Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1982-10-01 / 10. szám
1982. október «IttVAKOkt 9. oldal HENKEY GYULA ILYENEK VAGYUNK VALÓ VILÁG (Adatok magyarországi népességek társadalmi néprajzához) 1956 óta végzek embertani vizsgálatokat a Duna—Tisza közén, a Palócföldön és a Tiszántúl középső részén. E vizsgálataim során lehetőségem volt olyan jelenségeket észlelni, melyek egyes rokon tudományágak, így a társadalmi néprajz, a szociológia és a pszichológia kutatási területét is érintik. E cikk keretében néprajzi egységenként elsősorban e rokon szaktudományok egyes összefüggéseivel kívánok foglalkozni nagyrészt saját benyomásaim alapján. Tudatában vagyok annak, hogy a vizsgált csoportok, közösségek közötti eltérések részben történeti-társadalmi fáziskülönbségek, ez azonban ilyen tudatosan soha nem jelentkezik a köztudatban, én pedig az embertani kutatások alkalmából észleltem ezeket a jelenségeket. ÉSZAK-BÁCSKA Baja környékének néprajzi szempontból egyik legismertebb magyar községe Nagybaracska. Népviseletük rokon vonásokat mutat a sárköziek és a szeremleiek viseletével, a népi táncok terén is azon községekkel mutatható ki szoros kapcsolat, melyek a török megszállás alatt is fennmaradtak (Szeremle, Érsekcsanád). A XVIII. századi iratok szerint a község túlnyomóan homokos és szűk határa miatt lakossága leginkább halászattal foglalkozott. Nagybaracskát 1763-ig részben szerbek lakták. A szájhagyomány szerint a szerbek ferdítették el Aladics-ra a községben lakó Aladin család nevét, melyből itt maradt török ősre lehet következtetni. Szerb lakosai a Zombor melletti Orszállásra (Sztanisics) települtek át, 1768-ban már 182 magyar családról emlékezik meg az okirat. A halászat szerepe a nagybaracskaiak életében sokáig jelentős volt, a Ferenc-csatornát évtizedekig nagybaracskai halászok bérelték. A nagybaracskaiakra a nagyközepes termet, barna—fekete haj és barna szem a jellemző, a magas termet és a barna szemszín a nőknél kissé gyakoribb. Dávodról (Dautováról) szintén 1763 körül költöztek el a szerbek, a magyar betelepülők a szájhagyomány szerint fele részben Kalocsa környékiek voltak, fele részben a Palócföldről érkeztek. A Kalocsa környéki eredetű családok a palócokat „tótoknak” nevezik, mint általában a Duna—Tisza köze őslakosai azokat, akik északról érkeztek. A Dávodon vizsgáltak között apai és anyai ágon 10%-ban mutathatók ki szlovák hangzású nevek. A családnevek és az embertani típusok összevetése után megállapítható volt, hogy a mongoloid és a keletbalti típus szinte kizárólag azoknál volt kimutatható, akik ősei között szlovák nevű is volt, az előázsiai típus csak mindkét ágon magyar nevű ősök esetén volt észlelhető, a turanid és a dinári típus pedig arányosan oszlott meg. A dávodiak között mindkét nemnél gyakori az igen erős alkat, a férfiak testmagassága Észak-Bácskában a legnagyobb. A hercegszántói vizsgálatok előtt tájékozódtam a helyi településtörténeti adatok iránt. Bár a Központi Statisztikai Hivatal levele szerint 1960-ban a 3895 lakos közül 2770 volt a magyar, 1049 pedig horvát, szerb és egyéb délszláv anyanyelvű, az utóbbi összevont csoportból 231 személy mint szerb anyanyelvű szerepelt, de Lükő Gábor arról tájékoztatott, hogy a magukat szerbeknek vallók ősei eredetileg szintén sokácok voltak, közlése szerint erről Vujicsics Tihamértól értesült. Hercegszántói adatközlőim ugyanezt erősítették meg és elmondták, a hercegszántói sokácok egy része akkor tért át a görögkeleti vallásra, amikor a XIX. század végén a katolikus templomban megcserélték a nagy- és a kismise nyelvét és a nagymise lett magyar nyelvű. Lehetséges, hogy a sokácok felindulásában az is szerepet játszott, hogy Hercegszántón a magyarok viszonylag nagyobb része tartozott a szegényebb réteghez. (Hasonló volt a helyzet általában az egész volt Bácska területén, ahol egyrészt a volt uradalmi cselédek között aránylag a magyarok száma volt a legnagyobb, másrészt a Szerbia felszabadulása után a hazájukba vissza nem térő szerbek a Bácska legtermékenyebb, déli részében tömörültek, az üresen maradt legjobb mezőgazdasági területek zömére pedig német telepeseket hoztak.) Hercegszántói kutatásaim során több ízben hangsúlyoztam, sokác származásúakat vizsgálok, függetlenül attól, ki milyen nemzetiségűnek vallja magát. Ezt a megjelentek közül mindenki tudomásul vette, kivéve 1—1 úrszentiváni, illetve regőcei születésű szerb asszonyt, akik helyi görögkeleti vallásé férfiakhoz mentek feleségül. A vizsgálatok lebonyolításában nagy segítséget nyújtottak a helyi szerb-horvát általános iskola tanulói. A tüdőszűrésen megjelent minden délszláv származásúnak vélt 18 éven felüli férfit és nőt kértek, hogy jöjjön az embertani vizsgálatra. Behívták a Dávodról bevándorolt magyarokat is. Általában mindenki érdeklődött, melyik típushoz tartozik, mi a vizsgálat célja, milyen embertípusok jellemzők a magyarokra és a délszláv népességekre. Az volt a benyomásom, az embertani vizsgálat is hozzájárult a több évtizedes elzárkózási tendenciák feloldódásához és módot nyújtott annak tudatosításához, hogy a történelmi, kulturális és társadalmi kölcsönhatások értékeit érdemes a jövőben fokozottabb mértékben figyelembe venni. A fiatalság körében egyre gyakoribb a magyarok és sokácok közötti házasság és a helyi „szerb” öntudat is egyre nagyobb mértékben veszi figyelembe a településtörténeti és társadalmi tényeket. A vizsgált sokác származásúak között az illírekkel kapcsolatba hozható dinári és a középázsiai eredetű turanid gyakorisága egyenlő, és ezek arányát megközelíti az ozmántörökökre leginkább jellemző előázsiai típus. A sokácokra a nagyközepes termet a jellemző, de a férfiaknál lényegesen gyakoribb a magas termet, mint a nőknél, amely jelentős részben a szikár felé hajló futóatléta alkathoz kapcsolódik. Bunyevác származásúakat Észak-Bácskában első ízben Katymáron vizsgáltam. Bár a vizsgálatot gondos előkészítés előzte meg, a helyi szerb-horvát általános iskola pedagógusai és tanulói részéről pedig a lehető legnagyobb segítséget kaptam, a legtöbb nehézséggel itt találkoztam. Katymáron még a második világháború alatt a németek voltak többségben, de ezek nagyobb részét a negyvenes évek második felében kitelepítették, a bunyevácok aránya (kb 1 /3) nem változott. Katymáron azonban a jelenlegi társadalmi problémák lényege elsősorban nem a magyarok, a bunyevácok és németek egymás közötti viszonyából, hanem a bunyevácok között kialakult, ellentétes nézetekből adódik. Kutatásaim alkalmából a segítségül kapott szerb-horvát iskolai tanulók és az egymást váltó pedagógusok kérése ellenére a volt partizánok egy része — kivétel nélkül mai 55—65 év közöttiek — megtagadta az embertani vizsgálaton való megjelenést, arra hivatkozva, hogy őket a személyi kultusz idején méltánytalan sérelmek érték (nem bizonyított kémkedés vádjával kerültek börtönbe). A bunyevác származásúak egy másik része nem kívánt kiadványban együtt szerepelni a volt partizánokkal. (A felszabadulás után, kb. 1951 végéig a helyi vezetés és a rendőrség irányítása nagyrészt a volt partizánok kezébe került, a svábok új vagyoni helyzetének és egyes sváb családok kitelepítésének elbírálásánál is jelentős szavuk volt.) A nagy többség azonban nem idegenkedett a vizsgálatoktól, barátságosan viselkedett, sőt az általános iskola értesítése alapján az esti órákban azok jelentős része is megjelent vizsgálatra az iskolában — főleg az idősebb korosztályok —, akik a tüdőszűrés alkalmából véletlenül kimaradtak. Többen megjelentek sérelmeik és fenntartásaik említése mellett a két idegenkedő csoport közül is. Az egyik volt partizán igen barátságos volt, elmondta, ő elhiszi, hogy a kutatókat valóban érdekelheti, milyen embertani adatok jellemzők a bunyevácokra, bár ő is volt az ötvenes évek elején börtönben, mégis úgy érzi, újra lehetővé tették számára a beilleszkedést a társadalomba, ő is nyugodt körülmények között dolgozhat, neki nincs mitől félnie, az sem érdekli, ha egyesek az embertani vizsgálatot egy új katymári partizán-ellenes kampány kezdetének tekintik. Ezek a szavak igen jól fejezik ki a nagy többség véleményét, mely szerint vissza kell térni egymás megértéséhez, megbecsüléséhez és a sérelmeket ideje lenne kölcsönösen elfelejteni. A katymári bunyevácok között feltűnően nagy számban találkoztam szikár, vagy a szikár felé hajló, magas, futóatléta alkatúakkal; dinári, turanid, előázsiai a főbb típusok előfordulási sorrendje. Módom volt német származásúakkal is beszélni. Szavaikból kivehető volt, helyzetükkel meg vannak elégedve, volt sérelmeiket nem emlegették. Érdekes volt hallani arról, mind a svábok, mind a bunyevácok részéről, miként ítélik meg egymás, valamint a magyarok természetét, elsősorban összeházasodás szempontjából. Mindez azért volt igen érdekes, mert a Baja környéki vegyes nemzetiségű falvakban mindenhol szinte szó szerint ugyanazt hallottam. A bunyevácok szerint a svábok túlzottan spórolósak, anyagiasak, velük nehéz lenne házasságban tartósan kijönni, bár a magyarok nem teljesen olyanok, mint a bunyevácok, de azért házastársul elfogadhatók, míg a svábok szerint a bunyevácok túlságosan könnyelműek, mulatósak, s bár a magyarok sem annyira takarékosak és megfontoltak, mint ők, de azért házastársként őket még el lehet fogadni. Igen érdekes volt az együttlét a bunyevác tanulókkal. Meglepett, hogy egymás között is magyarul beszéltek, az egymást váltó szerb-horvát általános iskolai pedagógusoktól is azt hallottam, szóban és írásban egyaránt magyarul tudnak a legjobban, a legnagyobb iskolai nehézségük abból adódik, hogy a szerb és az orosz ABC betűit összekeverik. Bunyevác származásúakat Csávolyon is vizsgáltam. Csávoly bunyevác „atyafiságának” vizsgálatát a kecskeméti rendelőintézet volt asszisztensnője ajánlotta, aki megjegyezte, hogy Csávolyon igen barátságos fogadtatásra és kulturált környezetre számíthatok. Magam is nagy érdeklődéssel tekintettem a csávolyi vizsgálat elé, mert a rádióban hallottam a csávolyiakról szóló „Megbékélés” című dokumentumjátékot, nem színészek, hanem a valóságos szereplők tolmácsolásában és ez olyan nagy hatással volt rám, hogy utána még kétszer meghallgattam a megismételt adásokat. A dokumentumjáték kulcsszereplője a készítés idejében a csávolyi általános iskola igazgatója, a délszláv szövetség későbbi főtitkára, aki elmondta szerelme és házassága történetét egy kis „copfos”, Csehszlovákiából áttelepített (a Csehszlovákiából áttelepítetteket az őslakosok általában mindenhol „felvidékiként” említik) magyar lánnyal. Mint a rádiójátékból kiderült, „ő törte meg a jeget", ő merészelt a csávolyi bunyevácok közül elsőként magyar lánynak udvarolni, s bár rokonsága és baráti köre sűrűn fejezte ki nemtetszését, kitartott választottja mellett és a hangjáték szellemének megfelelően ez volt a csávolyi nemzetiségek megbékélésének egyik kezdő lépése. Nyilatkozott a darabban egy — a történés idején fiatal — sváb gazda is, aki kételkedett a „felvidéki” magyar áttelepültek mezőgazdasági szakértelmében és munkabírásában, ezért kihívta őket kaszálóversenyre és közlése szerint, majdnem „szégyenben maradt”. Ezt a „megbékélés” másik jeleként ismertem fel, a jó gazda hírében álló sváb férfi elismerte, a betelepült magyarok a munkában is méltók a megbecsülésre. — Vizsgálataim eredményei szerint a csávolyi bunyevácokra a magas termet a jellemző, gyakori a robusztus, igen erős alkat, a főbb előforduló típusok előfordulási sorrendje turanid, dinári, előázsiai, a vizsgált bunyevácok ősei között eléggé jelentős számban fordulnak elő magyar eredetű családnevek. A csávolyi vizsgálat adatokat nyújthat a turanid és a dinári típus keveredésének alkati összefüggéseire nézve is. (A dinári típus elsősorban igen hosszú lábai folytán magas termetű, a turanidoknak a lábaikhoz képest inkább a törzsük kissé hosszabb.) Az már most is megállapítható, hogy a csávolyi bunyevácok úgy magas termetűek, hogy a dinári típus hosszú lábai nem jellemzők rájuk. Lehetséges, hogy a kedvező környezeti, társadalmi és gazdasági hatások mellett a Csávolyon leggyakoribb típusok vérmérsékleti kölcsönhatásai is elősegíthették a mai csávolyiakra jellemző udvarias, nyugodt, de egyben öntudatos fellépés kialakulását. Érdeklődésük a kultúra és a hagyományok iránt nyilvánvalóan elsősorban a vezetők, pedagógusok és a helyi bunyevác közösség szellemi irányítóinak érdeme. PALÓCFÖLD A Palócföldön 31 palóc-magyar és 2 szlovák eredetűnek tartott községben végeztem vizsgálatokat. Bár a palóc népművészet, népviselet, népdalok és hiedelmek a szakemberek körében igen jól ismertek és ez a vidék valósággal a mai magyar népi kultúra kincsesbányájának tekinthető, de embertani vizsgálataim eredményei, valamint az ezekhez kapcsolódó élmények, megfigyelések lehetővé teszik azt is, hogy a palóc társadalmi, gazdasági, szociális, kulturális és lélektani problémákat összefüggéseikkel együtt, komplex módon tegyem vizsgálat tárgyává. E téren azért is vagyok szerencsés helyzetben, mert palóc rokonságomon keresztül is módom volt adatokat gyűjteni. Á palócok eredete még nem teljesen tisztázott, de a kutatók többsége a kabaroktól származtatja őseiket, akik közé Tatai Molnár Magdolna szerint az Árpád-korban elfogott kun hadifoglyokat, Rásonyi László szerint pedig Zsigmond király idejében Hunyad megyéből, korábban oda betelepített kun eredetű kenéz családok (akik közül Hunyadi János is származott) egy részét továbbtelepítették a Mátra és a Bükk-hegység környékére, Kniezsa István az Árpád-korban a Palócföld fennsíkjain még szláv népességet is kimutatott, de László Gyulának és Tretyakov professzornak a „Szovjet régészet” folyóiratban megjelent beszélgetéséből megállapítható, hogy a korábban szlávokként emlegetett, a honfoglaló magyaroknak meghódoló lakosság alatt a Kárpát—Duna medencében az egész korábbi népességet (a keleti eredetű avarokat, onogurokat, szarmatákat, finn-ugorokat, valamint a szlávokat, a germánokat, a keltákat stb.) együtt kell érteni. Tretyakov szerint a szláv nyelvűek sem lehettek tiszta szlávok. A Palócföldön is számos avarkori temetőt tártak fel, Szabó János Győző pedig nagy számban mutatott ki szarmata és kelta temetőket. A XVIII. század első felében egyes elhagyott községekbe szlovák, vagy részben szlovák telepesek is érkeztek. Bartucz Lajos 1938-ban a palócokat még úgy említi, hogy termetük kisközepes, gyakori közöttük a világos szemű, sötétszőke hajú, keletbalti típus, a mongoloidok aránya pedig szerinte egyes községekben a 20—25%-ot is eléri. Bartucz professzornak kisebb létszámú vizsgálatokra alapított megfigyelései az én eredményeim szerint csak kismértékben jellemzők a palócokra. A palóc centrum népességeire, melyek a török korban a legnagyobb mértékben fennmaradtak, a termet a nagyközepes és a magas határán van (a palócok hazánk magasabb termetű csoportjai közé tartoznak), leggyakoribb a barna szem, a barna—fekete haj aránya mindenhol 95% felett van, a magyarság török elemeivel kapcsolatba hozható turanid és pamiri típus közel hasonló arányban észlelhető, mint amennyit Lipták Pál 1958-ban honfoglaló magyar koponyák vizsgálata alapján kimutatott (40% feletti), a keletbalti típus gyakorisága csak azokban a községekben emelkedik 10% fölé, melyekben a szlovák eredetű családnevek több, mint 20%ban kutathatók ki, (a török elemekkel kapcsolatba hozható turanid és pamiri típus aránya ezen utóbbi községekben is csak kismértékben csökken), a mongoloidok előfordulása pedig a palócok között eredményeim szerint csak 0,9%. Sok az igen erős, robusztus alkatúak száma, mely magas vagy nagyközepes termethez kapcsolódik, a nők általában izmosak és „teltkarcsúak”. „Vékonydongájú” és kövér egyaránt ritkán észlelhető köztük. A palóc centrumban több a magas termetűek és a robusztus alkatúak száma, a legtöbb erős alkatú férfivel és nővel Őrhalomban, Karancskesziben, Mátramindszenten és Pétervásárán találkoztam. A Palócföldön Szászi Éva pszichológus az én vizsgálataimmal párhuzamosan szépségideál-felméréseket is végzett, előzetes jelleggel Rimócon, Lucfalván, Bárnán és Nádújfalun, Őrhalomban pedig a pszichológiai vizsgálat az egész 24—60 éves őslakos népesség megjelent tagjaira kiterjedt. Kilenc, hazánkban előforduló embertípusból lehetettválasztani,aszimpátiavizsgálat során előszörl—1 fiatal férfit és nőt, középkorú férfit és nőt külön-külön, majd egy-egy típushoz tartozó négy személyt kellett együtt választani. Ugyanilyen választás volt az unszimpátiára,nézve is. Minden faluban közel egyenlő arányban az összes egyéni szimpátiavizsgálatok