lakói már zenglek a végtelenbe Albertus Molnár Kit már vadak hurcolnak kit madarak szaggatnak kit emberek tépnek az másnak nem sikolt már csupán az öröklétnek Albertus Molnár Amiért hittél te kívül azt örököltem szívül s végem a csöndek hozzák ha belül nem dobog már ez a nyugtalan ország Albertus Molnár Hadai magyaroknak egymással agyarkodnak amíg csak Szenctől Szencig fölég ország és oltár s helyén csontod se látszik Albertus Molnár Partjain bölcs vizeknek leikeink ott zizegnek ahol az űr a tenger ahol a fény a zsoltár várj rám ott türelemmel Albertus Molnár.

Next

/
Thumbnails
Contents